Főmenü

Rövid életrajz

- Dolgozatok és könyvek

- Díjak, kitüntetések

- Megjelent könyvek

- Saját munkák

- Mások írták...

- Videók

- Népdalok és keservesek

- Képek a mai Gyimesről

- Régi képek

- Wikipedia bejegyzés

- Blogok 2010

- Blogok 2011

- Blogok 2012

___________________

- A gyimesközéploki ezermester

___________________

Elérhetőségem:
Tankó Gyula
537145 Lunca de Jos 491,
jud. Harghita, ROMANIA

Tel: +40266339624,
mob.: +40754432920

e-mail: tanko.gyula@vipmail.hu

Kedves Olvasó! Üdvözöllek Tankó Gyula honlapján. Ha érdekel a gyimesi ember élete, sorsa, néprajza, tisztelettel ajánlom a blogomat. Címem: Gyimesközéplok 491 | Gyimes völgye | Erdélyország...

2013.05.25. 13:09 Tankó Gyula

2011. október (folyt.)


2011. szeptember >>

2011. 10. 15. Elámul az ember, figyelve a gyermekek játékfantáziáját! Félnapokon át egyvégben képesek gondtalanul belefeledkezve játszani. Ilyenkor még az ebédről, vacsoráról is megfeledkeznek, ha kinn vannak, szólítani kell őket az evéshez is. Persze, ez gyakran megtörtént pásztorkodás közben is. Ilyenkor a juhók, tehenek elbarangoltak, tiltott helyre is mehettek. Volt aztán keresés, sírás! De ilyen maga az élet is: nem gördül minden keréken, simán. A csángó gyermek játékai egyszerűek, életízűek voltak. Eljátszották az apa nehézségeit, utánoztak bizonyos munkafázisokat, a részeges apa hazatérését, veszekedéseket, az anya bajait, fuvarozást, tanítóskodtak, tehát amit csak láttak, azt kicsiben ujraélték, szinte rögzítették. Az állatok szeretete, ami annyira jellemzi a csángó gazdákat, már gyermekkorban kialakult, mert január végén új játszótársakat kapott a gyermek: megszülettek az első bárányok és hogy ne fázzanak meg a recsegő hideg télben, bevitték felerősödni egy néhány napra a nagy mindenes szoba-konyhába, ahol alig szünetelt  a tűz éjfél után 3-4 órára.
Sokszor három-négy bárányka ugrált, cuppogott, ficánkodott a házban a gyermekek nagy örömére. A kisebbek meg is siratták azokat, mikor visszavitték végleg a birkamamákhoz. Disznóvágáskor pedig azért nem síratták meg a röfit, mert kaptak tőle egy új játékot: a disznóhólyagot megtisztították, felfújták, szárították a gerendában, majd a gyermek nagyszerűen eljátszhatott vele, labdázhatott, hiszen itt ritkán használták a hólyagot túró tárolására, mert mindenki télire kisebb-nagyobb "budéba" préselte a túrót.
  A hetvenes években elárasztották a családokat a boltokban, piacon, búcsúkon vásárolt babák (síró, kacagó stb.), puskák, pisztolyok. Megjelentek az elektromos, távirányítású autók, tankok, a fiúk ezekért bolondultak. Mára már eltüntek a 40-es, 50-es évek egyszerű játékai, sok gyermek az internethez, televizióhoz, számítógépes játékokhoz szegődött, és bátran állítom, annak rabja lett! De ez egy új korszak. Itt az ők kultúrájuktól távol eső világgal, rengeteg erőszakkal találkoznak, amely világ nem az együttélésre tanít, hanem a másik legyőzésére, az önzésre ösztököl! Beteg világ ez, sok beteglelkű gyermekkel!

2011. 10. 14. Télen a gyermekek a házban, a csűr vagy szénatartó híjában, az odorban, a havas oldalakon és a jégen játszadoztak. Játékaik: szánkózás, tekenyőzés, sízés, iszánkódás, gilicsezés (fakorcsolya) később korcsolyázás. Este a házban malmoztak, dobd ki szamaraztak. a nyáron gyűjtött kicsikövekkel és csalókákkal (fenyőtoboz) valamint a nagyobbak által faragott fahordó és lajtorjás szekerekkel utánozták a felnőttek munkáit: szénát, fát raktak és szállították, taszigálták, ürítették. A leánykák szintén a szoba egyik sarkában rongybabáztak, gazdaasszonyoztak, főztek kis edénykékben, anyáztak, doktoroztak. Ilyenkor a leánykákat sokszor felhasználták az anyák a szövéshez, fonáshoz, csőrléshez, tollúfosztáshoz. A nagyobb fiúk, ha összegyűltek még seggbáloztak, dungóztak. Kitűnő játékhely volt télen is a csűr szénatartó része, amit "hijúnak"neveznek. Itt elásták magukat mélyen a szénába, tehát hunyót játszanak, versenyt ugrálnak, csatákat vívnak. A csűrben hintót is kötnek nagy láncokból vagy a vontató kenderből font kötéllel és naphosszat hintóznak, főleg ünnepnapokon. De télen még iskolába is jártak, járogattak és akkorjában nem volt letisztított aszfaltozott út, egész télen szánút volt, szánkóval ereszkedtek le a völgyekből visítozva az iskola felé, vagy végig csúszkáltak. Télen gyűjtötték a szőrt az istállóban, mert tavaszra kellett a szőrlabda, amit a felnőttek valamelyike sodort össze labdává és a gumilabdát helyettesítette, ami csak az 50-es években jelent meg Gyimesben. A jó rongylabdákat is ilyenkor készítették. De nézzük meg, hogyan is készült a szőrlabda? Télközepe után a jóltartott szarvasmarhák vetkőzni kezdtek, azaz a gazda vasból gyárilag készült "vakaróval" minden második nap levakarta az állatok szőrét, minden állatról több maroknyi szőr gyűlt össze. Ezt addig gyűjtötték, ameddig gondolták, hogy azt összesodorva, egy labda lesz belőle. Ekkor vízbe mártogatták, sodorták, kerekítették, így egy olyan labdát nyertek, amelyet tavasszal több játéknál is fel tudtak használni. A hetvenes évek uták a leánykáknál megjelent egy új játék, úgy gondolom, hogy a tanítónők hozták divatba: a papirbubázásról van szó. De nem csak babákat, hanem családokat, mesehősöket rajzoltak és kivágták azokat, majd kitaláltak történezeket velük. Ez kreatív, hasznos játék volt. A kivágott figurákat ki is festették. Találkoztam olyan felnőtt adatközlővel, aki a mai napig megtartotta egy dobozban a 150 figurából álló gyűjteményét.

2011. 10. 13. Még meg kell említenem, hogy az én gyermekkoromban nem tudok a környezetemben olyan házról, ahol ne létezett volna valamilyen egyszerű hangszer: furulya citera, klánéta, ökör- vagy tehén szarvából pedig kürtöt készítettek. Pásztorkodás közben minden fiúgyermek megtanult furulyálni, nyírfa kérget fújni, kürtölni, télen pedig a meleg házban citerálgattak. Nem volt zeneiskola, de azért még ma is élnek kitünő idős furulyások (Timár Viktor), hegedűsök és sokan még jól citerálnak. A mai gyermekek, mivel nem pásztorkodnak, nem sokan ismerik, használják ezeket a hangszereket. A külön zeneoktatás, felkészítés viszont kevés gyermeknek adatott meg. Kevesen lépték át a kiállító termek, múzeumok küszöbét, de, szerencsére a természet nagy tanítómester, és a csodálatos gyimesi táj a sok színével beleitatódik a gyermekek képzelet- és színvilágába.
 Azt már láttuk, hogy ebben a munkaközpontú világban a megélhetés sok munkát igényelt, minden dolgos kézre szükség volt. Mindezek ellenére a gyermekek, a legények, sőt a fiatal házasok is találtak alkalmat a játékra. Létezett nyáron is egy csomó vallási ünnep, amelyeket szigorúan megültek, betartottak. Ezeket alig várták a gyermekek, fiatalok. A játékokat leht csoportosítani asszerint, hogy hol játsszák, kik, és mikor játsszák. Annyi bizonyos, hogy a játékok nagyrészét kinn a szabadban, csoportosan játsszák. A csoportok aszomszéd gyerekekből, vagy a havason a közeli kalibások gyermekeiből verbuválódnak. A csoportokat általában egykorú gyermekek űzik, az eltérés 2-4 év lehet. Ez érthető, hiszen a nagyobbak már versenyjátékokat űznek, a kisebbek meg könnyebb játékokat ismernek. A gyermekek nemek szerint is csoportosulhatnak. Gondoljunk itt a babakészítésre, babázásra stb. Léteztek vegyes csoportú játékok is.
 Ha a játékokat évszakonként vizsgáljuk, sok eltérés van a hely és a játék kiválasztásában. 

2011. 10. 12. A következőkben a gyimesi gyermekek játékairól, szórakozásukról szeretnék beszélni. Meg kell említenem, hogy bármennyire lefoglalta idejüket ez a dologközpontú életmód, akadt idő a játékra is. Hiszen azt jól tudták a gyimesiek is, hogy "mindennek megvan a maga ideje!" Azt is mondták, hogy ha a gyermek nem vidám, nem kacag, nem játszik, akkor vagy nagyon lusta, vagy beteg. Az én gyermekkoromban is minden alkalmat kihasználtunk, hogy játszodhassunk. Itt a csoportos játékek voltak túlsúlyban és ez jó volt, mert együtt, csapatban voltunk, így nőttünk fel. Ma elámulhatunk azon, hogy a gyermek fűben-fában-kőben játékszerre talált! Mielőtt a játszás idejéről, helyéről, fajairól szólnék, még beszélnem kell arról, hogy itt igen sok jóhangú gyermek volt mindig és szépen rajzoltak, gyönyörű színeket használtak. Amikor iskolás gyermekeink népdal vetélkedőket nyertek, vagy nemzetközi rajzversenyeken szerepeltek pl. az Antal Imre gyimesi festőművész tanítványai, a máshonnan származó zsüritagok nem győzték meglepetéseiket tolmácsolni. Pedig, szerintem, egyszerű a dolog: először is a gyermekek nagy része akkorjában a szabadban tartózkodott, pásztorkodott, a hangos, tagolt beszédhez és hangos állandó énekléshez alkalmazkodott. Nem suttog, ha egyedül pásztorkodik, akkor is hangosan énekel, még félelmében is. Gyakran elkísérte szüleit az énekes, mulató összejövetelekre, ott pedig az egész közösség együtt énekel. Mikor öregapám Szent János napján összegyűjtötte a nagy családot nevenapjára, akkor mi, gyermekek is kellett, hogy énekeljünk neki népdalokat. Azért ismerek még ma is több, mint 100 itt is énekelt, vagy csak itt énekelt népdalt! A gyimesi táj, erdő, mező gazdag növényzetével olyan színeket produkál, amelyet az ember, legyen az művész is, megcsodál. És a gyermek ezt nap mint nap látja! Itt olyan színek is együtt vannak gyönyörű harmóniában, amelyekre talán a tanító néni azt mondaná más helyzetben, hogy nem illenek egymás mellé, mert talán giccsesek!(zöld-kék) Ősszel pedig, amikor a gyermek levonul a hegyről, talán az erdőt nem csak azért sajnálja otthagyni, mert kitűnő játszótér volt, hanem a gyönyörű színeiért is!

2011. 10. 11. A gyermek nevelésében a mindennapi intéseken kívül, mint "ne kiábálj", "állj egyenesen", "ne szürcsölj", "ne csámcsogj" stb. jelen vannak az ijesztő feddések is: "jő a bankus, s elvisz, ha rossz vagy", "este ne fütyörj, met a Babba Mária haragszik", "ne menj közel a kúthoz, met a kankós barát beléhúz", ne kárinkodj, met a pap kivágja a nyelvedet". Még az én iskolás koromban az iskolától, tanítótól elvárták, hogy szigorú legyen, és az öregebbek felfogása szerint az volt a jó tanító, aki szigorú volt, akitől féltek a gyermekek. M. Péter adatközlő szerint Középlokon a legjobb tanító "az öreg Orbán vót, aki kántor-tanító vót és közel 40 esztendeig vót a községben. Na, az igen, az megszedte a gyermeket! Vót három iskolás fia es. A verést örökké azokkal kezdte. A nádpálcával ujant vágott a gyermek seggire, hogy az felbelendázott. Az osztán megtanyitott becsületre..."
 Az 1948-as tanügyi reform után, de főleg az '50-es évektől, aztán csak hébe-hóba kapott a gyermek egy-egy körmöst, (de hát maga Makarenkó is javallotta az idejében elcsattant egy-két pofot) , de már a szülők egyrésze azonnal szaladt a mindenható párttitkárhoz, aki aztán keményen megbírálta, esetleg szankcióra javasolta a tanerőt. Szerintem nem megoldás a verés, hiszen a tanerők nem hajcsárok. De a nyugatról elmajmolt liberalizmus nem vált be. Napjainkban hallani az új demokrácia országaiban tanárverésekről, szülők pofozzák a tanárt, és közben szónokolunk, szimpozionokat tartunk a tanári tekintélyről. A szülői tekintély már szót sem érdemel! Igaz, szüleje válogatja és tanára válogatja, hogy ki érdemel és hogyan tekintélyt!
 Közszájon forgó nevelési intések, amelyek régebb is, és napjainkban is érvényesek és elhangzanak: "Ne kiabálj, ne bőgj, ne csámcsogj, ne piszkáld az orrodat, teli szájjal ne beszélj, Szent István után ne feredj, mert a szarvas belepisilt a vízbe, ne ülj le a földre abban a hónapban, amelyikben R betű van, ha idegen jő a házhoz a gyermeknek a sutuban (szegelet) a helye stb.

2011. 10. 10. A gyermekek növelése és nevelése még ma is főleg az anyák foglalatossága. Régen is, de napjainkban is a férfiak többször távol voltak és vannak a családtól és alkatuknál fogva is, kevésbé türelmesek, alkalmasok a négyszemközti csendes beszélgetésre. Nem csoda, hogy száz népdal és műdal (hallgató) közül kettőt találtam az apáról és húszat az anyáról. Gondoljunk csak az ujjugtatásokra, amikor a hazai így zokog az édesanyjához, amikor kiveszik az eddigi otthon melegéből:
 "Édesanyám, gyere ki/ Mert ingemet visznek ki/ Hova menjek, merre legyek?/ Hogy tőled el ne vigyenek..."/ De a legény számtalan csángó népdalban szintén az édesanyjához fordul vígasztaló, bátorító szavakért: "Édesanyám akkor kezdett siratni/ Mikor kuferomot kezdte pakolni..."/ Anyám, anyám, öreg édesanyám/ Szedje össze minden civil ruhám .../ vagy "Édesanyám ha fel akar keresni/ Doberdói nagy hegy alá jőjjön ki..." Valahol azt írtam, hogy a csángó családban (és azt hiszem nem csupán itt) az anya szerepe a családban hasonlított a Babba Mária szerepéhez a csángók hiedelemvilágában. Sokszor ismétlik naponta, kérve a Babba Máriát, könyörögjön érettük, legyen közvetítő közöttük és a jó Isten között. Bizony, az anyának ugyan ilyen szerep jutott, hiszen minden panasszal, bajjal a gyermekek, de a nagyobbak is, először az anyához bátorkodtak, neki panaszkodtak. Voltak és lesznek anyák, akik, bizony, elhallgatták gyermekeik ilyen tetteit, problémáit, ami aztán nem vált senki javára. De írjuk ezt, ha még helytelen cselekedet is, a végtelen anyai szeretet róvására!
A gyermek nevelése fegyelmezéssel, intéssel, helyen-helyen veréssel történt. Az utolsó módszer ritkán vezetett eredményhez, sőt ha túlzásba vitték, annak tragikus következménye lett a családban! Felsőlokon ilyen két eset történt: az első az 1900-as évek elején, a második pedig az 1940-es évek közepén, mindkettő apagyilkossággal végződött az apák szadista kegyetlensége miatt.

2011. 10. 09 (2.) Ebben az időben sok minden megváltozott a gyermekek életében is. Ha sorba akarnám venni, akkor a születéstől indulnék ki. Gyimesben is szülőotthonokat létesítettek és már nyoma sem volt az otthoni szülésnek. Az ide látogatók már nem "bepókált", szorosan bernyóccal betekert babákat látott, hanem normálisan öltöztetett  apróságokat. Régen, még az elődeim, de az én gyermekkoromban is, az újszülötteket 4-5 hónapig szorosan "bepókálták", egy kis pokróccal becsavarták és bernyóccal betekerték, csak ha nagyon sírt, mert már vizes volt, akkor tették tisztába és újra becsavarták azért, hogy "igyenes testtartása legyen, ne legyenek karika, vagy facsaros lábai". Ez a testalakítás hasonlított valamelyest egy afrikai népcsoport ilyen irányú szokásához, de azok a leánykák nyakát nyújtották így fémkarikák ráhúzásával.
De megváltozott a névadás divatja is. A század elején a fiúknál a leggyakoribb nevek a János, Péter, Mihály és András voltak. A leányoknál: Ilona, Borbála, Anna és Erzsébet. Még 1949-ben is a 169 újszülöttből Középlokon 13 János, 19 Anna, 12 Imre és 10 György volt bejegyezve. 1951-ben megjelennek az első dupla nevek: Mária-Olga, Olga-Erzsébet, Anna-Mária, majd Annamária, fiúknál pedig Zoltán-István, László-Levente.
 1968-ban teljesen új neveket adnak a gyermekeknek: Máté, Beáta, Szidónia, Lóránt, Loránd, Szilveszter, Tünde-Csilla, Kincső, Helga, Iringó stb. 1990-ben már a 85 névből 53 kettős név! (A baj nem ez, hanem az, hogy 169-ről 85-re csökkent a születések száma!) Ilyen kettős nevek: Rolland-István, Timea-Teréz, Norbert-Miklós, Adél-Magdolna.
 Névválasztási indítékok: "...a városban, a testvéremnél hallottam", "...hogy ne tudják románra fordítani", "...a kettős név szerencsés, egyik egy szentnek a neve kell, hogy legyen"

2011. 10. 09. Gyermek-szülő viszonyáról is szeretnék szólni. A dologközpontú családok, az ők hátrányaikkal is valamit pluszba adtak a gyermekeknek a mai helyzethez viszonyítva. Világos, hogy mindenki szereti a gyermekét, egy szebb, könnyebb életet szeretne számára biztosítani, mint amilyen neki jutott. De ezt sokszor majomszeretettel oldjuk meg, felmentve minden munkától a gyermeket. Tehát hozzászoktatjuk a semmittevéshez! Nincs elég önállósága a mai gyermeknek későbbi élete folyamán. Mindent a szülő dönt el helyette. Vajon nem lesz ebből baj, ha majd egyszer el kell engednie a gyermeke kezét? A szülők mindennapi példájukkal bele tudják nevelni gyermekükbe a munka, a hasznos tevékenység elfogadását. Erre csak egyetlen példát említenék. A mai napig is nagy dologidőben, amikor falustársaim izzadnak a munkától, szégyen érzetem van csak úgy heverészni, napozni a saját udvaromon, mert diákkoromban egyszer apám szépen megkért, hogy menjek a hátsó kertbe napozni, mert itt elől látnak az emberek.
 A gyermekkel lehet érzékeltetni a szülő szeretetét anélkül, hogy bántanók,  sokféle képpen! Amikor felvételizni mentem az egyetemre, anyám misérevalót, fehérmágiát adott a román popának, hogy sikerüljön a vizsgám. Nem biztos, hogy éppen ezért sikerült, vagy nem sikerült a vizsgám, de tisztelettel elfogadtam az ajánlatát, mert azt gondoskodásból és szeretetből tette. A szigorúságról, verésről változatos véleménye volt a szülőknek. Sokan emlegették a volt tanítójuk nádpálcáját, mint segédeszközt. Általában az anya állt közelebb a gyermekhez, a férfiak inkább tartózkodtak az érzékeny beszélgetésektől. Ők a tetteikkel adtak példát! Az én nevelő szüleim is helyeselték a tanító nádpálcás módszerét, hadd féljen valakitől a gyermek- alapon, de életemben egyetlen nyaklevest kaptam az apámtól, anyám pedig soha nem vert meg, mert olyankor hanyat vágtam magam, tudtam, hogy csak a fenekemet ütné.

2011. 10. 08. Érdekes korban éltem! Úgy 10 éves koromig teljesen a már bemutatott hagyományos gyermekkort tapodtam, kínlódtam, néha-néha élveztem, majd a hagyományos régi gyermekkor is megbomlott. Iskolák alakultak, sőt Középlokon bentlakásos (internátus) iskola létesült, ahová a két felső gyimesi község gyermekeit fogadták. Ide mentem én is. A gyermekek nagyobb része a IV. osztály befejezése után otthon maradt, folytatta a hagyományos életet. Ez nem tartott sokáig, mert a szülők, fiatalok elhúzódtak, gyárakban, üzemekben kezdtek dolgozni, gyermekeiket pedig iskolákba küldték, ahol legtöbbjük mesterségeket tanultak. Már voltak gyimesi egyetemisták is. Tehát nemcsak a felnőttek hagyományos élete, világa bomlott fel, hanem a gyermekek is egy másfajta életmódot izlelgettek. De miért is írtam én a saját sorsomról? Mert szemtanúja voltam ennek az életmód-bomlásnak. És egy néhány következtetést ide írok:
 - Soka nem volt egy áldott jó állapot az egyke sorsa! A gyermek koránál fogva igényli a fiatalok társaságát, a játékos világot és nem csak a munkáról, a kaszálásról, az állatokról, az esőről akar hallani! Emellett az egyke érzékenyebb, sérthetőbb, sőt önzőbb lehet, mint a társai. Én nagyon kerestem a csapatot. Talán ezért is akartam annyíra folytatni az iskolát. És én magam győztem. Persze voltak segítségeim, bíztatóim is: a tanítóm, a nővérem, az osztályfőnökök.

2011. 10. 07. Végül, mai politikai szóval, kompromisszumos megegyezést kötöttünk: növérem felérkezett egy sakk-kazettával, amelyben gyönyörűen faragott sakkfigurák voltak és nekem ígérte, ha továbbra is, szüleimnek, anyámnak, apámnak tekintem a nevelő szüleimet! Nem erőltettek, hogy az édes szó is feltétlenül szerepeljen, ha megszólítom őket. Ettől fogva örömmel szolítottam őket, egyszerűen apámnak, anyámnak. De a mai napig is úgy érzem, ők álltak mindig is közelebb a szívemhez! Miért is? Mert amikor értelemre nyílt a szemem, ők hajoltak fölém, őket ismertem meg, ők simogattak, ápoltak. Az én időmben még az összes gyermek  1-2%-a végzett gimnáziumot és én ezek között voltam! Egyetemre 1-2 fiatal gondolhatott az egész faluban és én azok között voltam! Miért is vettek el valakit örökbe? Mert nem volt gyermekük, mert öregségükre nyugdíj nélkül valakire számítani kellett, mert valaki tovább kellett, hogy működtesse mindennapi munkájával a gazdálkodást! De én a nagy akaratommal, sírással, furulyaszóval meggyőztem őket, arról, hogy én tovább szeretnék tanulni. És ők engedtek, segítettek, mert szerettek. Ilyen egyszerűnek tűnik ma az is, hogy ha a gyönyörű gyimesi ősz végén, minden halottak napján virággal megyek a felsőloki temetőben, lépteim az ők sírhalmához vezetnek, mert ők voltak felnövelő drága szüleim! Annyira megtanítottak dolgozni, hogy ma is valósággal szégyen érzetem van, ha a nagy dologidőben az udvaron tétlenkedek. Fiatal, főleg egyetemista éveimben pedig nyaralás helyett "kaszafürdőn" vettem részt, ott barnultam le, kaszálás közben a hegyoldalakon és félelem, szinte önvád fogott el, ha ősszel, október 1.-ig nem végeztünk minden mezei munkával és én indultam az egyetemre. Ez így ment később is, ameddig csak kiejtették a munkaeszközöket a kezükből, ameddig csak éltek. Boldog vagyok, hogy ezt tehettem, hogy emberré faragtak. Nem vagyok abban biztos, hogy otthon, az édes szüleimnél ez így történt volna! De miért is írtam le az én gyermekkorom egyes történéseit? Megmagyarázom:

2011. 10. 05. Igyekeztem gyermeksorsokat bemutatni különböző időkből. Elértem az én gyermekkoromig, amely időszak magába foglalja a ma hatvanöt-hetvenötös korúak gyermekéveit. Közülük való vagyok én is. Tehát van összehasonlítási pontom, még akkor is, ha nem megszokott, minden napos gyermekkor az enyém. Mert beleszülettem egy sokgyermekes családba és még is egyetlen gyermekként nőttem fel. Megmagyaráznám. Tizenegyen születtünk, én voltam a negyedik a sorban, de a biológiailag lehetséges leggyorsabb időben követett engem még két fiú és öt leányka. Az utánam következő leánykák nem érték meg a két éves kort, szerre meghaltak. Mást sem tettek apámék akkortájt, mint évente, két évente temettek. És anyám szült. Engem anyatejjel sem tudott volna táplálni, mert jött utánam a soros kislány. Ekkor egyet gondolt a rokonság, megtárgyalták öregapám védnökségével az ügyet és eldöntötték a sorsomat. Apámnak volt egy nagyobb leánytestvére, akik, hiába próbálkoztak, nem született gyermekük. Jó középgazdák voltak, de semmi kilátás nem volt arra, hogy öregségükre valakire számíthassanak. Itt pedig ismeretlen volt a nyugdíj. Ekkor jött a döntés: ezt a fiút örökbe adjuk a nagynéni családjának. Úgy mondták két éves voltam. Alig nyiladozott a valakire való felnézés, felismerés ösztöne. És felnöveltek és neveltek. Elfelejtettem az édes szüleimet, csak jóval később tűnt fel, hogy ott lent, öreganyáméknál van egy asszony, aki engem mindig megpuszil. Vajon miért? Aztán az is feltűnt, hogy az iskolában miért nem vagyok Tankó, mint apám (nevelőapám). Szomorú volt az a nap, amikor összevesztünk a legjobb barátommal , én szerettem volna, hogy anyám döntse el, kinek is van igaza, és ekkor csattant a szomorú valóság barátom szájából: "hát az neked nem es édesanyád!" Hogy ne lenne édesanyám, mikor soha meg nem vert, mikor kényeztetett ajándékokkal, magával vitt mindenhova, és ameddig visszaemlékszem, ő hajolt fölém, mikor felébredtem, beteg voltam, minden karácsonykor ő mondott nekem egy szép verset egy szegény valakiről, aki egy éjjelre szeretne király lenni, hogy minden rászorulón segíthessen legalább egyszer... Kábultan mentem haza, anyám is látta, hogy valami baj van. Én csak annyit kérdeztem:
- Maga nem az édesanyám? - Ettől féltem, fiam. Lehet, hogy nem én vagyok édesanyád, de soha ne felejtsd el, hogy te a gyermekem vagy. Itt vagy a szívemben. Olyan szépen mondta ezt, ahogy a verseket és meséket szokta felolvasni nekem a régi magyarvilági megmaradt könyvekből. Különleges parasztasszony volt, azt állítom. Talán tőle tanultam el az olvasást és a szép szeretetét. De még is becsapottnak éreztem magam, olyan bog került a torkomba, hogy azután soha sem tudtam kimondani azt a szót, hogy ÉDESANYA!

2011. 10. 04.  Senki nem hitte volna, hogy ilyen gyors fordulatot vesz Gyimesben a gyermekszaporulat! Erről úgy tudok beszélni, mint aki naponta szembesül ezzel a problémával. A középloki iskolák igazgatójaként, minden ősszel, tavasszal gyermeklétszámmal foglalkoztam: végzősök, új iskolások, óvodások, osztálylétszám, tanerő szükséglet stb. Ezek mind a gyermeklétszám függvényei voltak. De ha csak egyszerűen ránéztünk az összesített statisztikai adatokra, a gyermeklétszám évente csökkent. Ha 1969/70-es esztendőben 147 gyermek született, az 1980-as évekre ez a szám 79- e, tehát majdnem felére csökkent. Az 1990-es esztendők egyikében pedig megtörtént az itt valamikor lehetetlennek vélt negativ népszaporulat: kevesebb született, mint amennyi meghalt. Sajnos, már egykés családok is vannak, egyetlen szál gyermekkel! Még így is valamivel jobb a helyzet, mint Kalotaszeg környékén, a Mezőségen, vagy a teljesen kihalt, elnéptelenedett Vajdahunyad környéki szórványvidéken, amit az is igazol, hogy alig akad itt lakatlan, üresen maradt ház. Mondhatnám, csángó-székelyes humorral, nyelvezettel, hogy "még hálistennek éldegélünk."! Napjainkban még az a szerencse, hogy a gyermekhalandóság nem nagy. Gondoljunk bele, mi lenne ilyen katasztrófális szaporulat mellett, ha még a gyermekbetegségek is úgy tizedelnének, mint  az 1940-es évek vége felé. Íme, mit mondanak erről az adatközlők: "Mü tizenegyen születtünk, de a leánykákból csak egy, a fiúkból pedig négy maradt meg." (T.Bl. András-55 éves). "egymásután haltak meg. Csak születtek, s haltak, már siratni sem tudtuk, pedig az szégyen, ha nem siratod a gyermekedet. "T. Anna-66 éves.)
 "Isten adta, Isten vette el"- mondogatták, s az élet ment tovább. A háború utáni szomorú években még borúlátóbban vélekedtek, észlelve a háború embertelen pusztításait, a sok halottat és nyomorékot. Így vígasztalták magukat: "Jó, hogy elvette az a jó Isten! Így angyalka lett belőle. Ki tudja, mire nőtt volna fel? Ez a "jó, hogy elvette a jó Isten" hangulat a második világháború után rögvest egy 1916-ban született adatközlőm, T. Póra János történetét juttatja eszünkbe, ami vele történt a szülei hagyománya szerint, de ez alkalommal, az első világégéskor:
 "Mit tudnék mondani a gyermekkoromról? Amikor a rományok jöttek 1916-ban én kéthetes buba vótam. Gyalog menekültünk, indultunk a nagyvilágba, és ahogyan anyám meséli, egész Keresztúrig gyalog mentünk. Na, nem én, ingemet vittek. Az van innet Gyimesből vaj 300 km, nem es tudom pontosan. Én hét hónapra születtem, erőst gyenge gyermek vótam, elig-elig ettem valamit. Amikor a Nagyerdőn mentünk keresztül Udvarhely felé, hát, meghalt a szomszédasszony második gyermeke es. Mit csináljon? Egy nagy odvas, putregályos bikkfa tövébe vájt egy odut és oda bédugta a gyermeket. Akkor azt mondja édesanyámnak:
  - Komámasszony, tegye oda kiled es a maga gyermekét.
  - De hát ez még él, hogy tegyem oda?
  - Nem sokáig él az. Nem lássa, milyen szerencsétlen, élhetetlen. Na, tegye csak oda! Édesanyám sajnált odatenni, s én még ma es élek, 83 esztendős vagyok."

2011. 10. 03.  Magyarázatra szorul az a tény, hogy mi történhetett az én gyermekkorom éveiben, 1950-től egészen napjainkig, fokozatosan, hogy ennyire meredeken csökkent a gyermeklétszám. Ismételten a társadalmi helyzet megváltozása, életmód-váltás ennek a fő oka! Láttuk, hogy a nagyapáink és főleg az ükapáink idejében még itt az emberek szinte 100%-a állattartással foglalkozott. Ezért otthon munkaerőre, munkáskézre volt szükség. Az iskola nem volt életszükséglet, a nadrágos embert meg, kivéve a papot, egyenesen lekezelték. "Úrnak es egy másik úr parancsol." És még is azt kell mondanom, hogy az 1800-as évek végétől iskolák létesülnek a völgyben is, kántor tanítók kerülnek ide, tehát az egész magyarországi "katholikus (és nemcsak!) népiskola alapítás" Gyimest sem kerüli el.  Azt is tudjuk, hogy a legnagyobb székely, Orbán Balázs, a sok dícséret mellett felrója a csángók nagy hibáját is: még az előljáróik sem tudnak mindnyájan írni. Itt azért én először is azt mondanám, hogy nem is volt erre szükségük olyan nagyon! Ettől az illető bíró, kisbíró lehetett jó gazdálkodó! Itt az volt a fontos! Mert már 100 éve itt voltak az elődeik és elég sokat tapasztalhattak a megélhetés, a gazdálkodás terén. Mert a jó gazdálkodás egy családban hagyomány volt. És ez így tartott addig, ameddig a népi demokrácia összevadászta a jógazda kulákokat, mintegy lefejezve a falvakat, és a vezetőket lehetett az iskola nélkül is kulák, esetleg bíró, elűzték a faluból. Az egészséges származású vezetők pedig egyáltalán, vagy csak alig értettek a vezetéshez, hiszen ha jó gazdák lettek volna életükben, akkor nem maradtak volna vagyontalan szolgák, szegények. Ennyit a "szegényember elméletről" itt Gyimesben! Az idecsángáltak közül nagyapám szerint, aki öreg éveiben is, 1940-44-ben Felsőlokon bíró volt, "csak az maradt szegény, aki lusta, részeges, vagy beteges volt. Itt mindenki tudott földet venni a csíki közbírtokosságoktól, csak azért dolgozni, áldozni kellett" És ezért volt szükség a családokban a sok gyermekre. És mi történt az én gyermekkoromban, az ötvenes, hatvanas években? Az erőltetett iparosítás elszívta a fiatal munkaerőt, ingázó félig munkás, félig paraszttá váltak, az asszonyok is állami munkát vállaltak a nyugdíj reményében, a sokgyermek tehernek számított és nem gazdasági erőnek! Akik otthon maradtak, azokat még gyereksegéllyel sem támogatta az állam, esetleg a sokgyermekes anyákat kitüntették a "Hősanya" címmel. Az ingázók közül sokan alkoholisták lettek, az erdei munkások szintén, és a sokgyermekes családok lassan a szegénység lejtőjén egyre alább csúsztak. Oda lett a régi megítélés a sokgyermekes családokról. Már nem irigyelte, csodálta őket senki, még a saját szüleik is megszólták. Igaz, mint mindenben, itt is akadnak kivételek. De gondoljunk csak a "megélhetési gyermekcsinálásra" a cigányság soraiban, hiszen ma már csak ők szaporodnak igazán, mert ha jár iskolába, ha nem, ha dolgozik, ha nem, a gyermekre ad az állam valamennyit. De mi lesz ennek a következménye?

2011. szeptember >>

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://tankogyula.blog.hu/api/trackback/id/tr435316587
süti beállítások módosítása