2011. 05. 15. (folytatás...) Nézzük, kinek is szerveztek ilyen lopókalákákat? Gyimesben ezelőtt ötven évvel is, az emberek készségesen kisegítették egymást a különböző sürgős munkákban, vagy termékekben, amelyekre feltétlen szüksége volt az illető háztartásban. Több mint húsz ilyen kaláka létezett. Voltak munka-kalákák és lopó-kalákák: kaszáló-, kapáló-, takaró-, szénahordó-, ha valaki épített, akkor boronahordó-, faragó, építő-, tapasztó-, meszelő-kaláka. Lopó-kalákák: kenderlopó-, pityókalopó-, sajtlopó- vagy kőccséglopó- kaláka. (Kőccség, ami kenyér vagy puliszka mellé ehető: tejtermékek, szalonna, zsír stb.) A zenész mesterség akkorjában pénzes foglalkozás volt! Megtörtént, hogy tehetős gazdák kölcsönöztek pénzt a zenészektől pl. földvásárlás céljából. De, ha volt is valami földjük a zenészeknek, nehéz munkát nem végeztek, mert szerintük (és ez így is van!) kifárad és eldurvul a kéz, nem érzi a vonót, nyirrentyűt és a húrokat. És miért ne segítettek volna a gazdák gyermekei, a fiatalok a zenészen, hiszen az sok boldog órát teremtett számukra és a falu megbecsült embere volt! Ha idegenen, kolduson is segítettek, akkor ez a megkalákázó világ természetesnek tűnt számukra! Orbán Balázs írja a Székelyföld leírásában, hogy Gyimesből a koldus soha nem ment el üres kézzel, mint sok más székely községből. Kalákában mindig a rászoruló embert segítették. A munka-kalákákat illett visszasegíteni egy adott időben. Pl. egyik héten ha valaki kalákát hívott, a következő héten egy új kalákára lehetett számítani. De a betegek, olyan öregek, akik nem számíthatnak a nagycsalád, a kirepült fiatalok segítségére, mert lehet, hogy gyermektelenek, esetleg katona, vagy háborúban van, vagy már meg is halt valaki, akkor a meghívottak önzetlenül, mai szóval térítésmentesen kalákáznak! Itt egy kicsit tévedtem, mert jelenidőt használtam: ma egyre ritkább a kalákázás. És most visszatérek az utolsó kalákára, amelyet Halmágyi Misi (Pulika) 1982 egyik későőszi estére hírdetett. Este várta a megállói kultúrotthonban a fiatalokat, akik pityókával érkeznek. Az emelvényen ültek a mozsikás, meg Gizi néni a gardonyával vagy három órát várva. Két legény és három vénasszony érkezett felsegíteni Misit! Ez volt az utolsó pityókalopó kaláka Gyimesben! Mivel már a zenéjüket sem nagyon igényelték a fiatalok, egyúttal meghalt a kalákázó kedvük, szokásuk is!
2011. 05. 14. Sokszor beszéltem, írtam a tánc szerepéről a gyimesiek életében. Ma végignéztem Katona Erika műsorát a Duna televízió adásában (EtnoKlub) és amikor Gajdos zenekar furulyása elkezdte gyönyörűen játszani a valamikori csángó táncok egyik reprezentatív darabját, a kettőst, szinte elállt a lélegzetem és ismét a táncokról kell írnom! Tódulnak, kavarognak az emlékek, ahogy minden nagyobb bál, lakodalom alkalmával, úgy éjfélután, amikor már gyermek nem volt a táncoló teremben, elkezdték a zenészeink mozsikálni a kettőst, majd sorjában az aprókat és a többi harminc féle táncot. Ott igazán meglehetett mutatni, ki a legény a táncban! Jelképesen mondtam, hogy legény, mert sokszor jótáncú, tapasztalt házasemberek vezették a kettőst és más kör, vagy félkör táncokat, a legények, akik már tudták a táncokat, beálltak és ez volt az igazi tánctanulás! De annyira változatos volt a táncalkalmak száma, helye (közel 35 féle!), hogy most hirtelen nem tudnám megmondani, hogy ebben a munkaközpontú világban igazából mi is volt fontosabb: a munka vagy a tánc? A kettő annyira összefonódott, hogy pl. vasárnap a nagymise végeztével a zenészdinasztiák valamelyik tagja a "templom alatt", bent várta a kijövőket, rázendített és a tömeg élén a Csuláknál lévő öreg táncházig mentek, ahol kezdődött a tánc. A sok kalákatánc mindig a munkára is utalt. Szomorúan láttam, tanúja voltam a kalákatáncok halálának! El kell ezt mondanom! 1982- késő őszén Halmágyi (Pulika) Misi pityóka (burgonya) lopó kalákát hírdetett. Tudni kell itt két dolgot: minden ősszel a megbecsült zenészek, "mozsikások", mert itt csak mozsika és gardony szolgálta a talpalávalót, kalákát hírdettek. A hírdetést az előző táncok rendezői végezték, akik félbeszakították a mozsikaszót és kihírdették: Aki csütörtök este táncot akar keresni, a megállói kultúrházban pityókalopó kaláka lesz Pulika Misi zenész részére. A fiatalok este érkeztek a kultúrhoz a pityókával, személyenként, nem volt megszabva a mennyiség: háromtól öt kilóig. Az ajtóban egy megbízott zsákokba öntötte a krumplit, az illetőnek ez volt a belépti díja, amire éjfél után két-három óráig rúghatta a port. A legények, ha kedveskedni akartak, és volt bokrétás szeretőjük, akkor helyettük is vittek krumplit. Aki nem hozott krumplit, az pénzt fizetett. Hogy miért lopókaláka? Lehet, hogy kezdetben a legények a szülők tudta nélkül dézsmálták a pincéket! (folytatjuk...)
2011. 05. 13. Ha kitekintettek a világba, kimozdultak Gyimesből, világos, hogy életmódváltás következett. A hagyomáyos gazdálkodást már csak az öregek folytatták. Az 1960-as, 70-es években a fiatalok, amint láttuk iskolákat végeznek, szakmákat tanultak, sokan elköltöztek, mások pedig a már említett kettős elfoglaltság jármát vették a nyakukba, sokan a nehézségeket, ingázást, hideget alkohollal szédítették, a mindennapos "ki pótól még" lassan alkohol-függővé tett sok fiatal embert. A nők is ingázni kezdtek, a gyermeknevelés a nagyszülőkre maradt sok családban. Így az öregek felértékelődtek a családban. Ezekben az években a lakások, lakásberendezések is megváltoztak, beleértve az étkezési kultúrájukat is. A hagyományos csángó viselet a ládákba került, majd a magyarországiak illatos szappanért, apróságokért elhordták a varrottasokat, falvédőket, rúdi lepedőket, hímzett ingeket és néha csak a legöregebbek hordták a régi viseletet. Így kimaradt a len és kender termelés, feldolgozás, fonás, szövés, az osztováta, vetőlő, nyist, stb szegre került, majd eltűzelték azokat. A gyapjúfeldolgozás sem volt már fontos: eltűntek a csergék, jöttek a paplanok. Nem látták érdemesnek a júhtenyésztést sem! Ha ezelőtt száz évvel a jógazdák csak azokat a juhókat adták el, amelyek a 100 számot meghaladták a gazdaságban, ma már egy egész falunak sincs 100 juha! Valamikor a székelyföldi bellérek ide jártak jó, egészséges juhok felvásárlása céljából. Eltűntek a juhok, eltűntek a bellérek is. A csángó fejérnépek a hímzés, varrás, szövés nagymesterei voltak. Ma imitt-amott úgy mutatják be a fiataloknak ezeket a munkákat, mint a saját táncaikat is: műkedvelő szinten, színpadon vagy kis műhelyben, mint igazi ritkaságokat!
2011. 05. 11. A továbbiakban megnézzük, milyen szokások, események, dolgok tűntek el az életünkből az elmúlt 70 évben, amelyekre én még vissza tudok emlékezni. Meg kell értenünk, hogy a XX. században, majd az azt követő XXI. században is óriási életmódbeli változás történt az egész világon. Gyimes, ha a fejlődésben, modernizálásban nem is járhatott az élen több objektív ok miatt (iskolázatlanság, hagyományos gazdálkodás, zártság stb.) de mindig igyekezett haladni a többi népcsoportok irányában. Ha a múlt század elején még egy kézen számon tarthattuk azokat, akik Gyimesből kimozdultak tanulás céljából, ez a helyzet az 1950-es, 60-as évektól teljesen megváltozott! Tudjuk, hogy a csángók az ők természetességükben, nem értékelték nagyra az iskolát. Az a felfogás járta még az 1950-es évek elején is, hogy "miért mennél iskolába, hogy úr, nadrágos ember legyen belőled? De hát tudd meg, fiam, hogy minden úrnak egy másik úr parancsol! Itt pedig szabad vagy, mint a madár!" Tehát nem sokra értékelte a csángó a nadrágos embert, az iskolát! Az ötvenes évek elején iskolák alakulnak, Középlokon pl. egy bentlakásos iskola is működik, ahonnan már a tehetséges gyermekek középiskolákba, sőt egyetemekre is bejutnak. Az emberek pedig ingáznak a nyugdíj és megélhetés reményébe a közeli városokba. Ekkor kezd felbomlani, szétesni egy száz évekre visszanyúló hagyományos életmód! Jó gazdák iskola hiányában és a nyugdíj reményében, nehéz városi munkákat vállalnak (rakodó munkák, épitkezéseknél szakképzetlen foglalkozások, bányászat stb.) mások pedig kapusnak, éjjeli őrnek állnak az épülő gyárakban, üzemekben. Naponta 4-5 autóbusz ontja a gyimesi "navétásokat" a közeli városokba. Lassan a nők is munkát vállalnak különböző gyárakban. Kitekintve a világba, másképp főznek, ruházkodnak, másképp rendezik be lakásaikat. A gazdálkodás, állattartás mikéntje is átalakul. Az otthon maradt öregek gazdálkodnak, a fiatalabbak, csak szabadság idején vagy vasárnaponként dolgoznak, kaszálnak és ekkor szerveznek meg egy új kalákázási formát: az egyhelyen dolgozó ingázók kaszáló, szénahordó stb. kalákát hívnak és szerre kisegítik egymást kölcsönösen a munkákban. Sokáig még kettős életmódot éltek ezek az ingázó emberek, de végeredményben sem igazi munkások, sem valódi gazdálkodó parasztok nem voltak. A két munka közötti élet pedig sokuknak az egészségébe került! A szép házak ahogyan emelkedtek, lassan a gazdáik börtöneivé váltak! Erős szavak ezek, de csak a rokonságomban sok példa volt arra, hogy egy lakodalmat, keresztelőt vagy más összejövetelt, amelyek még néhány évvel ezelőtt a megszokot vidám élet fészkei voltak, most a fiatal ember, a fáradtságtól az asztalra borulva, végig aludt! És, óhatatlanul, ez magával hozta a sokkal rövidebb lakodalmat, a bálok, táncok lassú kimaradását a csángók életéből, elzárkózást a másik embertől. Tehát tanuja lehettem a kisközösségek, a kalákázó világ, a kalibás táncok, pásztorkodó életmód lassú elsorvadásának!
2011. 05. 10. Néha úgy érzem magam, mint azok az emberek, akik régi tárgyakat keresnek, találnak és abból raknak, jobban mondva akarnak összerakni a tárgyakkal egyidős világot! A régi, csodálatos görög cserépedényekből darabkákat találnak, azokat összerakják, ragasztják, hátha egész lesz belőle! Ha szerencséjük van, minden darabkáját megtalálják az edénynek, akkor egy egész kultúra egyetlen egész cserépedénye a néző előtt áll! Csakhogy ebből soha nem lesz már az az edény, amiben bort, gabonát, pénzt, vízet tartottak a valamikori nagy kultúrák megteremtői, a mi esetünkben a görögök. Ezt azok is tudják, akik ásnak, de soha nem fogják abbahagyni! Vajon miért? Mert ilyen az emberi elme: a modern világból is szeret visszacsodálkozni egy eltűnt, régi világra és megállapítani azt, hogy ami ma van, az nem jöhetett létre a semmiből, minden kornak az élet, életek és történelem folyamán szerepe volt abban, hogy ma itt vagyunk, ahol vagyunk! És akkor beigazolódik az a szinte közhely, hogy ha a múltadot nem becsülöd, nincs jövőd! Szerettem visszamenni a múltba, amely számomra időutazás volt: meg akartam ismerni jobban és felidézni ezt a csodavilágot, amit úgy hívnak, hogy népi kultúra és amely egyáltalán nem iskola-függő. Igen, fel akartam éleszteni egy-egy elképzelt cserépdarabot a gyimesi csángók múltjából, kultúrájából mielőtt azok teljesen eltűnnének. Mi is volt ezekkel az írásokkal, emlékekkel a célom? Először is dacból szerettem ezeket közreadni, majd mindjobban csodáltam ezt a kultúrát, ezt a népet és bizonyítani akartam, hogy egyáltalán nincs szégyellni valónk senki előtt, mert, hogy csak egyet említsek: melyik magyar (vagy más) népcsoport őrizett meg szinte napjainkig 30-35 féle táncot, úgy, hogy az övét nem hagyta el, hanem ide beleötvözte a szomszédos táncokat, az ő képére formálta a gyönyörű keserveseket? Tudom, hogy a világ menete felgyorsult, és érzem, hogy nem mindig van ez az emberek javára! És most, 72 évesen, leltárba veszem, hogy mi tűnt el a csángók régi kultúrájából, életformájukból ezalatt a 72 év alatt! Sorba veszem ezeket a blogom további részében és szó lesz a szokásokról, kalibás táncokról, maszkurás kerácsonyokról, megyézésekről, fonó gyűlésekről, és főleg azokról a szokásokról, amelyekről tudom pontosan, hogy mikor tűntek el az életünkből! És valami jött-e helyettük, mert vannak az életünkben olyan hagyományok is, amelyek az utolsó 50 évben váltak szokássá. Tudom, hogy ettől nem lesz egész az az edény, amit én a darabkákból összeraktam, rakok, de ennyivel tartoztam, tartozok ennek a népnek és még egyszer kiemelem: büszkék lehetünk a népi kultúránkra, szokásainkra! Ha nem hiszi valaki, kérdezzétek meg a magyar kutatókat, akadémikusokat, azokat, akik itt jártak, gyűjtöttek, írtak ezekről az emberekről. De ne feletsétek megkérdezni Kallós Zoltán bácsitól se, hogy mit adott neki a gyimesi népdal, ballada és egyáltalán ez a nép. Mert a népdalainkat, balladáinkat, keserveseinket Ő jegyezte le tőletek, Ő tette ismertté a világ előtt, általatok!
2011. 05. 09. Nemsokára esztendeje lesz annak, hogy naponta (kevés kényszerkieséssel!) blogbejegyzéseket írok. Mostanra annyira hozzám nőtt ez a kényszer, hogy valahol ott bent fáj, ha a félbehagyásra gondolok. Számomra, már régebb is, minden írásom a múltról, utazás, visszajárás volt a múltba, amit szinte fizikailag is éreztem. Nem jelenthetem ki, hogy menekültem a múltba, de ha őszinte akarok lenni, teljes énemmel képes voltam visszamenni a gyimesi gyermekkoromba, és szinte beszélgettem a barátokkal, pajtásokkal, legényekkel, idősökkel, még olyanokkal is, akik már rég itt hagyták ezt az árnyékvilágot! A velem egykorú és öregebb adatközlőimmel pedig csak azért beszélgettem, jóságos Istenem, ki tudná megmondani, hány alkalommal, mert meg akartam győződni arról, hogy amit leírtam, arra ők is úgyanúgy emlékeznek. Nekem az az életmód életelemem volt, maga volt az élet, a mindennapok! Átéltem azt, ahogyan egyik-másik szokás kimaradt és közülük sokat képes lettem volna megsíratni fiatal, majd felnőtt fejjel is! Tudjátok ti, nálamnál sokkal fiatalabbak, mennyire hiányzik nekem így nyár elején, vagy két éve, hogy az én szomszádomban lakó Pulika János, Halmágyi Misi, majd a nagy zenészdinasztia utolsó tagja, Zerkula Jani sem mozsikál? És csaknem annyira fájt az is, amikor ők, a mindent tudó mozsikások először megszűntek, mondhatnám meghaltak annak a közösségnek a zenészei lenni, akiknek elődeikkel együtt két évszázadon át, szebbé, ünnepélyessé tették időnként a nehéz életüket. Sokszor, az elismerés mellett néhányan figyelmeztettek, hogy hagyjam a barangolást, a nosztalgiát, mert a néprajz nem csupán irodalom, hanem tudomány! De hogy írjak én pl. a gyimesi öngyilkosságról úgy, mint egy idegen, hiszen nagyrészüket, problémáikat ismertem. Vagy a guzsalyaskodásról, teherbe esett lányról, a "bitangosról" hogy írhattam volna száraz adatokat, mikor ismertem a tragédiájukat is? Testközelben éltem azzal, aki egy lassúmagyaros közben szinte összeforrott kedvesével, akit a szülei rettenetesen tiltottak tőle és pár nap múlva felakasztotta megát. Ebben a munkámban először, igazán Nagy Olga néprajzos írónő értett meg, amikor ezt írta az első könyvemre: "ő együtt él azokkal, akiknek szokásvilágát vizsgálja, amelyet a száraz adatok helyett ő belülről vizsgál" (folytatjuk...)
2011. 05. 08. (2.) Egy másik pikáns történet az öreg B.P. bácsival történt meg, aki Középlok egyik híres adatközlője volt, nagy tudású, olvasott ember, akit az 1948-as államosításkor Középlokon gyárigazgatónak akartak tenni, de ő csak egy néhány napig maradt: nem az ő világa volt a parancsolgatás! A régi csángó lakodalmat is lejegyezte, verset is írt a negyvenes évek embereinek életéről, és számtalan régi történetet ismert, mesélt. Aztán róla is valaki elindított egy történetecskét. Hogy igaz volt-e, azt nem tudnám bizonyosan állítani, de az adatközlő állítja, hogy "bizony áldott Úristen, igaz volt." Persze az adatközlőkkel úgy voltam, hogy amikor Hosszú Fülöp bácsitól, aki éppen a lüdércekről, szépasszonyokról, boszorkányokról nagyon meggyőzően mesélt, megkérdeztem: "és maga látott-e ilyen boszorkányos asszonyokat?", ő bátran, azonnal válaszolt: "Én nem láttam, de egész biztos, hogy vannak, csak ma elhúzódtak valahová, de nannyám, boldoguljon, látott ilyeneket!" De lássuk a B.P. bácsiról szóló esetet!
Antalok pataka szádában, most meg nem tudom mondani, ki is házasodott, volt egy lakodalom. B.P., boldoguljon, még nem volt olyan erőst öreg, jó mulató ember volt, hát mind táncoltatta az egyik fiatal menyecskét. Egyszer hát ajánlatot is tesz a menyecskének: - Ki kéne menjünk lelkem szép menyecském, ide az ösvény mellé, az erdő szélére. Egyezkednek, s ezt a felesége meghallotta, mert figyelmes lett, hogy valamit akarhat az embere. B. elindul s vár a sötétben. A felesége szólt a menyecskének, hogy maradjon csak ott, ahol van, mert helyette majd ő megy ki az ösvény mellé. Így is lett, B. mind ölelgeti a sötétben, hogy "jaj, milyen jó fogásod esik", ilyeneket mond, amiket ilyen esetben szoktak a férfiak. Elvégzik amiért ide jöttek, s akkor ezt mondja Busulán: - Jaj, ilyen jól nem esett van tíz esztendeje! Ej, ha a feleségem is ilyen jó volna!
- Az eppen ilyen, Péter, met én vagyok - B. talpraugrott és úgy elment, hogy a lakodalom felé se nézett!
2011. 05. 08. Elébb leírtam egy néhány humoros történetet, amelyek a gyimesiek szexuális életébe adtak igen szűk betekintést. Itt befejezésként még két ilyen történetet meséltetek el az öreg adatközlőimmel, amelyeket két ezekhez illő közmondás előz meg: "Az öreg bakkecske is megnyalja a sót" és "Az öreg fa árnyékában jól esik a ... pihenés" Az elmesélő még hozzátette: - Ha egyébre nem is képes, de legalább a szája járjon az öregnek is!
Élt Borospatakán egy Bocsocska nevű ember, aki azért kapta ezt a nevet, mert fiatal korában egy medve úgy megsimogatta a mancsaival, hogy egy néhány oldalbordája betörött! Nos, ez az ember öregkorában mind zavarta, kényszergette N.A. fiatal menyecskét, hogy kellene találkozzanak, hol találkozhatnának és mikor. A fiatalasszony egyszer ezt elmondta a Bocsocska feleségének: - Anna néni, ne mit mond az ura, nem hagy békén. - Jól van, te ma beszéld meg vele, hogy este hátra mész a patak mellé a kert végébe szürkület után és ott várod őt. Így is lett, a menyecske várta Bocsocskát. De azt is megmondta, hogy csak úgy lesz ott, ha viszen neki egy szép fejkendőt ajándékba. Az ember olyan nyugtalan volt, már alig várta estét. Vitt egy szép kendőt, s ott suttog, beszél a sötétben az asszonykának, dícséri azt. Elvégzik a dolgot, amiért odamentek, majd mindenki ment a bajába. A felesége reggel korábban kelt, mint Bocsocska, felkötötte a szép kendőt, amit Bocsocska hátravitt. Az ura ébred s látja, hogy Anna viseli az ajándék kendőt s kérdi: - Anna, honnan van ez a kendő? - A szeretőm hozta az este hátra a kert végébe. Bocsocska ekkor leégett, mert így tudta meg, hogy a fejérnépek összeegyeztek, s kicserélődtek! (B. István-sz. 1899)
2011. 05. 05. A gyimesiek legkedveltebb szórakozási alkalmuk a tánc volt a kezdetektől (itt, Gyimesben) az 1970-es évekig. De mi is lehetett volna más, amikor csak ez volt kéznél, lábnál! Még az egyik táncbekiáltásuk is így szólt: "palacsinta, pánkó/ szökjél bolond csángó" Egy másik rímes bekiáltás szerint: "Lakodalom, sokadalom/ Akkor nincsen beteg asszony!" Ha jól összeszámoljuk, több, mint harmincra rúg a táncalkalmak száma! Íme egy néhány: lakodalom, radina (keresztelő-mulatság) szüreti bál, gyermeklakodalom, ajándéktánc (a hazai felsegítésére - menyasszony), serketánc (gyermektánc), hívogatós bál, házasember bál, szer-bál, színdarabosbál (nagy, községszíntű bál, Húsvétkor és karácsony vagy Újév táján), fogadott tánc minden vasárnap és este folytatták, kalibástánc, kaláka-táncok, lopókaláka táncok és így folytathatnám harmincig a sort. Hogy kik vettek részt az ilyen táncokon? A hívogatós táncalkalmakat leszámítva, bárki bemehetett oda és táncolhatot. Íme erre egy példa: Javába folyt a délutáni tánc, valamelyik Pulika, vagy Zerkula húzta a vonót, a legények és leányok szépen táncolgattak, énekelgettek, a vénasszonyok pedig szokás szerint lócákon körbeülték a termet és pletykáltak a fiatalokról. Többek között két Ugrán született vénasszony is, akik valamikor szomszédok és leánybarátok voltak, de a sors elválasztotta őket, beszédbe eredtek:
- E, te Borbár, mekkora csúf fekete, hargas legény az, aki a mozsikás előtt ropogtat és milyen csúful táncol, vajon kié lehet?
- Az az enyém, Kata!
- Jaj, mekkora szép, magas legény s milyen szépen sirűl - változtatott véleményt Kata néni.
András P. Húsvét előestéjén elment az édesanyjával a templomba. Ilyenkor egy jelképes Krisztus-sír van a templom egyik sarkában: egy koporsóban fekszik egy bronz Krisztus szobor, oda mennek szerre a hívek, imádkoznak, megsimogatják, megcsókoljáb a szobor arcát. A gyermek, olyan 8 éves lehetett, odaférkőzött a szoborhoz. Amikor megakarta csókolni Krisztust, valahogy megbotlott és a száját belevágta a bronzba, hogy a szája felhasadt és omlott belőle a vér. A nagy csendben a vértől és a fájdalomtól megrémült gyermek elkiáltotta magát:
- Édesanya, jaj, jaj, a Jézuska megmart! Az addig ájitatoskodó, komoly emberek nem tudták megállni kacagás nélkül.
2011. 05. 04. Nem messze Gyimesbükktől van egy kicsi román falucska, Rakottyás. Félreeső hely, ide telepedett egy néhány román család, akik júhtenyésztéssel foglalkoztak. Aztán, mint ahogy szokás volt, elszaporodtak. Egy rakottyási román, Bárbu, a háború tájékán felszállott ide, Középlokra egy nála sokkal öregebb özvegyasszonyhoz. Itt dolgoztak, éltek, Bárbu es már odaöregedett a vénasszonyhoz. Egyszer Bárbu lemegy a Néptanácshoz(községháza) s kérdi a tanácstitkártól: -Titkár úr, má vagy tizenhét évet én es itt dolgoztam, gürcöltem, ha meghal a bába, én kapok-e valamit a vagyonból? - tudniillik nem voltak törvényesen megesküve. A titkár vigasztalni akarta:
- Nem hal meg a bába, Bárbu bácsi...
- Az egyszer csak meg kell haljon, titkár úr!- s azzal kifordult az öreg az irodából.(Demeter J. sz. 1931)
A régi román világban, 1919 után, biza a román csendőrök verték az embert, mint Gothárt Móduvában. Hazajő az egyik legény szabadságra. Elig vitték volt el, még a túrosmáléja, amit itt túrósbócnak hívnak, ki sem hűlt a rejbens má jött es haza. A román tisztek reja voltak kapva, hogy engedték haza a magyar fiúkat, mert mindig vittek jó házi kenyeret, szalonnát, kolbászt, ezt-azt. A magyarokat máskülönben is szerették a tisztek, mert nem loptak és megbízhatóak voltak. Nos, hazajő Péterke szabadságra. Közben az apja bele volt keveredve valami erdőlopásba. Eljön hozzájuk két mokán csender, kérdezgetik az öreget, de az semmit nem mond, mert egy szót se tudott románul. Felmérgelődik az egyik csender és leakaszt egyet az öregnek. Előlép a fia, s hogy megvédje az apját, ő is mond valamit, amit tud románul. Azt mondja hogy "mai dai, mai dai", s a csender adogatott egy-egy jó pufot, met amit mondott, az azt jelentette magyarul, hogy "még adjál, még adjál" Elfelejtette odatenni a "nu" azaz "ne" szócskát. Egyszer a csender es megunta a verést és abbahagyta. Erre a legény azt mondja nagy büszkén:
- Szerencséje volt apámnak, met ha nem tudtam vóna rományul, a csender szépen meg es ütte vóna!
(Tankó Béla - Kondor sz.1902)
2011. 05. 03. A vén Halmágyinak (Pulika), a híres mozsikásnak hazajön a fia a katonaságtól szabadságra. Addig valami bőcs, paraszt legények a mulatságokban bántalmazták az öreget, mert voltak olyanok, hogy táncközban parancsolgattak a zenésznek, mit húzzon, tehát régulázták. Az öreg és a fia elmennek a korcsomába, hogy megigyanak egy-két pohár bort a hazajövetel tiszteletére. Hát ott vannak a régulás legények is. Az öreg már elmondta volt a fiának az esetet. Nekibátorodva a bortól, a fiatal Halmágyi odaszól a betyároknak: - Milyen bajotok volt apámmal? Na, most puflérozzátok! Erre fel előlép az egyik legény és siríti, hárs! Egyet leken az öregnek. Felmérgelődik a fiatal Halmágyi : - Na, még egyet merj odaütni az apámhoz te... Be sem tudta fejezni, már jött egy másik legény és supp! ő is lezavar az öregnek egyet. Ezt még vagy kétszer elmondta és az öreg örökké kapott egy taslit. Egyszer megelégelte az öreg és így szólt: - Hagyj fel ezzel, fiam, többet ne hetvenkedj, sze' amíg odavoltál, nem kaptam ennyi pufot. Ejsze meg akarsz üttetni? (Molnár Péter - Busulán sz. 1897)
Egyszer, már felnőtt koromban, találkoztam egy lakodalomban az első keresztanyámmal, aki így szólt hozzám: Mondjam el, keresztfiam, hogy volt, amikor téged kereszteltünk. Hát, február volt és nagy hideg. Csak mi, keresztanyák gyűltünk össze vagy tizenegyen, már nem is tudom hányan, mert akkor olyan is volt, hogy egy gyermeket húszan kereszteltek meg. Téged jól bépókáltunk és elindultunk a templom felé. Nem volt messze, csak egy félkilóméterre. A pap vágzi a dolgát, mi a miénket, s mikor vége van a ceremóniának és kijövünk, azt mondja Fazakasné keresztanyád, aki korcsokáros volt, hogy mi komaasszonyokul lépjünk bé egy kicsit a korcsomába, ami szemben volt a templommal, meg vagyunk félig fagyva, hát ő melegit egy kicsi jó cukros bort. Hát az melegített is, jó édes volt, mi illogattunk. Téged feltettünk a pultra s ott hallgattál. Aztán szépen hazaindultunk. Amikor a temető mellé, a vasúti híd alá értünk, utolért a pisilhetnékemség, a bor egyrésze kikívánkozott. Téged szépen letettünk a nagy puha hóba, mi pedig nyúgodtan pisiltünk, ott nincsenek házak. Aztán, mint aki jól végezte a dolgát, szépen elindultunk hazafelé. Amikor bédergettünk nagy vidáman hozzátok, kérdi nannyád: - Na, hogy volt, sírt-e sokat a gyermek? Én összecsapom a két kezemet: Kutya gyilkos teremtette, hát a keresztfiúnkat abban a helyben felejtettük, ahol pisiltünk. A két legfiatalabb, futás a temetőig. Hát, te édes keresztfiam, ott pillogtattál, mégcsak nem is sírtál! (Baconi Mikolós Péterné, az én keresztanyám sz. 1897)
2011. 05. 02. A "kicsi magyar világban" (1940-44) magyarországi tanító kisasszonyok jöttek Gyimesbe, ahol tanító hiány volt. A ma öregasszonyai sok szeretettel emlékeznek ezekre a tanító kisasszonyokra, akik nem csak a gyermekekkel foglalkoztak, hanem a leányoknak, asszonyoknak főzőtanfolyamokat is szerveztek és foglalkoztak a fiatalokkal is. Így Ugrán színdarabot tanított egy tanítónő a fiataloknak. Milyen a fiatal, eszi a zsigora, hát a próbákon viccelődtek, szertelenkedtek, kiforgatták a szöveget, s örökké az "üljön a lócámra" helyett azt mondták:... "üljön a pucámra". A tanítónő figyelmeztette őket, hogy ne mind mondják bolondul, mert megszokják, s az előadáson is majd így mondják.
- Mi aztán biztosan nem - erősködtek a fiatalok -, sze ejsze tudjuk, mit beszélünk!
Eljött az előadás napja, sokan begyűltek a műsorra, akkor még nem létezett televizió, rádió is ritkán. Még a pap is ott volt. Nagy volt az izgalom, folyik az előadás, és egyszer csak szépen, csengőhangon elénekelik az énekes szöveget: "üljön a pucámra"! Nagy lett erre a kacagás a teremben. (Tankó Mihály sz. 1928)
A vén Cokán gyenge gazda volt, főleg hanyag. Egyszer felküldi a fiát a hiúba, odorba, hogy nézze meg, mennyi széna van még ott az állatoknak, mert, bizony, még két egész hónap van Szentgyörgy napjáig, amikor ki szoktak költözni a kalibához. Felmegy a fia, vizsgálódik, vakarja a fejét, s amikor lejön a hiúból azt mondja:
- 'Desapa, az odorban úgy körülbelül... semmi széna nincs! (Blága K. Kóta)
Borospatakán nagy felhőszakadás volt és óriási víz hömpölygött lefelé. Mindenki védett, amit csak tudott. Egyszer csak látják, hogy B. Péter egy karóval fut fel a víz mellett. - Mit keres, Péterbá? - Ha nem egyéb, elvitte a kölykeket a víz! Jaj, jaj! - De akkor métt fut felfelé? - Tényleg, igazatok van... - s megfutamodott lefelé a víz mellett. (Baliga András sz. 1968)
2011. 05. 01. Befejezésül, ráadásként még ide írok egy néhány történetecskét, amelyek gyimesi emberekkel valamikor megestek és humort árasztanak :
Minden embernek megvan a maga keresztje, baja! Így történt meg, hogy a fonóban beszéd közben szó esett ilyenről, olyanról, hogy milyen rossz világ van most, bészolgáltatás, nincsentelenség, minden baj összegyűlt. Erre az öreg Ferenc Jánosné, aki ritkán panaszkodott az élet nehézségeiről, közbeszólt:
- Ó, fiaim, most nincs es rossz világ! Akkor emlékszek én rossz világra, amikor az öregemmel esszekerültünk vót! Egy este valahonnat jöttünk haza, tüzet kellett vóna tenni, met nagy hideg vót, de benn egy szikra fa sem vót. De künn sem volt felvágva, s akkor az uram egy nagy bogos csutakba belészorította mind a három fészinket(fejsze), nem tudta kivenni azokat, úgy, hogy mű biza tűz nélkül le kellett feküdjünk. Reggelig szinte elvett az Isten hidegje! Az vót a rossz világ! (Molnár Péter-Busulán sz. 1902)
A vén Gyárfás régulás, fösvény ember volt. Egyszer rendezet egy kaszáló kalákát, met sok helye (birtoka) volt, és itt ilyenformán segítették ki egymást az emberek. A kaszások előre tudták, hova, melyik birtokra kell reggel összegyűlni. A háziak nem tudhatták, hány kaszásnak kell reggel frustukot vinni, mert egy völgyfejében kaszáltak s belülről nem látszottak a kaszások, esetleg, ha a dombról felkiáltott valaki. Ki es állt az asszony a dombtetőre és elkiáltotta magát:
- Hallá-e, hány kalánt vigyek?
- Ne mind rekegj, hogy ne hallják az emberek, s ha te otthon ettél, akkor csak egy kalánt hojzál, met tiszta egyedül vagyok... (Tankó Péter Bitang sz. 1898)
Setétpatakán két asszony valami pletyka miatt összevesztek és már tíz éve nem voltak beszédes viszonyban. Egyszer csak jő haza ez egyik, Borbár, a kalibától, s hát látja, hogy pont a kapujában beszélget négy asszony. Közöttük volt a haragosa is. Most mi a francot csináljon, hogy köszönjön? S azt mondja: - Jó napot adjon az Isten a többinek, egynek ne! S azzal béfordul a kapun. (Blága Károly - Kicsi Kóta)
