Főmenü

Rövid életrajz

- Dolgozatok és könyvek

- Díjak, kitüntetések

- Megjelent könyvek

- Saját munkák

- Mások írták...

- Videók

- Népdalok és keservesek

- Képek a mai Gyimesről

- Régi képek

- Wikipedia bejegyzés

- Blogok 2010

- Blogok 2011

- Blogok 2012

___________________

- A gyimesközéploki ezermester

___________________

Elérhetőségem:
Tankó Gyula
537145 Lunca de Jos 491,
jud. Harghita, ROMANIA

Tel: +40266339624,
mob.: +40754432920

e-mail: tanko.gyula@vipmail.hu

Kedves Olvasó! Üdvözöllek Tankó Gyula honlapján. Ha érdekel a gyimesi ember élete, sorsa, néprajza, tisztelettel ajánlom a blogomat. Címem: Gyimesközéplok 491 | Gyimes völgye | Erdélyország...

2013.05.25. 12:51 Tankó Gyula

2011. augusztus


2011. augusztus (folyt.) >>

2011. 08. 31. Az elsőáldozás:
Az elsőáldozások, habár római katólikus ünnepi események, Gyimesben az 1970-es évek után váltak a családok, közösségek nagy eseményeivé. Ezek az események az értelmetlen vallásüldözés éveiben valóságos néma tüntetésként szerveződtek. Az iskolában, kultúrházakban, gyűléseken lehetett üldözni a vallást, lehetett munkanappá minősíteni a többszáz éves ünnepeket, de a templomban, családban nem lehetett megtíltani azt, hogy egy gyermek megkeresztelésénél, elsőáldozásánál, bérmálásánál együtt legyen a kisközösség, tüntetően együtt vonuljanak a templomba, együtt ünnepeljenek. Az elsőáldozások egyúttal látványosak, ünnepélyesek is voltak: minden gyermek népviseletbe öltözött, erre a napra a fiúknak hímzett "mejjes bundát" varrattak, a kislányok is karincát, hímzett inget vettek fel, fejükre virágkoszorút tettek. Gyönyörű látvány volt. Az esemény nagy előkészületet követelt, sok embert megmozgatott. Mint sok más ünnepnek, ennek is két szakasza van: egy szigorúan vallásos része és egy világi, családi része. Az egyház nagy érdeme, hogy ezeket az intim, családi eseményeket faluünnepekké léptette elő. Az események előtt 2-3 héttel már erről tárgyal a falu, a gyermekek felkészítőre járnak, készülnek a ruhák, beszerzik az ünnepi ebédhez szükséges italokat, ételnek valókat. Bátran állítom, hogy ez az ünnepség is hozzájárul a csángók identitás-tudatának a megtartásához: egy etnikai csoport ragaszkodik a saját vallásához, magyarul énekelnek, imádkoznak egy olyan korban, amikor a hatalom ezt sandán figyeli. Minden ilyen rendezvény akkorjában (de ma is!) erősíti a valahová tartozás érzését, egyúttal a nagyobb etnikai összetartozást is.
 Vallási szempontból a következő képpen történik az elsőáldozás: A 9-10 éves gyermekek járnak külön vallási felkészítőre a hittanterembe, hetente egyszer. A plébános kihírdeti, hogy melyik májusi vasárnap lesz az elsőáldozás. Előtte van egy vizsga, ahová elkísérik az elsőáldozót a szülők és keresztszülők. Nem elírás, hogy "keresztszülők", mert itt, Gyimesben megtörténik, hogy egy csecsemőt 15, sőt megtörtént, hogy húsz pár keresztelte. Minden esetre, az átlag szám 8-10 körül mozgott és nem kettő-három pár, mint máshol. Tehát az első áldozónak lehet akár 15 édes keresztapja-anyja! A vizsgán a gyermek kap 3-4 kérdést, amire felkészült az előző hetekben. Aztán a kihírdetett vasárnapon eljönnek a népviseletben öltözött gyermekek a szülők és keresztszülők kíséretében a nagymisére.

2011. 08. 30. (folytatás...) Már láttuk, hogy a hagyományok születésénél mindig egyének bábáskodnak. A közösségnek az elkezdett, már elindított szokás, vagy akár népköltészeti szöveg, ének stb. csiszolgatásában van szerepe a későbbiekben. Ebből születhetnek az igazi változatok is. Sőt nem ritka az az eset sem, amikor egy tehetséges, ismert költő úgymond, "hozzámatat" az eredetihez! Ilyen eset volt a román népköltészetben, nevesen a legismertebb népballadájukat, a Miorita (Bárányka) csiszolgatta Vasile Alecsandri! De térjünk vissza a kortárstalálkozókhoz. Gyimesben mostanában ezeket a születendő szokásokat vagy az egyház, vagy a helyi tanács támogatja. Elébb éáttuk a plébános szerepét az új szokások megteremtésében. A kortárstalálkozók megrendezésében a helyi tanácsok jeleskednek, van olyan ember mindig, aki ott felkarolja, támogatja ezeket. Ilyen volt pl. Nagy Imre hidegségről, aki tanácselnöki minőségében mindig támogatta a találkozó megszervezését és más ünnepségek megtartását. (iskolai évfordulók, falunapok stb.)
  A kortársak közül mindig akad két-három ember, akik felvállalják a szervezést. Megbeszélik az időpontot, felkutatják a távollévők címeit, leveleznek, meghívokat nyomtatnak, elküldik azokat, rendezik az anyagi hátteret. Aztán felveszik a kapcsolatot a plébánosukkal, aki erre az alkalomra az ünnepélynek megfelelő misét mond és prédikál, megáldva az ünnepelteket és az ünneplőket. Az ünnepi misére szombaton délutánra gyülekeznek, akkorra hazaérkeznek családostól az idegenben lakók. Minden ünnepelt családtagjaitól körülvéve a templomba siet. Istentisztelet után az ünnepeltek átveszik a rengeteg virágot a családtól, a barátoktól, rokonoktól.
 Az iskolában is tartanak osztályfőnöki órát az utolsó öt évben. A temetőben virágot helyeznek el az eltávozott kortárs sírjára, majd bevonulnak a kultúrházba, ahol a roskadásig megrakott asztalok várják őket. Itt a polgármester köszönti az ünnepelteket, az iskolás gyermekek az alkalomnak megfelelő verseket szavalnak és népdalokat énekelnek. Az összes költségeket közösen állják, előre ismerik az árakat, és el is küldik az összeget a rendezőknek. Itt aztán fogadott zenészek szolgáltatják a talpalávalót. (Régebben a híres zenészdinasztiák mág élő tagjai: Pulika János, Halmágyi Misi és Zerkula János. Később őket a ma már megszokott zenekarok váltották fel.) Az ételeket fogadott szakácsnők készítik, akik a lakodalmakban is főzni szoktak, hiszen itt is a lakodalmas ételek készülnek el. Reggelig beszélgetnek, mulatnak, énekelnek, és emlékeznek közös, boldog gyermekkorukra, az elválásra, szétszóródásra. A gyermekkor évei ebből a távolságból még akkor is megszépülnek, ha a csángó gyermek élete soha nem volt könnyű ebben a dologközpontú világban! Ha egy évben két különböző kortárstalálkozó van, egyiket tavasszal, a másikat meg ősszel rendezik.

 

2011. 08. 29. Kortárstalálkozók:
Nem tudom biztosan, hogy a Gyimesekben mikor és ki szervezte meg az első ilyen találkozókat, de abban biztos vagyok, hogy az ötvenes években, az én gyermekkoromban, de még a legénységem idejében sem voltak kortárstalálkozók. Tehát ezeket a hetvenes évektől szervezik. Kezdetben itt, Középlokon csak az ötven évesek gyűltek össze először az iskolába, ahol, ha még valahol fellelhették a volt tanítójukat, osztályfőnöküket, egy beszámoló órán vettek részt, ahol elmesélték, mi is történt velük eddig. Kezdetben volt olyan is, aki egyszerűen visszaírt a szervezőknek: "Engem ne várjatok, nekem nem ünnep az, hogy már az öregedők sorába léptem!" És nem jött el. A nevelői óráról, az iskolából kivonultak a templomba közös misére. Vagy itt, vagy már az iskolában mindig rövid, megfelelő műsorral köszöntötték az öreg diákokat egyik tanítónő tanítványai. Mise után fényképeződtek, majd este közös, zenés vacsorán vettek részt a vendéglőben, későbbi években a kultúrházban. Itt a falu vezetősége is köszöntötte az ünneplőket. Mostanában nemcsak az 50 évesek, hanem más kortársak is rendeznek külön-külön ilyen találkozókat. Így pl. Felsőlokon, de máshol is, már a 40 évesek is találkoznak, ünnepelnek. Ebben a rohanó életben talán félnek a 40-évesek a szétszoródástól, betegségektől, mert bizony, a 70-es, 80-as években rengetegen ingáztak, nehéz körülmények között keresték a mindennapi betevő falatot, azóta pedig eltűntek a határok, elvándorolnak dolgozni más országokba is. A szervezők, mert mindig kell valaki tevékeny kezdeményező, arra gondolnak, hogy ez az évforduló lehet a legjobb alkalom a gyermekkor felidézésére, és mi tagadás, néha a magunk mutogatására is! A mérlegkészítés nem mindenki számára felemelő, de együtt vannak a régi gyermekek, akik mindent elmondhatnak egymásnak! Sorsok villannak fel, gyermekarcok! Nagyon sok ilyen találkozón vettem részt, mint volt igazgatójuk, osztályfőnökük, tanáruk. Egyik ilyen találkozón így kezdte beszámolóját az osztály egyik legokosabb, olvasottabb gyermeke: "Nem tudom, hallottátok-e, én alkoholista lettem, semmire sem vittem, családom sincs. Egy maradt meg a régi szokásaimból: ma is szeretem a könyvet, az olvasást." De hát van olyan is, aki Ausztráliából jött haza és egyedül állta 200 ember ételét, italát! Ekkor már felnéznek rá. És mégis, ahogyan sorra beszámolnak az életükről, bizony sokuknak, gazdagabbnak, sorsvertének, potyognak a könnyei! Vajon mire emlékszik, mit sirat? Azt hiszem, a boldog, gondtalan, gyimesi gyermekkort siratja! És van olyan is, aki nyugati fényes kocsival jött haza, de nem ő vezetett, mert annyit hajtott a vagyonért, hogy ötvenéves korára már átesett a második szívrohamon is! Életek, sorsok...

2011. 08. 28. A hetvenes, nyolcvanas évektől ez a régi szokás is átalakult. Először is, nem otthon, hanem a kultúrházban szervezik. Ide több ismerőst, barátot, rokont meghívtak. Ez egy táncalkalommá nőtte ki magát, ahol nemcsak a fiatalok, hanem minden generáció jelen volt. Általában a régi, hagyományosan Pulikák, Halmágyi Misi, vagy Zerkula János mozsikált. A 80-as években már csak ez az egyetlen táncalkalom, ahol a nagy zenészdinasztia tagjait hívják zenélni és kísérni, mert igazából csak ők ismerték az összes katonakísérő énekeket.Tehát itt egy nagyobb közösség van jelen, és már gondolnak az anyagiakra is, mert, akárcsak egy lakodalomban, itt is pénzt gyűjtenek a bevonuló reguta részére, amelyből magával visz egy keveset, a többit a szülők őrzik és szükség esetén elküldenek belőle a katona fiúknak. Az ellátás olyan, mint egy lakodalomban. A bevonuló szülei vigyáznak arra, hogy a reguta ne fogyasszon sok alkoholt. A pénzbegyűjtést valamelyik keresztapa végzi: leállítják a zenészt és kihirdetik a szünet célját, majd az illető keresztapa, esetleg egy legénybarát "sapkázik", azaz mindenkitől pénzt gyűjt ajándék fejében. Ezek az alkalmak egyuttal ének órák is a fiatalok részére, hiszen a szebbnél-szebb régi katonanóták az öregektől indulnak, itt ők a kezdeményezők. Félórával a vonat érkezése előtt indul az éneklő, síró menet az állomás felé: elől megy a bevonuló, két-három baráttal körülvéve, utána meg a mozsikás és gardonyos, majd a szülők, testvérek, rokonok. Voltak, akik a bevonulás előtti szombaton tartották a regutabált, hogy a bevonulás napján pihent, józan legyen a reguta. Ilyenkor a vonatra csak két-három barát kíséri és az édesapa. Aztán a 90-es években megszűntek a regutabálok, katona búcsúztatások, mert megszűnt maga az intézmény is: nincs kötelező katonaság! A szép, keserves katonadalok is színpadra kerültek, vagy népdal énekesek lemezei őrzik azokat. Antal Tibor gyimesi népdalénekes CD-re gyűjtötte a legszebb gyimesi katonadalokat Gyimesbükkbe beszaladt a gyorsvonat címen.

2011. 08. 27. A katonáskodás érdekes színfolt volt egy közösség életében egészen a 90-es évekig, amikor nem a közösség számolta fel a katonáskodás köré rendezkedett évszázados szokáskört, hanem maga a rendszer, a felsőbb hatalom, a környező világ, amikor megszűntette ezt az intézményt. Valamikor a besorozás tette legénnyé a fiatalt, tehát ez legényavatás is volt. Ehhez bizonyos külső jelek is tartoztak pl. besorozási bokréta, ha volt már bokrétás szeretője, ők rendezhettek bizonyos mulatságokat, táncokat. Aztán következtek a regutabálok, de amióta katonának vittek szervezetten, behívóval valakit, a család mindig elbúcsúzott ünnepélyes formában a bevonulótól. Ha a legény "soralá nőtt", azaz besorozták, akkor a család már számított arra, hogy "Hej, elviszik a legényt októberben katonának"... és készülgettek: egy 100 kilós süldő disznót e célból tartottak, beszerezték az italt, megcsináltatták a kuffert és így várták a behívót. Az 1960-as évek előtt a katonabúcsúztatót a bevonulás előtti estére szervezték a bevonuló családjánál. Azon csak a testvérek, szülők, nagyszülők, közvetlen szomszédok, a legjobb legénybarátai és a szeretője (ha volt ilyen) vettek részt. Tehát ez nem volt táncos összejövetel, de így is összegyűltek 30-40-en. Éjjel énekelgettek, ettek ittak, az idősebbek mesélgettek a saját tapasztalataikról, háborúról, katonaságuk történeteiről, az asszonyok meg el-elsírták magukat. Reggel a legénybarátok szerre vitték a nagy katonakuffert és énekelve elindultak az állomás felé. Régi katonadalokat énekeltek, amelyek nagyrésze nem a melldöngető büszkeségről szólt, hanem szomorúságról, fájdalomról, bizonytalanságról! Íme egy ilyen katonanóta:
    "Édasanyám akkor kezdett siratni,
     Mikor a kufferom kezdte pakolni"
 Akinek lovas fogatja volt, azok a szekérre, pakolták a kuffert, felültek rá az öregebbek, a gyermekek, de a bevonulók gyalog mentek, ősszeölelkezve a kísérőkkel és végig énekeltek az úton az állomásig. Ilyen reggelen a falu minden részéről, a patakokról, mert Gyimes patakország, csapatok jöttek énekelve az állomás felé énekszóval, hogy csak úgy zúgtak, viszhangzottak a hegyek! A múlt század elején is, de egészen az ötvenes, hatvanas évekig, nagy bánata volt ez a családnak, hiszen innen alig mozdultak ki akkorjában, itthon élték le a világukat! Ez volt az első olyan eset a fiatalok nagy részének az életében, amikor a gyermek, a már nagy gyermek valóban kirepült a fészekből. Kinek panaszolja el a gyermek először a szomorúságát:
                                    "Udvaromon hármat fordult a kocsi,
                                     Édesanyám kufferomot hojza ki!
                                     Kufferomot s béhívó levelemet,
                                     S a faluból hújzák ki a nevemet..."
És sokan úgy elmentek, hogy soha nem jöttek vissza, mert a múlt században világégések voltak, kettő is, amelyek senkit nem kíméltek.

2011. 08. 24. A közös munkahelyen dolgozó ipari munkások kalákája:
A kaláka közös munkát jelent, valakinek a felsegítését egy sűrgős, halaszhatatlan munka befejezéséhez. A gyimesiek a kezdetekben nagy elszigeteltségben éltek és fontos volt az egymásra figyelés, egymás kölcsönös kisegítése bizonyos sűrgős munkákban. A legrégibb időkből már felfigyeltek az ideutazók, hogy itt kalákában segítenek egymásnak és rengeteg kalákafajtát ismernek. Ilyen kalákák : fahordó kaláka, szénahordó-, tapasztó-, kaszáló-, tiloló-, ganyézó-, pityokalopó-, sajtlopó-, fonó-, szapuló és még sok fajta kaláka. Életvitelük megváltozásával sokféle kaláka kimaradt, de külföldi idelátogató fiatalok ma is elcsodálkoznak, amikor azt észlelik, hogy mennyire segítőkészek ma is az itt élő csángók és a szomszédok, rokonok ma is készek egymást "megkalákázni". Erre jó példa a közös munkahelyen dolgozó ipari munkások kaszáló, szénahordó kalákája is, amely a régi kaszáló kalákák utóda, de más körülmények között. Ismert dolog, hogy az esztelen iparosítás a 60-as évektől kezdődően felemás munkásokká alakította át a falusi fiatalságot: nagyrészük ingázott, a gyárakban is dolgoznak, de otthon is gazdálkodnak. A gazdálkodás legnehezebb és nagyon sűrgős munkája a kaszálás, szénacsinálás, a "nagy dologüdő" ahogyan itt mondják. Azok a munkások, akik egy helyen dolgoznak, összebeszélnek és szerre megkalákázzák egymást. Így dolgozni is kellemesebb, mert többen vannak, folyik a viccelődés, virtuskodás, és a kalákát mindig egy kiadós evés-ivással fejezik be. Ez pedig összekovácsolja a primer közösségeket. Ezeken kívül még ismeretesek mai napig is a családi kalákák, amikor az idős szülőket segítik ki a munkában a gyermekeik és unokáik. A kalákák legújabb formái az utolsó években a kaszálógéppel rendelkezők kalákája egymás felsegítésére. Ez mind jó, mert világosan mutatja, hogy a kalákaszellemet, egymás felsegítését itt még nem szorította háttérbe az önzés!

2011. 08. 23. A kocsiszentelés:
Gyimesben régebb nem létezett kocsiszentelés, hiszen kocsi sem volt. De léteztek díszes kocsiszekerek és kocsiszánok, amelyeket szép lovak húztak és ünnepi alkalmakra ezzel utazott ide-oda a csángó család. Persze, minenkinek nem volt lova, kocsiszekere, csak a jobb módú gazdáknak. A lovas lakodalmak alkalmával használták, de más családi eseményekre, látogatásokra is azzal mentek. Régebb még a somlyói búcsúra is ment egy-két ilyen kasos, díszes szekér, ebbe rakták a nehezebb csomagokat és ha valaki megbetegedett útközben, ő is odakerült. Valamikor a szépvizi piacra is ezekkel mentek, ha nem volt sok vásárolni valójuk, mert a szemes gabonát ott vásárolták. Ilyenkor lajtorjás, vagy ládás szekeret használtak. Az 1980-as évek végén elszaporodtak a személyautók: Dáciák, Trabantok, Ladák. Lassan ezek a lófogatokat felváltották és ma már a templomba is kicsi kocsival jön a család. Ekkor gondolt egy nagyot Szilveszter Imre megállói plébános, akiről már elébb írtunk éppen az új hagyományok megteremtésével kapcsolatban, és kihírdette a templomban, hogy július elején az iskola udvarán kocsiszentelés lesz a nagymise után. Azóta minden július elején, egy vasárnap megtelik kocsikkal az iskola udvara és megszentelik a kocsikat. Nem csupán a személyautókat, hanem minden géphajtotta járművel idejönnek a tulajdonosok, legyen az személygépkocsi, duba, haszonjármű, teherautó, traktor stb. A gazdik előkészítik, pucolják, mossák, törülik járműveiket, hiszen nem mindegy, hogyan néz ki a saját járműve és valamikor a lovakat is éppen így "fényesítetté", kefélték, ha közszemlére voltak téve. Amíg a nagymise folyik, az iskola tágas udvarán kétoldalt sorba állnak a kocsik, elejükkel a közép felé. Minden kocsi mellett ott áll a tulajdonosa ünnepi ruhában, még akkor is, ha az illető nem vesz részt a misén, mert már reggel jelen volt a kicsimisén. Tulajdonképpen a kocsiszentelésnek két része van: egy világi és egy vallási szakasz. Ameddig a mise folyik, a sofőrök útikalandjaikról, történeteikről, tapasztalatairól beszélgetnek, ugratják egymást. Ez a világi rész. Aztán, mise után bejön a plébános, a kántor, harangozó és két ministráns gyermek, szenteltvízzel megszenteli az összes kocsit, és imádkoznak a sofőrök szerencséjéért. Ez a vallási rész. Azóta ez is hagyománnyá vált Középlokon!

2011. 08. 22. A sószentelés :
Az adatközlők visszaemlékezései és a szájhagyományok  szerint már nagyon rég, Szent György tájékán, mielőtt a gyimesi gazdák kiköltöznének a nyári szállásra, a kalibához, mindig sót szenteltettek, hogy a dögvész és a vad elkerülje az állatokat. Érthető, hogy minden eszközzel igyekeztek védelmezni az állataikat, hiszen azok után éltek, és még ma is nagyrészük foglalkozik állattartással, az állati eredetű dolgok pedig pénzforrást is jelentenek, nemcsak a mindennapi étkezésben szerepelnek: tej, sajt, orda, túró, tejföl, sebestej (savanyú tej, bálmos, vaj stb.) Étkezési rendjük, szokásaik is ezekre a termékekre épültek, húst ritbábban, csak ünnepnapokn és télen füstölve használtak. Rengeteg hiedelemet, varázslási formát, ráolvasást ismertek, amelyekkel védték az állataikat. Így védték a "tejelvevéstől", a tej zsírtartalmának a "megfermekálásától", szerencsétlenségtől, dögtől, szépasszonyoktól, igézéstől stb. Ezekről már beszéltünk a hiedelemviláguk bemutatásánál. A tavaszi sószentelésnél nem átlagos, mindennapi varázslatokról volt szó, hanem egyenesen az Istenhez fordultak a könyörgésükkel állataik oltalmazásában. Gyimesben az állatok védőszentje Páduai Szent Antal, akihez szintén ilyen kéréssel imádkoznak. A sószentelés pratikája ötvözi a varázslás, mágia (fekete és fehér mágia) elemeit a vallási elemekkel. A kiimádkoztatást, a fekete mágiát itt a legrégebbi időktől a román pópák, szerzetesek (calugerek) végezték, ezért a jószándékú, állatvédő imákat is a román pópákra bízták. Felvetődik a kérdés: miért fordultak a román pópákhoz és nem az ők papjaikat kérték meg a közvetítésre ember és Isten között? Egyszerű a válasz: a magyar papok soha nem vállalták a fekete mágiát, a megrendelő szomszédjának, aki szintés római katolikus, nem kívánhatták a megbüntetését, még akkor sem, ha ez talán igazságtevésnek látszott! (Erről bővebben írtunk a Feketemágia Gyimesben c. dolgozatban - Székelyföld 1999. március.) Aztán az 1970-es években az ötletes gyimesközéploki pap, gondolt egy nagyot és helyben megetremtett  egy helyi hagyományt, a sószentelést! Kihirdette híveinek a templomban, hogy Szent György napján, azaz a kiköltözések előtti kijelölt vasárnapon sószentelés lesz a helyi templomban. Még akadtak egy néhányan, akik az első években is elmentek Moldvába a pópákhoz. De rájöttek, hogy ugyanazt az áldást, könyörgést állataik védelmében saját papjuk is elmondhatja. Ma már senki nem költ azért pénzt, hogy sót szenteltessen valahol Moldvában. De a fekete mágiát, a kiátkoztatást, kiimádkoztatást ma is a román pópák végzik!

2011. 08. 19. A papjuk társaságában mintegy fél órát töltenek. Ahogy kijöttek onnan, a család körebefogja őket és valósággal viszik az erre a célra ideállított kocsihoz vagy szekérhez. Az ünnepeltek egyrésze szinte értetlenül bámul, hogy itt és most mi is történik vele, az élet annyi durvasága, kínja után honnan ezek a gyöngéd, szinte simogató szavak? Rég nem voltak ők már ennyire fontos személyek, ha egyáltalán voltak is valaha. Otthon aztán következik a csendes, családi beszélgetés, evés, ivás, emlékek felidézése, esetleg egy-két ének eléneklése. Ez eltarthat éjfélig, családja válogatja. Egyesek, akik csak egy napra utaztak, ki tudja honnan, haza, azok már este indulnak az új otthonaik felé, ahová szétszorta őket a sors. Az arany és ezüst lakodalom az utolsó nagy találkozás, amikor az egész család együtt van, és amikor ilyen nagy szeretet övezi a szülőket, amikor ennyire rájuk figyel mindenki. Később még összejönnek egyszer, esetleg kétszer a testvérek: amikor az öreget, majd az öregasszonyt kikísérik a "csutakosba". De ilyenkor egészen más a hangulat, és keresrű ráadásnak még közbelépnek az anyagiak is: osztani kezdik a vagyont! Sok családban a testvérek közé békétlenség fészkelődik be ilyenkor. A házassági évfordulók az öregek megbecsülésének jó példái és még egyszer összehozzák a primér kisközösségeket. Aztán az öregek újra magukra maradnak, és az élet megy tovább. Micsoda keserves közhely ez a sokszor nyomorgó, magukra maradt öregek számára! Újra egyedül maradnak az öregek, de lélekfürdőnek volt egy szép napjuk: hazajártak, itt voltak a fiak, lányok, unokák. És egy egész áldott napig ők, az öregek voltak a társaság közepe! Őket ünnepelték, amikor a család felnézett rájuk, amikor virágeső hullt megritult, szürke hajukra. Ezért szép ez a hagyomány!

2011. 08. 18. Lassan kialakult egy keret, mód, ahogyan nyár közepén megünneplik a kerek házassági évfordulókat. Tehát itt is hagyomány születésről beszélhetünk. És világosan látszik, hogy kell egy olyan személy, aki kitalálja, elindítja a később hagyománnyá vált szokást. Olyan ez is, mint akármelyik népköltészeti alkotás. Nem lehet azt mondani, hogy annak nincs szerzője! Van, csak mi nem ismerjük név szerint azt, és idővel még változtatunk is a szövegen. És még azért is hagyomány, mert napjainkban ez nemcsak 100-200 családot mozgat meg, hanem az egész faluközösséget. Csendes, családias ünnepek ezek, ahová az ország minden részéről hazajönnek a szétszóródott gyermekek, unokák. Ilyen alkalomra még azok is félreteszik a haragot, gyűlölködést, akik apjuk vagyonán kaptak hajba. Azt mondtam elébb, hogy ezek családi ünnepek. De, hála az egyháznak, átalakultak egy egész szélesebb közösség, a község ünnepévé. A község plébánosa 2-3 héttel a házassági évforduló előtt értesíti nyilvántartásai alapján azokat a családokat, amelyek ebben az évben 25., 50., 60. éves házassági évfordulójukat megünnepelhetik és közli azt a május végi, vagy június eleji vasárnapot, amikor a közös misét ennek a tiszteletére celebrálják. Vigyáznak arra, hogy ez az ünnepély ne a nagy dologidőre (kaszálás) essék. A megszabott vasárnap az ünnepeltek csángós népi viseletben megjelennek családjukkal körülvéve a templomban, ahol a plébánosuk jubileumáldást ad a párokra és közös szentmisét tartanak. Az ünnepeltek és hozzátartozók meggyónnak és áldoznak. Mise után ünnepélyesen karonfogva, csillogó szemekkel kivonulnak, mások kicsoszognak-totyognak a templomból, és végigvonulnak az ünneplők sorfala között. Közben kapják a rengeteg virágot, ritkán látni itt ennyi virágot: virágcsokrok, kosarak, sokszínű virágtenger! Az öregebbje el sem bírja már azokat, de ott van a sok unoka, hálistennek, itt még léteztek akkor sokgyermekes családok, segitenek virágot vinni. Az élelmesebb helyi fényképészek már kattogtatják gépeiket, de a messziről jött családtagoknak is van már mobiltelefon, vagy fényképezőgép. Mindenki kap, vagy vásárol ilyen fényképeket az ünnepeltek közül, amit majd, amikor újra magukra maradnak az öregek, mert, bizony, magukra maradnak, hiszen nem tart sokáig a csoda, akkor elővesznek:
"Jaj, ezek mü vagyunk, öregem. Ne, hogy eltáltotta a száját! Istenem, mikot tőtt így el az üdő!"
Aztán a párok bevonultak a papilakra, a pap leültette őket, elbeszélgetett velük, és megkínálta őket egy pohár itókával. A családok kinn izgatottan, csoportokban várják az ünnepelt öregeket.

2011. 08. 17. Kerek házassági évfordulók közös megünneplése.
 Nem volt ritka dolog Gyimesben a XX. század elején, hogy egy jómódú ember aranylakodalmat rendezett. Az 1910-es években volt egy ilyen lakodalom Felsőlokon, Ugrán, amelyről még utána sokat meséltek: a vén Andris Józsiék aranylakodalmáról van szó. De Középlokon is volt és nem is olyan régen egy ilyen méretű lakodalom: a Nyika Györgyék lakodalmáról beszélek. De visszatérve az első ilyen lakodalomhoz Felsőlokon, meg kell említenem, hogy Andris Józsiék nagygazdák voltak, ők építtették a testvérével az 1907-ben átadott és ma is létező felsőloki templomot is. Létezett egy monda is róluk a gazdagságuk megmagyarázására. Állítólag Ugra oldalán, a hegytetőhöz közél, a Laposokban nyári éjjeleken tűz jelent meg, mert az arany "kigyulladt". Az emberek több helyen áskáltak az arany után, de azt végül is a vén Szukáné találta meg és onnan a nagy vagyon eredete! Sok szegény ember dolgozott napszámosként náluk. Akkora aranylakodalmat rendeztek (ez már nem legenda!), hogy a patak mellé, a fűzfák alá terítettek a vendégeknek egy hosszú asztalt, mert a környékről boldog-boldogtalant meghívtak, két nagy ökröt ütöttek homlokon, szapuló főző üstökben főtt, rotyogott a húsos tokány. Mindenki, de főleg a szegény napszámosok dagadtra ették magukat, mert nem voltak ilyen ellátáshoz szokva, ugyanis a vén Szukáné, a "menyasszony", aki akkor már túl volt a 70-en, erősen fukar, fösvény fejérnép volt és kardos asszony, pont olyan, amilyen egy vagyon megszerzéséhez, de megtartásához is nélkülözhetetlen! Az ilyen lakodalmak azonban nem váltak hagyományossá, nem mindenki engedhette ezt meg magának. De elvétve, imitt-amott léteztek ilyenek Gyimesben is. Erre alapozott Szilveszter Imre középloki plébános, amikor 1987-ben egy szép júniusi vasárnapra összehívta azokat, akik ebben az évben ünnepték a 25, 50, esetleg 60 éves házassági évfordulójukat. A szokás meghonosodásában nagy szerepe volt a kezdeményezőnek és annak is, hogy más vidékeken már rég ünnepelték ezeket az évfordulókat és itt is szükség volt olyan ünnepségekre az új, megváltozott körülmények között (elvándorlás, elköltözés, ingázás stb.), amelyek egy helyre gyűjtötték, ha rövid időre is, a nagy családot, az innen elvádoroltakat és az itthon maradottakat. Nagy szükség volt erre, hiszen az itthon maradt öregek valósággal lesték a vonatokat, buszokat ünnepek előtt: lám, érkezik-e a fia, lánya, az unokák?

2011. 08. 16.  A rendezők pénzt adnak össze, amit pontosan nyílvántartanak és arra a megbízott legények szőlőt vásárolnak valahol Moldvában (Tecuci, Szászkút környékén) és ugyanitt veszik meg a kiárusításra és közös mulatságra szánt bort is, régebb kisebb hordókban, ma meg műanyag nagyobb bidonokban szállítják. Később a pénzüket visszakapják és ha akad pluszbevétel, akkor arányosan elosztják azt. A csőszlányok készítenek egy nagyobb és több kisebb szőlőkoszorút, erre vigyáznak, majd érdekes versenyek alapján kisorsolják, elárverezik azokat "ki ad többet" alapon. Mivel már leírtam a szüreti bált az említett könyvemben, itt nem részletezem. Csak azt mondanám el hogy a 80-as években megelégelte a kommunista rendszer a sok ilyenkor elhangzott szép katona magyar nótát és csendzavarás okán beszüntették az engedélyek kiadását szüreti bálokra. De az igazi ok más volt! A háború után, amikor még nem volt elég erős a proletárdiktatura, a legények  követték elődjeik szokásait és olyan katona dalokat énekeltek, mint szüleik, nagyapáik a háború előtt, hiszen mást nem tudtak. Sőt, az első két esztendőben még a szalag is olyan színűre sikerült, mint negyven után! Ez sértette a hatóságok felfogását és bevitték a fiatalok egyrészét a siguráncára (a securitate elődje!). Ezután már más szalagot viseltek a lovas, szekeres falujárásukon: igaz, nem azt, amit a milicisták ajánlottak, hanem egyszerű, egyszínű piros szalagot! A katonanótákon is változtattak! Már nem énekelték azt, hogy:
      Románia felé nem tudjuk mi az utat/
      Őrmester úr, mutassa meg az utat... vagy
      Hej, kis pelylovam megérdemli a zabot/
      Kétszer kerülte meg Erdélyországot/
      Ha még egyszer, tyuhaj, megkerülhette volna/
      Hej, Erdélyország az olájé nem volna...  
 Még nem tudták ezek a gyermekkorból alig kicseperedett kölyök-legények, hogy mit is énekelnek, csak így hallották a nagyoktól, hát így akarták folytatni. De hamar megtanulták bent az őrsön, hogy ez, bizony nagy bűn, irredenta nótát énekelni nem szabad! És így születtek meg az ilyen furcsa, de ötletes történelmi név átváltoztatások, mint:
                   "Sztalin Jóska (Ferenc József helyett) ha bévisz katonának/
                    Jó gondját viselje a jó anyámnak./
                    Met ha gondját nem viseli a jóanyámnak....                       
... Néhány évnyi kényszerszünet után újra indult ez a termést dicsérő, legénnyé avató szép szokás és a mai napig is ősszel megmozdul az egész faluközösség, akik látni akarnak egy szép, parádés bemutatót a falu fiataljai által és megcsodálni kívánják a szebbnél-szebb hagyományos csángó ruhákat és nem utolsó sorban a szép lovakat is.

2011. augusztus (folyt.) >>

A bejegyzés trackback címe:

https://tankogyula.blog.hu/api/trackback/id/tr395316601