Főmenü

Rövid életrajz

- Dolgozatok és könyvek

- Díjak, kitüntetések

- Megjelent könyvek

- Saját munkák

- Mások írták...

- Videók

- Népdalok és keservesek

- Képek a mai Gyimesről

- Régi képek

- Wikipedia bejegyzés

- Blogok 2010

- Blogok 2011

- Blogok 2012

___________________

- A gyimesközéploki ezermester

___________________

Elérhetőségem:
Tankó Gyula
537145 Lunca de Jos 491,
jud. Harghita, ROMANIA

Tel: +40266339624,
mob.: +40754432920

e-mail: tanko.gyula@vipmail.hu

Kedves Olvasó! Üdvözöllek Tankó Gyula honlapján. Ha érdekel a gyimesi ember élete, sorsa, néprajza, tisztelettel ajánlom a blogomat. Címem: Gyimesközéplok 491 | Gyimes völgye | Erdélyország...

2013.05.25. 12:48 Tankó Gyula

2010. november


2010. október >>

2010. 11. 30. Megkezdődött az advent, ami várakozást jelent, a várakozás megszentelése. Ez a szó rokona a vágyakozás szónak Pilinszky szerint és mi szentül hittük, hogy amire nagyon várakozunk, az biztosan megjön. De mire is vágytunk, várakoztunk ezelőtt vagy 60 évvel és megvalósult-e a vágyakozásunk? Vágyakoztunk az első hóra és eljött! Hófehér lett ez a hegy-völgy ország és boldogak voltunk. Aztán eljött Szent András napja, és a felsőloki védőszent búcsúja. Nincs gyermek, aki ne várná még ma is a község nagy napját, a búcsút. Kaptunk pénzt vagy búcsúfiát és a gondos anya már megvette a karácsonyi szerény ajándékot, amit majd az angyalka hoz el. Otthon anyánk bekötötte minden olló szárát és hiedelmük szerint ezzel ártalmatlanná tette a juhokat a farkastól. Minden istálló ajtót bekentek fokhagymával, hogy távol tartsák a kuruzsló asszonyokat, boszorkányokat, varázsló vénasszonyokat az állatoktól, mert azok szokták elvenni a tehéntej zsírját. Hittünk a védekezés erejében. Aztán lassan hozzáfogtunk a csapat összeállításához, akikkel Karácsony éjjelén megénekeltük a szomszédokat, ismerősöket.(folytatjuk...)

2010. 11. 29. A mai blog-bejegyzésemben a babba szavunkat szeretném körbejárni, mert már hallottam téves kiejtést is. A babba szó nem csak Gyimesben, hanem valamikor használatos volt a székelyföldön is. Nálunk ezelőtt 70 évvel főleg a Szűzanya, Máriaával volt kapcsolatos és naponta használták az édesanyák, ha csöppségeiket valamire intették, tanították vagy tiltották valamitől. Pl."Ne fütyülj este a házban, mert haragszik a babba Mária" vagy "Ne piszkáld az orrod!" Ne beszélj csúnyákat" stb, mert " haragszik a babba Mária." Ha valamit kértek, akkor azt a felnőttek így használták: "Drága babba Máriám, tartsd meg az állataimat!" Babba Mária, őrizz meg bajtól, betegségtől és rosszember szándékától!" Ilyen esetben úgy éreztük, hogy a babba Mária kapocs az ember és a Teremtő között és éppen olyan szerepe van, mint az anyának a családban, aki szintén kapocs a szigorú apa és az elnézőbb anya között, mert a gyermek közvetlenül az anyával kommunikál. De létezett a babba szó a gyermekek gügyögő nyelvezetében is, mint a szép szó szinonímája. Ezért ha valami szépet mutattak a gyermeknek azt így tették: a gyermek babba, a bárányka babba, a játék babba. Azt már nem tudom, hogy melyiket használták előbb, a babba Máriát, vagy a gyermekek gügyögő szavát a babbát, de egy bíztos: mindkettő szépet, gyönyörűt jelent!

2010. 11. 28. (folyt.)  A blog- bejegyzéseket a gyimesi csángók roppant gazdag hiedelem- világának egyes, szerintem érdekes elemeinek a bemutatásával szeretném folytatni. De majd Karácsony után. Itt sor kerül majd olyan hiedelmek, szokások bemutatására is, amelyek máig élnek. pl. a fekete mágia.(megtörtént dolgok). De addig gyermekkorom Karácsonyiról mondok egyet- mást.

2010. 11. 27. ( folytatás...) Ki kellett írnom ezt a történetet magamból! Nagyon rég hallottam és azóta is, ilyen-olyan beszélgetések alkalmával a nagy öregekkel, az adatközlőimmel, fel-fel csillant a kicsi Kata alakja. És, érdekes módon, minden ilyen alkalommal, az év legszebb koratavaszi virága jutott az eszembe. A gyenge, zsenge hóvirágról van szó, amelyet mindig csodáltam: hogy képes áttörni a fagyos, kemény földet a gyenge száracskájával, aztán dacolni széllel, faggyal csak azért, hogy közelebb jusson a fényhez? Ezt én mindig óriási csodának tartottam. És azt is, hogy a sáros, fagyos fekete földből hogy bújhat elő, annyira fehéren és tisztán a hóvirág? És őt követik a színes csodák! Hát igen, ilyen csodának tartottam a kicsi Kata szerelmét is: tiszta, rendíthetetlen és kitartó. Hogy van-e ilyen szerelem, arra nehéz válaszolni. És én csak azt akartam, hogy ebben a nyugtalan, rohanó világban a fiatalok elgondolkozzanak: mi az, ami tartóssá tesz egy szerelmet, kapcsolatot, és mi teszi olyan hamar tönkre azt? Gondolok a családi kapcsolatok felrúgására, és a szenvedő alanyokra, akik a mi gyermekeink! Én tanácsokat nem adhatok, hiszen minden ember más és másképpen viszonyul az élethez. És még azért sem, mert én nem hiszek az előregyártott fogásokban, amiket ezerszámra gyártanak a pszichológusok és mások. De akikkel én beszélgettem életem folyamán a szerelemről, párválasztásról így csoportosítanám:
1. Meghalt, mielőtt beleunt volna a szerelembe.
2. Elválltak, mert beleuntak a szerelembe.
3. Együtt kínlódták végig az életet, pedig beleuntak a szerelembe.
4. Együtt éltek és a mindent nehézséget legyőző szerelem később átalakult szeretetté. 
Nem tudom, kicsi Kata, ha élt volna, melyik kategóriába került volna!

2010. 11. 26. Itt befejeztem a kicsi Kata történetét. Mit is akartam én ezzel a történettel igazolni? Először is magamat: számos dolgozatomban, könyveimben azt bizonygattam, hogy ez a népcsoport kultúrában, hagyományokban, hit és hiedelemvilágában, népdalaiban, táncaiban, szülőföldjük szeretetében és nem utolsó sorban eredettudatukban milyen szorosan hozzátartozik az összmagyarsághoz, éljen az a világ bármelyik részén. És azt, hogy a szép itt is szép, a szerelem itt is boldoggá tehet, mert ez egy szent érzés, amit kívülről nem lehet csak úgy rátukmálni valakire, és, bizony, a szerelembe itt is bele lehet halni! Csakhogy a gyimesiek elszigeteltségükből adódóan, lépéshátrányban voltak más magyar népcsoportokhoz viszonyítva. Gondoljunk csak az iskolaalapításokra! Amikor itt tanintézetek alakultak, akkor már máshol kétszáz éves iskolákról beszélhetünk. De ennek is volt előnye! Tovább, szinte napjainkig őrízték a magyar kultúra olyan szeleteit (tánc, népdal, balladák, népi kézművesség) amelyek máshonnan rég eltűntek! Az iskola, írástudás hiánya pedig hallatlan szóbeli kultúrára kényszerítette a gyimesi embert. Hiedelemviláguk, népi mondáik, mesélő készségük rendkívül gazdag volt. Múlt időbe tettem, volt, mert itt is romlik a nyelv! Micsoda paradox, ma, a XXl. században, igenis, romlik a fiatalok nyelvezete, kifejező, mesélő készsége, habár gazdagodik a fantáziájuk! (Holnap is folytatnom kell, így érzem!)

2010. 11. 25. (folytatás...) Bizony mondom, nem volt szántszándékom, hogy pont Katalin napján írjam le, mi is történt a mindenki által szeretett kicsi Katával, és csak amikor felírtam a 25-ös számott, akkor jöttem rá, hogy ez a bejegyzés, rövid írás neki is szól és meg vagyok győződve, hogy tiszteletem egy ilyen erős alkat iránt, áthatol a felhőkön! De folytatnom kell a történetet, mert valakik olvassák! Tehát szépen rendezgette a megszentelt nyírfaágakat és közben énekelgetett, amikor a nagydarab ember széles élű baltája irdatlan erővel ketté hasította a kicsi Kata fejét! Mit mondhatnék még a Baconi és az Andriska sorsáról? Vajmi keveset! Hiszen az utódok emlékeiben már nem volt fontos emlékezni rájuk. Ami szép, csodálnivaló volt, azt megőrízték. De a kicsi Kata tragikus halála véget vetett az emlékeknek. Az öregek, akiktől én ezelőtt hatvan évvel hallottam, és akik szintén az öregjeiktől hallották, és kevés eltéréssel mesélték, adták tudtára az utókornak, érdeklődésemre rettenetesen rövid válaszokat adtak és azok is eltérőek voltak! Annyit tudtam meg, hogy Andriska soha nem nősült meg és továbbra is egyős-egyedül eljárt a csiksomlyói búcsúra. Baconiról három változatot hallottam: egyesek szerint a vasnál, ahol az ezeréves határ volt, átment Moldovába és állítólag valakik látták is, torzonborz szakállal téblábolni Szlanik Moldován, ami akkorjában a bojárok fürdőhelyévé lépett elő. Mások szerint felakasztotta magát éppen arra a gerendára, ahova kicsi Kata a szentelt nyírfaágakat aggatta évek hoszú során. De voltak olyanok is, akik azt állították, hogy a Nagypatak-i erdőben sokkal később megtalált csontváz talán az övé lehetett. Abban mindenki véleménye megegyezett, hogy ez a Baconi annak a Baconinak a leszármazottja volt, akinek a háta mögött nem őrzőangyal, hanem egy ördög állt, minden lépését leste és  várta a halálát, hogy a halott lelke az ördögé lehessen.

2010. 11. 24. (folytatás...) Amikor a harmincadik búcsúra készült kicsi Kata, akkor, ahogy mondják, csak annyit kérdezett Baconi:
- Most es elméssz a bócsúra?
A kérdés felesleges volt, hiszen már az előző nap sütött, csomagolt és készen állt az útra.
-Tudja jól, hogy elmegyek. Magának es hagytam mindent előkészítve a kamarában...
És kiperdült az ajtón úgy, mint 18 éves korában, először. Pedig most már közeledett az ötven felé. Senki nem tudja, nincs erről szájhagyomány sem, hogy mivel tölthette a két napot Baconi. Én elképzelem, de nem találgatok. Egy biztos: sok keserűség gyűlhetett össze a nagydarab ember lelkében! Kicsi Kata pedig éppen olyan vidáman érkezett haza, mint azelőtt és mindjárt munkához látott. Le sem vetette a poros, úti ruhát, elővette a háromlábú széket, ráállt és fel akarta kötni a gerendába, ahová máskor is szokta, a megszentelt nyírfaágakat. De ez most nem sikerült... (folytatjuk...)

2010. 11. 23. (folytatás...) (Elnézést, eddig nem olvastam újra a bejegyzéseket és most vettem észre, hogy milyen elemi hibákat követtem el ami a helyesírást illeti! pl. szolt.) Na, de folytatom a régi történetet. Az első búcsújárás alkalmával csak azok szörnyűlködtek, akik ismerték kicsi Katát. Nézték, bámulták a fiatalokat, akik kézenfogva mentek a tömegben és senkivel nem törődtek. Magukkal voltak elfoglalva. Csángliában nem volt divat az, hogy a szerelmesek fogják egymás kezét, vagy megölelik egymást mindenki szeme láttára! Hogy ne is beszéljünk a ma annyira divatba jött nyilvános csókolózásról! De a kézfogáson és imádságok közötti csendes beszélgetésen kívül, semmi kivetnivaló nem volt a két fiatal viselkedésében. Este pedig mindnyájan a Mária lábainál ültek, énekeltek és imádkoztak. Itthon aztán hetekig a csodáról zengett a két falu. Ők pedig látták az eddig megszokott maguk életét. És ez a csoda, ez a kitartás megismétlődött minden évben kerek harminc évig minden Pünkösdi búcsújáráskor. Csak az emberek, a faluszája, a búcsúsok érzései változtak meg! Már nem gúnyosan, haraggal, pletykás megjegyzésekkel beszéltek róluk, hanem csodálták, megszerették a konok kitartásukat! És már nem elhúzódtak tőlük, hanem szóltak hozzájuk, kínálgatták ezzel-azzal, mellettük akartak menni a keresztaljával a fiatalok, sajnálták őket, de csodálták is bátorságukat, és irigyelték őket a tisztaságukért, nyilvános kiállásukért! Otthon, ahogy hazaért kicsi Kata, minden alkalommal felkötötte a gerendába a somlyai megszentelt nyírfaágokat és esztendeig az oltalmazta, védte a házat, a benne lakókat és az állatokat. A nagydarab ember csendesen, szótlanul fogadta őt, a kicsi asszonyka rendet teremtett a házban és mintha semmi sem történt volna, folyt az élet tovább. De azt elképzelhetjük, hogy ez csak a látszat volt! (folytatjuk...)

2010. 11. 22. (folytatás...) És most elárulom a fiatalok titkát: Ezek után, ameddig csak élő napjuk lesz, minden évben elmennek együtt a csíksomlyói Pünkösdi búcsúra! Ilyenre még nem volt, tudtommal sem azelőtt, sem azután példa a Gyimes völgyében. Tudtak az emberek nagy szerelmekről, nagy félrelépésekről, amikor az összeboronált házastársak kirugtak a hámból, de arra nem akadt példa, hogy valakik azért várták a Pünkösdi búcsút, hogy két egész nap és egy éjjel együtt lehessenek! És ettől nem tágított kicsi Kata és Andriska! A fiúnak könnyebb volt a helyzete, mert soha nem nősült meg. De gondoljuk csak el, kicsi Katának volt egy férje, egy háztartása és ott volt a "faluszája", amelyik minden ilyen történetre lecsap, mint az éhes dögmadarak! Évközben kicsi Kata vezette a háztartást, szorgalmas asszonyka lett belőle, keze alatt égett a munka. Szépen szólította ebédhez, vacsorához azt a nagydarab embert, aki soha nem bántotta a feleségét egy félszóval sem. Az igaz, hogy kevésszavú volt, nem volt a szavak embere. Akadt neki kinn dolga a gazdaságban, az állatok között. Csak úgy magának dörmögött az első alkalommal, amikor az asszonyka álivánkát sütött, kolbászt és kenyeret rakott egy kötölékbe, mindenből hagyott az asztalon a férjének is, és Pünkösd szombatján hajnalban elindult a templom mellé, ahol gyülekezett a keresztalja. Ott várta a középlokiakot, akikkel Andriska is érkezett. De vajon ehhez mit szolt a faluszája, mit mondott az öreg pap, aki pedig annyira szigorú volt a hívekkel? (folytatjuk...)

2010. 11. 18. Azt gondolhatná a kívülálló, hogy itt, ebben az egyszerű emberek világában, nem voltak perzselő érzelmek! Dehogyis nem! A szerelem, ha bántják, mindenhol fáj! És a nagy szerelmeket nemcsak a trubadúrok tették ismertté, nemcsak Rómeónak és Júliának vagy Trisztánnak és Izoldának fájt kimondhatatlanul ez az érzés, hanem ennek a két ártatlan gyimesi fiatalnak is! Szerencsére kicsi Katát nem akármilyen fából faragták. Ő nem becsukta a lelkét és siránkozott, hanem a törékeny, gyenge termetét meghazudtolva, harcolt a legnemesebb érzés érvényesüléséért, amit az ember valaha megismerhet. És magával sodorta, vitte Andriskát is. Keveset táncoltak azon a Mária-Magdolna táncos búcsún! A misén résztvett, majd megkereste Andriskát és furcsa, váratlan ötlettel állt elő és egy hosszas beszélgetés nyomán egy olyan esküt szenteltek meg egy könnyes, zokogó csókkal, amilyent épeszű ember álmodni sem mert volna! (folytatjuk...)

2010. 11. 17. Végre hazajöttem! Úgy látszik, az Úrnak még van velem valami szándéka. Ezért folytatom az abbahagyott történetet:

Már csak egy néhány nap volt július 22-ig, amikor Középlokon tartják a híres Mária-Magdolna búcsút, de azok a napok élete legszomorúbb szakaszát hozták a leánykának, aki csak a nyáron ismerte meg azt az érzést, amelyet minden serdülő lány annyira vár, a szerelmet. Azért várta fogvacogva a Mária-Magdolna búcsút, mert az első, ébredező szerelem hevében úgy egyeztek meg Andriskával hogy a búcsún találkoznak. Mennyire másképp képzelték, tervezgették ezt a búcsús találkozást, amelytől, talán egész életük másképpen alakulhatott volna... De most mit mondjon Andriskának, hiszen még ő is szinte gyermek! És ő sem valami bátor, harcos alkat. Éjjel-nappal az járt az eszében, hogy "jaj, Istenem, összeroppan a szerelmünk". Elhatározta, hogy ezt az eddig ismeretlen, bizsergető, furcsa érzést meg kell menteni! De hogyan, hogyan, hiszen soha a szüleinek nem szegte meg a szavát, nem vetett visza meggondolatlan válaszokat... És így érkezett meg az a júliusi reggel, amelyet a legjobban várt, de amelyiktől a legjobban félt! A búcsús misén csak a kettőjükért imádkozott a Babba Máriához. Minden imádsága azzal végződött, hogy "Most segíts meg, Mária". Ez olyan időkben történt, amikor a gyimesi emberek még hittek a csodákban, legendák keringtek, szájról-szájra a Vadleányról, aki szinte a farkasok szomszédságában, a vadonban növelte és nevelte apró gyermekét, mert a kegyetlen apja elkergette a terhesen maradt leányanyát még a faluból is, aztán szó esett az öreg Baconiról, akinek az őrzőangyalka helyett egy ördög állt a hátánál és mindenben szolgálta, csakhogy megkaphassa az öregedő Baconi lelkét.(folytatjuk...)

2010. 11. 11. A nyírfa ágakat, amelyeket megszenteltetett és a somlyói Babba Mária szoborhoz simított, a gerendába akasztotta a tiszta házba. Jövő Pünkösdig ez varázslóként vigyáz a házban lakókra. Addig a szülők a kicsi szobában pusmogtak titokzatosan, hogy ki is adja a leányuk tudtára az új fordulatot. A gazda vette a fejszéjét és dolga akadt a favágón, pedig már sötétedett. A lány tovább csicsergett. Egyszer az anya nem bírta tovább és megszólította a lányát:
- Kicsi Kata, ülj le mellém a padra mondjak valamit. A tegnap itt járt Baconi és megbeszéltük, jó lenne, ha férjhez mennél Baconihoz.
- De édesanyám, én nem szeretem és öregebb is sokkal...
- Jó ember az, leányom, ott minden van, csak egy ilyen szorgalmas feleség hiányzik. Majd összeszoktok. És arról beszélt, hogy ez egy nagydarab ember, de csendes, jószívű, senkit nem bántana. De ezeket kicsi Kata már alig hallotta. És az egész éjszakát végig sírta a nagy szobában. Reggel nem káromkodásnak szánta, de ennyit mondott az anyjának:
- Jól van, anyám legyen ahogy akarják...
És levette a szegről a nyírfacsokrot... Kidobta az ajtón
- Hát ezt hozta nekem a nyírfacsokor. Az volt az egyetlen kérése, hogy a válasz előtt még elmehessen a középloki Mária-Magdolna búcsúra.

...Majd innen szeretném folytatni, de nem tudhatom, hogy mikor, mert holnaptól a kórházban vagyok...

2010. 11. 10. Az előzőkben szó volt a szófogadó, kategorikusan visszautasító és tragédiába végződő esetekről. A következőkben egy olyan történetet mesélek el, amely legendaként kereng még ma is az öregek között, de pontosan senki nem tudja, hogy mikor történhetett. Utána néztem, érdeklődtem és minden jel arra mutat, hogy az 1800-as évek közepén történhetett, amikor még a somlyói búcsúra csak egy gyimesi keresztalj ment, tehát a falvak nem voltak kialakulva, az emberek elszórtan éltek a völgyek, patakok fejében. Mindegy, hogy a szereplőknek milyen neveket adunk, de a szájhagyományok szerint a lányt kicsi Katának, a fiút pedig Andriskának hívták. Kicsi Kata egyetlen lánya volt a megbecsült, közepes gazdának, de voltak fiú testvérei is. Akkorjában még a férjhezmenő lányok nem részesültek a szülők földjeiből, ez csak a fiúkat illette meg. De itt pillanatnyilag nem is ez a lényeg! Kicsi Kata azon a tavaszon töltötte a 17. évét, megérett arra, hogy szétnézzen egy kicsit a világban: elengedték a csíksomlyói búcsúra a szülők nélkül. Pünkösdkor nem csak a pünkösdi rózsák nyíltak ki, mint Gyimes legjellegzetesebb kerti, később temetői virága, hanem mintha kicsi Kata is kivirágzott volna: megérett a szerelemre, férjhezmenésre. Mondta is a keresztanyja a szomszédból: Borbár, ezzel a leánnyal még meggyűl a bajod, mert igen-igen szép.
-Nem hiszem, mert erőst jóravaló, szófogadó leányka!
Olyan boldogan jött haza a búcsúról, amilyennek még soha nem látták a szülei! Egyvégbe mesélt, csicsergett a látottakról, hallottakról. Csak az édesanyja lett egyre szomorúbb, hallgatagabb! Ki mondja meg ennek a csicsergő leánynak, hogy ameddig ő távol volt a csendes otthonától, mi is történt itthon azalatt? (folytatjuk...)

2010. 11. 09. (folytatás...) Tehát sokan, főleg a leányok részéről egy-két (vagy több?) átsírt éjszaka után beleegyezett a szülők akaratába. Végeredményben nincs kivetni való az anyák (mert leggyakrabban rájuk várt a lányuk meggyőzése) érvelésébe, hogy tudni illik a vőlegény (vagy fordítva) rendes családból való, sok marhájuk van, jók a megélhetési kilátások, nem kell kalibázni, mert itthon a birtokaik, templomba járó, nem verekedős. Aztán jött a ráadás, ha látta, hogy ezektől nem repdes a szeretett kislánya szíve: Hadd el, leánykám, megszokjátok egymást, mü es úgy szoktunk össze apáddal. S látod-e, nincs semmi baj! A megszokásról már szóltam elébb! Ide csak egy csendes, jóbeszédű adatközlőm egy néhány mondatát írom, aki 70 éves korában mondta a következőket: T.K.:  "Tanyító bácsi, én most ápeltén megmondom magának, az uram egy igen-igen jó ember volt. Kedvembe járt mindennel, a gyermekeket is szerette, minden. De úgy ötven éves koromig úgy éreztem, hogy azt a sok esztendőt szívesen elcseréltem volna legalább két másfajta boldog esztendővel. Érti-e, hogy mit akarok mondani?" Hogyne érteném, drága Katanéni -gondoltam magamban. Aztán ő egy egészen más hangon folytatta: "De tudja meg, hogy annyira összeszoktunk, hogy öregségemre nem tudtam volna elképzelni másképpen a mi életünket. Ez nem a leánykori, bolond szerelem volt, hanem egymás értékelése, megbecsülése" Igen, ez már nem szerelem, de igazi szeretet volt. (folytatjuk...)

2010. 11. 08. (folytatás...) Nézzünk meg egy olyan adatközlőt, aki már a szülők, rokonok első ilyen próbálkozását is kategorikusan visszautasította. Ő volt az én legkedvesebb, mindenttudó adatközlőm, Hosszú Fülöp bácsi, aki 1907-ben született: "Egy színdarabos bálba felmegyünk a Megállóhoz a barátaimmal. Ott táncolgatunk, múlatgatunk, s egyszer odajön nagynéném, mert anyám, boldoguljon, onnan származott és mondja, hogy te, Fülöpke, meg kéne táncoltasd azt a Cs. Annacskát, ügyes, szép leány, jó családból való, az első emberekhez tartoznak. Sok mindene van... Még folytatta volna nagynéném, de én közbekiáltottam: Borbárné, ha olyan ügyes, táncoltassa maga, nekem nem kell! Megszeppent a nénikém, s csak annyit mondott: Hát ne haragudj, kicsi Fülöp, 'sze anyád mondta, hogy jó lenne! Akkor jőjjön, s táncoltassa édesanyám! - Na, ezzel vége lett a szerzésnek. Én kerestem magamnak!" De, sajnos, nem minden fiatal volt ennyire határozott! Voltak esetek, amikor a szülők elhatározása sziklaszilárd volt, a fiatalok vagy neveltetésük nyomán, vagy lelki alkatukból adódóan, nem mertek szembeszállni a szülői akarattal, de a szerelmesek egymást sem voltak képesek elhagyni. "Hogy leszünk képesek megélni mi egymás nélkül"- gondolhatták, mert a szerelem nagyon tud fájni. Ilyenkor ott, a lelkünkben könnyen darabokra törhet az a tükör, amelyiket a külvilág csak a szomorú szemünk által észlelhet. És ha ezt idejében nem veszi észre a környezet, akkor áll be a tragédia! Ilyen két esetről már írtam az előző bejegyzésekben. Tudom, hogy lehetetlen ezt mindig megelőzni, de, jóemberek, próbáljunk meg jobban vigyázni gyermekeinkre, embertársainkra és ne gondoljuk azt, hogy csak nekem van igazam, csak ami nekem jó, az lehet elfogadható másnak is! (folytatjuk...)

2010. 11. 07. (folytatás...) Az előbbiekből következik, amit már sokszor hangsúlyoztam, hogy sokan kötöttek itt érdekházasságot. Nem minden esetben hibáztathatjuk ezekért csakis a szülőket. Nem volt ez soha gazdag vidék, keményen megdolgoztak az emberek a mindennapi kenyérért, lépésről-lépésre gyarapították a vagyonukat, a földvásárlás volt a legfőbb óhajuk, mert az némi függetlenséget is jelentett a családnak. Az állattartás volt a fő foglalkozásuk és ahhoz földre volt szükségük. Nagy darab földeket vásároltak fel a csíki közbirtokosságoktól, majd egymás között is sokszor gazdát cserélt a föld. Nem volt tehát más megélhetési lehetőség és kérdem én, melyik szülő szeretné szegénységben, nyomorban látni a gyermekét? Tehát felfelé szerették volna tolni egy fokkal gyermeküket a ranglétrán. Ezért történtek az érdekházasságok! És vajon mit szóltak ehhez a fiatalok? Három kedves adatközlőm szavait idézném: a szófogadó (beleeggyező), a visszautasító és az időközben egymást megszerető, elfogadó idős, özvegy emberek véleményéről van szó, akik így élték le a világukat. Kezdeném azokkal, akik keményen visszautasították a szerzést és a szerelem nélküli házasságot. (folytatjuk...)

2010. 11. 06. Tehát nem volt üdvös dolog itt sem rangon aluli házasságot kötni valakivel. Ezért gyakori volt az érdekházasság. Ilyen esetben helyi szó szerint "összeboronálták" a fiatalokat. Ezt nevezték "szerzésnek". Ez abból állt, hogy a házosulandó legénynek, vagy leánynak "kiszemeltek" egy ugyanolyan rangú társat, dícsérni kezdték azt ilyenformán: "jól állnak a szülei", jó dolgú, kedves, nem olyan szép,de kellemes" stb. Ilyenkor mindkét fiatalt győzködték, puhították a szerzők és valamilyen összejövetelen megismerték közelebbről is egymást. Ilyen alkalom pedig elég sok akadt, mert csak táncalkalom is több mint harminc volt. De megismerkedhettek lakodalmakban, búcsúk alkalmával, a múlt század hatvamas éveiig pedig a fonókban is. Az összeboronálók, a szerzők lehettek a nagynénik, a nagyobb leánytestvérek, valamelyik rokon asszonyság. A baj akkor állt be, ha valamelyik kiszemelt házasulandónak volt már igazi szíveválasztottja, akár rangon alúli családból is, és keményen ellenállt a szülei akaratának! Ebből, bizony, sokszor tragédiák származtak, amelyekről már szóltunk. Azt sem állíthatom, hogy időközben nem szerették meg egymást a fiatalok! De az bíztos, hogy sokan voltak, főleg a leányok közül, akiket az édesanya szomorú rábeszélése győzött meg a bizonytalan jövő elfogadásáról.( folytatjuk)

2010. 11. 05. Elébb már említettem, hogy a gyimesiek párválasztási szokásairól szeretnék beszélni. Ismertettem a guzsalyaskodást, mint egyfajta próbaházasságot is. Most azt a kérdést járom körül, hogy  itt, ebben a hegy-völgy patakországban vajon szerelemből házasodtak-e a fiatalok, hiszen ha egyszer egybekeltek, megesküdtek, akkor a válás szinte ismeretlen fogalom volt. Itt is, mint bárhol, a fiatalok szerettek, csalódtak, vonzódtak és nem csak a népdalokban panaszkodtak, keseregtek, ha valami nem jól ment, hanem bizony gyakran hazaszaladt a fiatal asszonyka panaszkodni a jó édesanyjához. A boldog napokat hamar befelhítette a sok munka, a családok összeszorulása egyetlen lakásba, az új asszony beilleszkedési nehézségei egy teljesen más környezetbe, aztán hamar belepte a gyermek a fiatal családokat, mert nem volt ritka a 7-8 gyermekes család. Mindent egybevetve, hamar odalett nemcsak  a szerelem fénye a szemekből, hanem a testi vonzódás is, győzött a fáradtság érzése, az egymásmellett-élés édes, vagy keserű terhe. Valóban voltak itt is szerelmi házasságok de igen-igen sok volt az érdekházasság is. Itt is, mint bárhol a világon, a családok különböző csoportokból származtak: voltak gazdagabbak, akiket úgy tartottak számon mint "nagynemzetből valók" aztán voltak a "szorgalmas, közepes de jóélő" gazdák és a szegényebbek, akiket lenéztek a gazdagabbak és nem nagyon kedvelték ha gyermekeik a házasságnál "átlépték a határokat".  Nem közénk való, nem vegyítünk azzal a családdal -intették rendre a gyermekeiket. Gyakran elhangzott a "nincsentelen, lusta, hitvány" kifejezés is, ami főleg a haragos kifakadásaikban egyet jelentett a szegény szóval. És ilyen esetekben elkezdődött a lejáratás, a kicsúfolás! (folytatjuk...)

2010. 11. 04. Hű, de rég nem írtam! És ennek két oka is van: Mert életemből legalább 25 őszt azzal töltöttem el, hogy valahová, valamennyi időre elköltöztem. Ezért belém fészkel ilyenkor a nyugtalanság, a nosztalgia, néha bizonytalanság vegyülve az új iránti vágyakozás érzésével. De életem minden szakaszában változott ez az érzés. A vándorlásokat (erről már írtam) 5. osztályos koromban kezdtem meg és először csak a szomszéd községbe mentem a kis batyummal az internátusba, mint bentlakó diák. Aztán Csíkszereda következett, a mai Márton Áron Gimnázium, ahol szintén bentlakásos tanuló voltam és az érettségi vizsgáig életemnek egy igen-igen boldog szakaszát tölthettem, sok barát és igazi tanárok vettek körül és egyengették útjainkat. Itt voltak az első, plátói szerelmek, vonzódások és soha nem tudtam megérteni, hogy miért, de nem volt olyan jelentősebb összejövetel, zsúr, ahová ne lettem volna hivatalos. Pedig nem volt egy rendes ruhám, de táncolni, tréfálkozni azt cajgnadrágban (mi cájgnadrágnak hívtuk) is  tudtam. Senki nem mondta, hogy mit ugrál ez a gyimesi csángó gyerek, hiszen én voltam a vicc-csináló, felvidító heccmester. És tanulni is elég jól tanultam. Aztán nehezebb évek következtek: két és fél év katonaság a Duna-deltában, főiskolai, majd egyetemi évek. Tehát én ősszel mindig valahová mentem, csomagoltam, utaztam és távol voltam otthonról.  És most, öregségemre már három éve, minden tél elején beköltözök Szeredába, hogy hat hónapot, a leghidegebbeket itt töltsem. És most mondom a második okot, amiért nem írtam: ahová költözök, az a negyed olyan környezet, amit minden évben újra meg kell szokni, elfogadtatni magammal, kompromisszumot kötni a saját izlésemmel és ezzel a lerobbant panelvilággal, ami itt fogad!

2010. október >>

A bejegyzés trackback címe:

https://tankogyula.blog.hu/api/trackback/id/tr485316556