Főmenü

Rövid életrajz

- Dolgozatok és könyvek

- Díjak, kitüntetések

- Megjelent könyvek

- Saját munkák

- Mások írták...

- Videók

- Népdalok és keservesek

- Képek a mai Gyimesről

- Régi képek

- Wikipedia bejegyzés

- Blogok 2010

- Blogok 2011

- Blogok 2012

___________________

- A gyimesközéploki ezermester

___________________

Elérhetőségem:
Tankó Gyula
537145 Lunca de Jos 491,
jud. Harghita, ROMANIA

Tel: +40266339624,
mob.: +40754432920

e-mail: tanko.gyula@vipmail.hu

Kedves Olvasó! Üdvözöllek Tankó Gyula honlapján. Ha érdekel a gyimesi ember élete, sorsa, néprajza, tisztelettel ajánlom a blogomat. Címem: Gyimesközéplok 491 | Gyimes völgye | Erdélyország...

2013.05.25. 12:53 Tankó Gyula

2011. február


2011. január >> 

2011. 02. 24. Úgy gondoltam, hogy megszakítom egy bizonyos időre a napi blog-bejegyzéseimet és befejezem, formába öntöm egy régi álmomat, amihez már régóta anyagot gyűjtöttem, dokumentálódtam. Be szeretném fejezni az Ünnepek, ünneplési alkalmak Gyimesben című hosszabb dolgozatomat. Engem, a megszokott kalendarisztikus vallási ünnepek felsorolásától eltérően, egészen más dolgok izgatnak. Számomra fontos maga az ünneplés, az ünnepi hangulat, az átélés! És az, hogy miért ünnep az ünnep? Valahogyan a hangulatot szeretném rögzíteni és az ünnepet úgy bemutatni, ahogyan azt már Shakespeare rég felvázolta:

 "Az ünnep azért kápráztat el,/ Mert szürke napokból ragyog elő/ Ritkán, ahogy a nyakláncba tüzel/ Itt-ott egy-egy igazi drágakő!" Viszontlátásra, nemsokára!

2011. 02. 23. Azt gondolom, eleget beszéltem arról, amit éreztem, átéltem az öngyilkossággal kapcsolatban. De lehet-e eléggé hangsúlyozni a körülöttünk élők, a család, a munkaközösségek, munkatársak szerepét a megelőzésben? Hová lettek azok a közösségek, és maga a közösségi élet is a mai rohanó világban? S ha már így van, akkor legalább a hozzátartozók bánatát ne fokozzuk azzal, hogy még ma is kiközösítjük az öngyilkosokat a közös temetőből! Igaz, az adatközlők hite szerint a kirekesztett lelkek sok évi böjtölés, imádkozás, miséztetés után megszabadulnak az állandó bolygástól (bolygó lelkek) és megbocsájtatik a rettenetes bűnűk. De akkor sem költöztetik sírjaikat a hozzátartozók szomszédságába. Örökös nyugvóhelyük az akasztottak temetője. Napjainkban egyáltalán nem elhanyagoltak ezek a sírok: ugyanolyan gondozottak, virággal borítottak, mint a közös temető sírjai. Befejezésnek szántam egy 81 esztendős adatközlő visszaemlékezését az öreg Bálint papra, aki véleményt mondott az öngyilkossággal kapcsolatban. Sz. Fülöpné 81 éves: "Régebb se nézték jó szemmel, ha valaki felakasztotta magát. Még ha a pap hagyta volna is, hogy harangozzanak, az asszonyok akkor sem engedték volna. Féltek, hogy a jég elveri a határt, ameddig körben elhallatszik a harangszó. De egyszer, még fiatal koromban egy temetés után, van annak vagy hatvan éve, azt mondja nekem szomorúan Bálint pap, hogy tudod-e, leányom, én nagyon sajnálom az akasztottak hozzátartozóit. Miben hibás az akasztott, vagy a szülő, hiszen a mi sorsunk valaki által már el van döntve. Ki tudja, tudunk-e valamit tenni ellene. Az emberek úgy hiszik, hogy a sorsuk előre meg van írva! Ha így van, akkor ők nem értik meg, miért kell a halottaikat külön temetni!" Ilyenkor, télen, nagy csend, pusztaság van az akasztottak temetőjében. Bent nyomok vezetnek a sírokhoz a friss hóban. Itt kint sem ember, sem állat nem jár télen. De tavasszal újra kivirágzik az akasztottak temetője!

2011. 02. 22. Tehát majdnem mindenre gondolt a szegény asszonyka: a falu szája mit mond majd róla, de éppen ami a legfontosabb lenne a családban, arra nem gondolt. Vajon érezte-e, micsoda űrt hagy maga után családjában, szüleiben, de főleg három, még apró lányaiban, akiknek éppen ebben a korban annyira szükségük lett volna a csendes szavaira, tetteire! Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy tette önző cselekedet volt és igazából csak magát mentette fel a további szenvedésektől. Gondoljuk csak el: még fiatal volt, egészséges és nem létezik, hogy az ő életében is ne lettek volna szép pillanatok, napok, órák: egy napfényes, tiszta reggel, egy nyugodt vasárnap este, a nyári nagy dologidő befejezése, egy gyermeke mosolya, két kicsi kapaszkodó, feléje nyújtott kezecske. Tavasz volt és egész lényével át tudta-e élni, érezte-e, hogy mit is dob ő el magától örökre, azt, hogy neki már nem lesz soha egy új napfeljövetel... De én igazából bármit is mondok, az öngyilkosságokért a környező világot és a közvetlen környezetünket okolom! Hiányoznak a kiadós, mindennapi beszélgetések gyermekeinkkel, egymás között, hiányoznak, amiről már az elején szóltam, a kis és nagyobb beszélgetési alkalmak ebben a rohanó, elidegenedő világban! Hogy miért írtam és írok az öngyilkosságról? Mert a nagy családomban megtapasztaltam az öngyilkosság három formáját: testvérbátyám, gyermekkorunk vidám óráinak megteremtője 22 éves korában agyonlőtte magát. Nagybácsiként sirattam a növérem két felnőtt, házasember fiát. Egyik vonat alá ugrott, a másik felakasztotta magát. Ennyit a szomorú családi örökségről! De az az elhatározás, hogy erről beszélek, írok, akkor született meg, amikor, nem is olyan rég, fájdalmasan szép sorokat olvastam egy folyóíratban Molnár Csilla magyarországi szépségkirálynőről: "Szeme, mint két csillag, bőre mint a hó, a haja mint a búzamező. Éljenezték, mint egy királynőt, a nők irigyelték. És ő egy napon "Isten veleteket" mondott a világnak! Vigyáztak rá azok, akik felemelték?" Hát, emberek, ez a kérdés! (Befejezés következik...)

2011. 02. 21. Ambrus A. 58 éves : "Az asszonyka, akiről beszélek, félrelépett és az eredmény egy gyermek lett. A gyermek teljesen elütött a másik kettőtől, szép, barna leányka volt. Mint az igazi apja. Olyan volt a családban, mint a kakukktojás egy más madár fészkében. Na hát egyéb sem kellett a falunak: pletykáltak, kuncogtak, suttogtak. A férfi, mint rendszerint, később hallotta meg az esetet, és most már naponta ette az asszony életét, hogy ne, mit beszél a falu. Az asszonyka egy csendes lélek volt, befele könnyezve tűrte, amíg csak bírta, de nem tudott senkinek megpanaszkodni, ki hallgatta volna meg őt? És egy szép, májusi reggelen búcsú nélkül itt hagyta ezt a világot, benne azokat is, akiket nagyon szeretett, és felakasztotta magát." A faluszája tehát egy százfejű sárkány! Szenzációra éhes világ a miénk és sokszor rosszindulatú is! Ahelyett, hogy lehajolnánk az elesettekhez, próbálkoznánk megérteni őket, nem kontrolált, rosszindulatú pletykánkkal még egyet lökünk a szenvedőn! A mi reálvilágunkban mi vagyunk a kis vöröscsizmás ördögöcskék, vasvillával felfegyverkezve! Nem kell ide idegen világból kölcsönkért ördög! Úgy utólag az emberek felidéznek az öngyilkos életéből  egy-egy vélt, vagy valós pillanatot: "Én már láttam, hogy baj van, mert erősen szótlan volt". Ezeket a jeleket tényleg láthatták, mert ezek a belső bánatnak, a depressziónak a jelei. Hogy is mondja ezt Vörösmarty Mihály? "És ha láttál szépen nőtt virágot/ Elhajolni belső baj miatt/ Úgy hajolt el, félvén a világot/ Szép Ilonka titkos bú alatt/ Hervadása liliom hullás volt/ Ártatlanság képe s bánaté."  Csakhogy Gyimesben a depressziót ma sem tekintik igazi betegségnek, szerintük az "olyan úri betegség"! A gondos öngyilkos jelölt, amilyen a fenti asszonyka is volt, képes minden apró dologra odafigyelni és gondol a családra, a gyermekekre és arra, hogy a falu szája ne találjon valami pletykálni valót a háztartásában. Úgy dolgozott az utolsó percig, mintha a jövőre is gondolt volna: egész áldott nap mosott, vasalt, szépen elrendezte férje és lányai ruháit, sőt a saját szennyeseit is kimosta. Még akkor is azon gondolkozott, hogy majd mit szól a falu, ha egy rakás szennyest és rendetlenséget hagy? (folytatjuk...)

2011. 02. 18. A falu, mint sok más alkalomkor is, táborokra oszlik, kommentálják a történteket, a halál okát. Sokan a sorsot okolják, ami előre meg van írva, az emberek másik része sajnálja a megtörtént esetet, de nem magát az öngyilkost! "Neki könnyű, elment a maga útján, de jaj a szegény anyjának, esetleg jaj szegény feleségének, aki itt maradt három apró, árva gyermekkel! Nem sajnálta őket itthagyni!?" Ha idősebb ember lett öngyilkos, ami ritka eset, akkor így ítélkezik a faluszája: "Vén bolond, sze' má 74 esztendős vót! Nem tudott még várni egy-két esztendőt, ilyen szégyent kellett hozzon a családjára? (A.K. sz. 1905) Egy másik esetben egyik legjobb adatközlőm elbeszéléséből az tűnik elénk, hogy a falu a szülőket hibáztatja gyermekük tettéért: Tankó J. Jáni lakodalmas gazda sz.1918: "Ügyes, csendes legény volt ez az Andris! Jó nemzetből való, jó gazda gyermeke. Az egyedüli baj a szülők szerint az volt, hogy belebolondult abba a szegény árvaleánykába!A szülők erőst tiltották! Emlékszem, egy lakodalomban voltunk Sántatelekiben, én voltam a gazda. Soha sem felejtem el, egyszer csak Pulika Misi, a híres mozsikás húzni kezdett egy keservest, lassúmagyarost: "Édesanyám mért szültél a világra...." Még senki sem táncolt, Andriska felkérte a leánykát és olyan csendesen táncoltak, mintha csak egybe forrtak volna, mindenki őket nézte, és nekük, mind a kettőjüknek csak úgy potyogtak a könnyeik! Mondom a feleségemnek: Te, Borbár, meglátod, ennek nem lesz jóvége, mert ezek nem tudnak egymásnélkül élni! Tíz nap sem telt el, s a legény felakasztotta magát! 23 esztendős volt! Annyi embert én még nem láttam temetésen! Mindenki Andrást siratta és a szülőket okolták!" A falukutatók közül sokan a falu szájának nagy szerepet tulajdonítanak, mint regulatartó, erkölcsbíró, ostorozó. Ez igaz is lehet, csak egy baj van vele: a falu szájának sok feje van, sokfejű sárkány, olyasmi, mint napjainkban a pletykás bulvársajtó! Sok esetet ismerünk, amikor az öngyilkosság elkövetésében éppen a "faluszája", a pletyka volt a ludas! A következőkben egy ilyen esetet mesélek el. (folytatjuk...)

2011. 02.  17. Az öngyilkosság oka lehet még az egymás megbecsülésének a hiánya is! Tankó P. A. sz. 1898: "Amit most elmondok, az nagyon rég történhetett, mert még cefrekoromban hallottam nannyámtól. Ő úgy mesélte, hogy itt, Ugrán történt. Egy férfiú kiment este a kertbe, el volt keseredve, mert a felesége örökké firigyelte, hogy milyen gyenge ember, elig tudja eltartani a családját s már semmire se jó. Az asszony életében olyan kardos, kikapós fejérnép volt. Hát az ember megkeseredett, s azért ment ki, hogy felakassza magát. Amikor a nyakába akarta vetni az urkot, keresztet vetett. Mind húzta, húzta, de az urok az Istennek sem akart a nyakára szorulni. Tudja-e, az a keresztvetés mentette meg. Mert az Istenre gondolt! Azután mindenkinek elmondta, hogy körülötte őzikék, fehér nyuszikák cuppogtak, és nem féltek tőle, mintha hívogatták, csalogatták volna. De ő erőst megijedett. Mások is beszélték, ha megszabadultak a haláltól, hogy ilyenkor az ördögök kicsi, piroscsizmás emberkék képében járnak, énekelnek, ugrálnak, és villával döfődik az embert, hogy rántsa meg a fejit, hátha rászorul a kötel a nyakára. Ezért nyuvadtak meg és meg is haltak, még akkor is, ha a lábik érte a földet." Ismerünk olyan esetet is, amikor a munkatársak okozták a fiatal, tapasztalatlan ember öngyilkosságát! T. G. 67 éves.: "T. I. a szövetkezetnél dolgozott. Beszerző volt, raktárt vezetett, sok árut hozott és osztott szét az üzleteknek. Nem volt sok iskolája, de a legnagyobb baja az volt, hogy ő, szegény, mindenkiben megbízott. Sok öreg róka dolgozott ott, akik ravaszul behúzták őt a csőbe! Egy leltár alkalmával nagy hiány keletkezett, nem tudott egy csomó hiányt igazolni, börtön várt rá! Elkeseredésében, nagy csalódásában felakasztotta magát.  Mindenki úgy beszélte, hogy ez volt az öngyilkosság oka. Nagyon sajnálták szegényt! Keresztjén, ott, kint az öngyilkosok temetőjében, a következő felíratot olvashatjuk: "Jóindulatom áldozata lettem. Ne úgy ítéljetek, amint láttok!"

2011. 02.  16. Itt említem meg, hogy az ördögkép, amelyiket mindenik adatközlő egyöntetűen mutatott be, onnan származhatik, hogy kézen forogtak naiv festők, vagy más alkotók rajzai az ördögről: vasvillával, szarvas emberszabású gonoszként ábrázolták. A zene, a tánc csalogatta az öngyilkos jelölteket, a gonosz furfangosságát árulta el, hiszen szájonforgó mesék, történetek, viccek sokszor ugyanígy mutatják be az ördögöt. Sőt a purgatórium is olyan hely, amelyikben, főleg a kezdeti stádiumban folytatódnak a földi tivornyák, mulatozások. Egy ilyen vicc szerint pl. azért válassza a haldokló a pokolt, mert ott, éppen úgy, mint a szocializmus idején, a nagy, égető kemencék tüzéhez sokminden hiányzott: amikor fa és szén volt, akkor a víz hiányzott és fordítva! De térjünk vissza más öngyilkosságok elmeséléséhez. Ambrus F. sz. 1907: "Ez rég lehetett, mert még nannyám sokszor mesélte nekünk, hogy Hidegségen volt egy Virág nevű asszony, akit a szülei úgy erőltettek volt a férjhezmenésbe, mert az ura nagygazda legény volt. Az ilyen házasság, biza, elég gyakori volt itt, Gyimesben. Hát később annyira beléunt az életbe, hogy bément az istállóba, és egy tehénkötelet a nyakára hurkolt. Az istálló oldalába belé volt verve egy szeg, arra akarta felakasztani magát. De az olyan alatt volt, hogy az asszony le kellett térdeljen, hogy megfeszüljön egy kicsit a kötel. Ott térdelt, s az ura reatalált és kihúzta a fejét a kötél hurkából. Alig tudta kihúzni, annyira megszorult volt a kötél. Mindenki csudálkozott, mitől szorulhatott ennyire a nyakára, mikor térden várta a halált. Aztán Virág elmesélte, hogy amikor elgondolta a szándékát, olyan mozsikálás kerekedett az istállóban, kicsi pirosnadrágos ördögöcskék táncoltak körülötte, olyan szarvuk volt, mint a kecskének, és vasvilla volt a kezükben. Őt körbefogták, táncoltak és oda-oda döftek a villával a Virág szemeihez. Ahányszor elkapta a fejét a döfésektől, a kötél hurka annyiszor szorult, egyre szorult a nyakára, ezért volt ilyen szoros. Mert ő, biza, még a kezét sem tette a kötélre. Na, így szabadult meg Virág!"

2011. 02. 15. Kiknek sikerül visszajönni a halál kapujából, érdekes módon egy "alagútról" beszélnek. Ez a motívum más népek hiedelemvilágában is megtalálható! Aki ezt a történetet mesélte, a legkedvesebb adatközlőm volt. Hihetetlenül okos, veleszületett inteligencia jellemezte és a nagy csángó mesélők egyike volt. Jól énekelt és saját maga készítette "mozsikával" mindig kész volt a mulattatásra! Ambrus Fülöp (Hosszú) sz. 1907: "Egy ember Hidegségen felakasztotta magát. Szerencséjére nem bújt jól el, a szomszédok hamar észrevették, összefutottak és levágták a kötelet, s megmentették az embert. Ő azután mindenkinek mesélte, s tudja-e, mindenkinek egyformán mesélte el, hogy mi is történt vele. Azt mesélte, hogy mintha egy nagy alagútban lett volna, és egyser csak az út kétfelé ágazott: egy szélesebb és egy keskenyebb út következett. Ő a szélesen mendegélt tovább, és ahogy haladt előre, lassan-lassan sötétedett, egyre sötétebb lett. Akkor olyan kicsi emberkék jelentek meg, piros csizmájuk volt, és körülvették, táncoltak, zenéltek, s valami finom süteménnyel kínálgatták. Csak ment előre, egyszer megbotlott és elesett. Ilyenkor az ember valamit mond, vagy káromkodik, vagy mi. Neki eszébe jutott a Szentírás  és felkiáltott: "Jaj, édes Istenem ne hagyj el!" Akkor az ember felébredt, de nem ott volt, ahol felakasztotta magát, hanem a saját ágyában, mert a szomszédjai levágták volt a kötelet és őt bevitték a házba, ott súrolgatták, élesztgették. Azt mondogatta, hogy ő többet ilyent nem csinál!" A hiedelem szerint az ördögök még megjelenhetnek őzike, vadnyúl (fehér), sőt asszony képében is. Ezek a boszorkányos "szépasszonyok". Bodor János sz. 1941: "Egy ember elindult fel Görbén a kicsi Kerekerdő felé azzal a szándékkal, hogy felakasztja magát. Hát, amint ment, egy fajka feketébe öltözött idegen fejérnéppel találkozott, akik csak nézték, integettek, mosolyogtak, de semmit nem szóltak. Erőst meggondolkozott, hogy ezek vajon nem-e az ördögök. Megjedett, s ereszd el, hazáig futott! Soha többet nem mert ilyent csinálni, még élt vagy 27 esztendőt. Ezeket ő maga mesélte el."

2011. 02. 14. "Ezzel nem lehet viccelni"! -szólt az előző adatközlő tanácsa. És valóban így is hitték. Erről szól a következő történet: Tankó F.P. sz. 1920: "Mű pásztorkodással foglalkoztunk gyermekkoromban is. Felcsíkon voltunk megfogadva és ott történt, amit most elmondok. Három gyermek úgy nyárvégén kinn őrizték az állatokat a réten. Ott voltak fák, bokrok, ott játszadoztak azok alatt, s egyszer valamelyiküknek eszibe jutott, hogy annyit hallottak valami olyan kicsi furcsa, szarvas emberecskékről, vagy ördögökről, amelyikek táncolnak, énekelnek ha valaki fel akarja akasztani magát. Gondolták, kipróbálják, lám így van-e, s elhatározták, hogy az egyiket felkötik, úgy sem lehet semmi baj, mert a másik kettő ott van és megmentik őt. Nem akarta egyik sem vállalni, félegettek, aztán mégis az egyiket meggyőzték. Volt egy nyolcbafont hasszú ostoruk, kenderből volt, a vége elvékonyodott, jól lehetett harsogtatni vele. A vékonyabb felét a gyermek nyakára kötötték hurokkal, és a másikat a fa egyik ágához erősítették, úgy, hogy a gyermek lábai érték a földet. Látszólag semmi veszély nem volt. Így vártak, vártak, s amikor eppen leakarták oldani az ostort a fa ágáról, mellettük egy bokorból kiszökött egy szép, fehér nyúl s szép lassan elkezdett lépegetni másfelé. A két gyermek utána, ott hagyták a társukat. Mire visszajöttek az már halott volt! Az a nyúl az ördög volt!" 
Ambrus F. sz. 1907: "Réges-régen Barackoson egy embernek erőst sok adóssága kerekedett, nem tudta mitevő legyen, hogyan szabaduljon. Elgondolta, többet nem gyötrődik, mert becsületes ember volt, de tehetetlen. Elhatározta, hogy felakasztja magát. A csűrben felmászott a hijúba, s a macskafára felkötött egy kötelet és belé akarta húzni a nyakába. Jó katolikus volt, keresztet vetett és azt mondta:
- Drága jó Istenem, Babba Máriám, segítsetek meg és bocsássatok meg! Körülötte már nagy zene-bona volt, de amikor keresztet vetett, s elmondta a könyörgését, valaki hátulról úgy lelökte a hijúból, hogy a csűrpadlóján jött magához! A keze eltörött, de a jó Isten és a Babba Mária megmentették az ördögöktől!"

2011. 02. 13. B. L. esperes : "Egy 102 éves asszony mondta el nekem egy alkalommal: Ingem úgy hoztak vissza a halálból, plébános úr! Felakasztottam vót magamot. Erőst egyedül éreztem magamot, semmi támasz, segítség! Eccer-eccer mondtam es, hogy hát én végzek magammal. Most eppen valami ünnep következett, mindenkinek hazajött valakije, a szomszédasszony leánya es hazajött az unokákkal, csak én vótam suhogó egyedül! Hirtelen úgy elkeseredtem, hogy kimentem az istállóba, elvettem egy tehénkötelet és bé a csűrbe, hogy a házba ne mocskoljak, felköttem magamot. Hát, plébános úr, a csűrben ujan mozsikálás vót, mintha tánc lett vóna. Ujan kicsi, terpe veresnadrágos csúf emberecskék táncoltak, jöttek feléjem vasvillával s bíztattak. Én bédugtam a fejemet a kötel hurkába s felköttem magamot. Pont akkor jött a szomszédasszony leány, hogy látogasson meg, met keresztanyja vagyok. Látta hazulról, hogy az istállóba haladtam bé, s ott keresett. Gyorsan kiábálni kezdett, még jött valaki s ingem szépen levágtak kötelestől, még a nyakamba lógott. Ennek van vaj 14 esztendeje, de én úgy megjedtem azoktól a szarvas, villás emberecskéktől, aszongyák, azok ördögök vótak, hogy én ilyenre többet gondolni se mertem. Maga mit mond, plébános úr, azok ördögök vótak?"
T. Józsi Jáni sz. 1918.: "Az ördögök valamilyen képpen segítik azt, aki öngyilkos akar lenni, mert annak a lelke az övék. Zenélnek, a szemeit döfődik vasvillával, emberkék, vagy nyúl, őzike képében is megjelenhetnek. Hát Sántatelekiben is egy jógazda megakarta 'jeszteni a szolgáját, olyan vicces ember volt. Hát elküldte a szolgát vízért a csorgóra, s ő, képzelje el, megkötte magát a nyakától fogva az ágylábához. Szintén-szinte kétségbe esett, úgy megjárta, mert hiába feküdt a földön, de a kicsi emberkék, az ördögök döfődték a szemeit, ő kapkodta a fejét és szinte rászorult a hurok a nyakára! Ezzel nem lehet viccelni, tiltják is a szülők az ilyensmitől a gyermekeket!"

2011. 02. 12. Abból indulunk ki, amit már említettünk: a gyimesiek felfogásában, az öngyilkosság az ördög műve. Hiedelemvilágukba be is ágyazták ezt a felfogást olyanképpen, hogy az ördög mindig segítkezik, bíztat a bűnös tett végrahajtására. Elképzelésüket serkenti az a tény is, hogy itt a legismertebb fajtája az öngyilkosságnak az akasztás, felakasztás olyannyira, hogy már régen jelen van a népdalaikban is!
Pl. "Aranyos kis galambom, falakasztom magamot/A féldecis tette el a napomot./Koporsómnak seres üveg az alja/Isten veled, galambom, menyek a másvilágra!"
Vagy egy másik szerint: "Én Istenem, add nekem/ De igazán szeretem!/ Mert ha nekem nem adod/ Felakasztom magamot/ Felakasztom magamot!"
Az adatközlők szerint az öngyilkos jelölt kiválasztja a helyet is magának, ahol senki nem zavarja őt, elhúzódik egy melléképületbe (istálló, csűr, szénatartó, kaliba, sütő és ritkábban valamelyik szobába, udvarra, gyümölcsösbe, erdőbe). Nem történt olyan, hogy nagyon elrejtőzött volna! És csodák-csodája, a hurok, a kötél rászorításánál mindig segítkezik az ördög. Másképpen hogyan tudnák megmagyarázni azt, hogy az akasztottak nagyrésze nem lóg a levegőben, olyan is volt, aki térden halt meg, nem úgy mint a "hivatalosan" felakasztottak, akiknek kirúgják a széket a lábok alól! Egy másik hiedelem, amely minden esetben jelen van: az ördögök kis, vörösruhás emberkékhez hasonlítanak és mindig zenével vannak jelen, hegyes vasvillával döfődik, bíztatgatják a jelöltet, aki így rángatva ráhúzza a hurkot saját nyakára, még ha éri is a lába a földet! Ezt megerősítették azok is, akiknek valamilyen módon sikerült visszatérniűk az életbe! De lássuk az elmesélt történeteket! (folytatajuk...)

2011. 02. 11. Megemlítem, hogy ez a teljes kirekesztés, a "sáncon kívüli" temetés a mai napig is, csak Középlokon maradt meg. A többi gyimesi temetőkben kerítésen belül, a temető egyik sarkába temetik az öngyilkosokat. B.L. esperes így beszél erről: " Még ha nem is volt olyan ünnepélyes, szertartásos temetés, még ha egyszerű utcaruhában is jelentem meg a halottas háznál, a gyászoló hozzátartozók nagyon hálásak voltak és sokáig köszönték a vigasztalást". Megtörtént, hogy a plébános beleegyezésével déli 12-kor voltak a kiásott sirgödör mellett az öngyilkossal és így harangszóval temették, mert délben harangoznak. Máskor pedig orvosi igazolást váltottak, hogy az elkövető "nem volt teljesen beszámítható", "kiakadt" és akkor a plébánosuk eltemethette azt. Az Egyházi Törvénykönyv, amely 1983-ban lépett érvénybe és törölte az 1917-es CIC előírásait sok szempontból, leszögezi, hogy az öngyilkosok temetésének tilalmáról a kánon nem szól, sőt a szertartáshoz külön imát is közöl, mert "alig képzelhető el olyan eset, amikor az öngyilkosság bűn jellege, vagyis teljes beszámíthatósága nyilvánvalóan bizonyított" -írja az említett dokumentum. Az más kérdés, hogy sokan tudatosan készültek erre a tettükre, sőt búcsúlevelet is hagytak a hozzátartozóknak! Mostanában a pap eltemeti az öngyilkost, egyszerűsített szertartásról, nincs kántor, nem énekelnek, de vagy a halottas háznál, vagy a temetőben tart egy rögzített prédikációt az élet fontosságáról. Igaz, régebb is létezett az "indilgentio", egy bizonyos szabadság a helyi viszonyoknak megfelelően, ami szerint eljárhatott a pap. A hathetes, hathónapos, éves engesztelő miséket ugyanúgy megtartják, mint a többi halottnál. Az emberek hiedelme szerint azonban csak 30-40 év után, sok imádság árán számíthatnak az öngyilkos lelki üdvösségére. Addig ők a kirekesztett, bolyongó lelkek, kísértetek. A következőkben egy néhány példával szeretném illusztrálni, mennyire gazdag volt a hiedelemviláguk az öngyilkosság esetében is! (folytatjuk...)

2011. 02. 10 (2) Adva van tehát az egyházak magatartása az öngyilkossággal kapcsolatban. Az is tudott dolog, hogy az egyháznak, a papnak nagyon fontos szerepe, hívatása volt a falu életében. Ő volt az egyes számú értelmiségi a közösség számára. Őt követte a kántor-tanító, aki egyúttal egyházi ember is, majd a jegyző, orvos (ha egyáltalán volt!) és a bíró. Annyi bizonyos, hogy ezek közül az egyház mindig is, hivatalból, hitbéli meggyőződéséből fakadóan, igyekezett meggyőzni híveit az öngyilkosság káros, bűnös hátrányairól. De milyen fegyverei voltak ehhez? Először is, a vallásos emberekbe oltották azt a félelmet, hogy az öngyilkosság a legnagyobb bűnök egyike, elkövetői előtt bezárul a mennyek országának kapuja. De ezt fizikailag is éreztették: az öngyilkosokat megbélyegezték azzal is, hogy nincs helyük a közösség rendes temetőjében, a "sáncon kívül" temették el őket. Ezenkívül a három napos temetkezési ciklus idején, számukra nem szólhatott a harang, még a sírbahelyezés idején sem. Nem volt koporsóba szentelés, a temetési szertartáson is csak a kántor vehetett részt. Ezek a megszorítások rettenetes helyzetbe hozták a közösséget, és főleg a hozzátartozókat: a szégyen, a megalázás és a rettenetes bánat keveredett a lelkükbe, sok édesanya egy életre tönkre ment, belebetegedett meggondolatlan hozzátartozója tettébe. Azonban én személyesen nem ismertem a három Gyimesen olyan plébánost, aki nem igyekezett volna, valamilyen módon vígasztalni a családot. Csakhogy a hagyomány, a szokás nagy dolog! Egyik alkalommal az öreg plébános jóemberének a fiával történt meg a szerencsétlen halál. A jóságos pap megígérte, hogy megszólalnak a harangok. A pap gazdaasszonya elpletykálta valakinek, és egy egész vénasszony-küldöttség érkezett a paphoz, arra kérve azt, hogy ne harangozzanak, mert a régi hagyomány szerint, ameddig elhallatszik az ilyen harangozás, ott mindent elver a jég, nem lesz termés. A plébános el kellett fogadja a szájas vénasszonyok óhaját! (folytatjuk...)

2011. 02. 10. A fentieket Peter Moll 56 éves zürichi jogászprofesszor írja megrázó könyvében, amikor megtudja, hogy halálra ítélte őt a rák. A továbbiakban bármennyire is szeretném megérteni az öngyilkosok tettét, nem tudom magamnak megmagyarázni azt, hogy ezek az emberek miért nem tudnak örvendeni az élet apró szépségeinek, egy rájuk mosolygó arcnak, egy jó szónak, egy csendes napfeljövetelnek, egy csobogó pataknak? Egy előadás alkalmával feltettem azt a kérdést a fiataloknak, hogy erősnek, vagy gyávának tartják az öngyilkost ? Különös és sok egymástól eltérő magyarázatot kaptam válaszként. Ezt a kérdést az olvasóimnak is nyitva hagyom! A tanulóimnak pedig mindig annak a csíkszeredai embernek a sorsát igyekeztem példaként állítani, akinek mind a két lába hiányzott, de mindig mosolygott, kiskocsiját kézzel hajtva, járta a várost, viccelődött, elvegyült vidámságával az épkézláb emberek között! Szerette az életet, természetes halállal halt meg, és ami fontos: űrt hagyott maga után, hiányzott az embereknek a jelenléte, az optimizmusa! Nagyon akarom, de ezért nem tudom megérteni azokat az egészséges, fiatal embereket, akik ezt a halálfajtát válasszák! De térjünk vissza egy pillanatra az öngyilkosság megítélésére Gyimesben. Az emberek felfogása az öngyilkosságról megegyezik a vallásosságukkal, sőt egyes esetekben, ahogyan itt mondani szokták, a vénasszonyok pápábbak a pápánál! Tudjuk, hogy a katolikus egyház egyértelműen, szigorúan elítéli az öngyilkosságot, mint a halál választott formáját. Azt nem tekinti a földi élet természetes befejezésének, hiszen az élet az Isten legdrágább ajándéka, amit önkényesen nem dobhatunk el magunktól! Ez a hit él a gyimesi emberek lelkében, erre tanítják a gyermekeiket is. A mindenkori papnak nagy szava volt az emberek életében, hiszen ez a közösség a mai napig megtartotta buzgó vallásosságát és egy csomó minden ettől a vallásosságtól más, mint bárhol. Gondoljunk csak a válásokra: itt szinte napjainkig teljesen ismeretlen volt az egyház által szentesített házasságokban az elválás! És azért volt valamikor 8-10 gyermek a családban, mert "azt az Isten adta" a magzat életre van ítélve. (folytatjuk...)

2011. 02. 09. Tehát nem tudhatjuk előre, ki a holnapi öngyilkosság ön-jelöltje! Bármit elmondhatunk az öngyilkosról, és, sajnos, ezt a sokszor hamis, igaztalan, sértő ítéletet meg is teszi a faluszája, de az lenne az igazi kérdés, hogy a környezet, mi mindnyájan észrevesszük-e, feltudjuk-e mérni családtagjaink, környezetünkben élő rászorultak helyzetét? Könnyű a cselekedet beállta után okoskodni: "én láttam, hogy baj van vele, szomorú volt, nem beszélgetett, ivott" de az okoskodó tovább állt, semmit nem tett, ez a nagy baj! Sokszor ránk mondják a statisztikák szerint, hogy egy öngyilkos nemzet vagyunk! Lehetséges, de az igazi okokról, a háttér-helyzetről kevesen beszélnek és inkább csak pszichológus szakterületeken! Jók, pontosak a felmérések, a következtetések, csak egyetlen hibájuk van: utánuk marad minden a régi! Igaz, ha a statisztikákat nézzük, vagy történeti sorrendet akarunk állítani, rettenetes képet kapunk! Van közöttük a nagyvilágból tudós, analfabéta, király, katona, férfi, nő, gyermek (!), ifjú, vén, költő, szegény, dúsgazdag és ki tudná még felsorolni, hogy mi minden? De álljunk csak meg egy kategóriánál! Az öngyilkos költők listája rettenetesen hosszú! Talán nem mondok titkot, ha azt állítom, hogy ez azért van, mert a művészek, a költők érzékenyebb lelkivilággal rendelkeznek, a szépet, a jót de a rosszat, a fájót is felnagyítva érzik! Micsoda nevek vannak ebben a sorban a világon: Hart Crane, Szergej Jeszenyin, Virginia Woolf, Majakovszkij, Sylvia Plath és talán a mi József Attilánk is, és a hozzánk időben is közelebb álló Szilágyi Domokos és Szőcs Kálmán. Elfogadjuk, hogy az embert valami rettenetes lelki nehézség sújtja, hogy érzékeny, nem lát semmiféle kiútat a helyzetéből, de azért nem feledhetjük el, hogy ezzel a tettével micsoda fájdalmat okozhat a hozzátartozóknak, barátoknak, ismerősöknek. Mert igazából a halál már születésünkkor velünk van, de azt siettetni vétek és sok esetben gyávaság is! Íme, mit mond erről egy olyan ember, akit gyógyíthatatlan betegsége halálközelbe hurcolt: "Az emberek, az egészségesek nagyrésze vak, sőt úgy viselkednek, mintha halhatatlanok lennének. Pedig micsoda ostobaság! E hallhatatlanság bűvöletében ver le minket minden apró sikertelenség, kudarc, baj, és közben nem vesszük észre, hogy miénk a legértékesebb dolog: az élet!"

2011. 02. 08. Gyimesközéplokon az utolsó időben elég sokan lettek öngyilkosok! Őket még a mai napig is elkülönítik a többi halottól, külön temetőjük van, úgy ötven-hetven méternyire a bekerített, hivatalos temetőtől. Ez a temetőcske, ahol közel harminc sírbolt áll, nincs bekerítve. Máskülönben a sírhantok semmiben nem különböznek a kerítésen belüli síroktól: feliratos keresztek adják az utókor és a jelen tudtára, kik is alusszák ott örök álmukat. Ma már itt is gondozott sírok, tele virággal, és legtöbbjüknek öntött, tartós keresztet (márványlapok) állítottak a hozzátartozók. Ilyen szempontból semmi különbség a két hely között! És még is nekem, személyszerint, de sok adatközlőnek is rettenetesen fájdalmasnak, igazságtalannak tűnik ez a kiűzés a családból, elkülönítés a hozzátartozóktól! Mert egy adott pillanatban, ki tudná azt megmondani, hogy miért ölik az emberek saját magukat? Az emberi léleknek még olyan sok titka van, hogy szinte senki nem kiálthatja bele bizonyosan a világba, csak így: "Uraim, emberek, én szeretem az életet, soha nem dobom el azt magamtól". Sajnos, ez nem így működik! Nézem a temetőből kiűzöttek fejfáinak feliratait minden tavasszal, hadlám szaporodtak-e, amíg odavoltam és mindig végtelen szomorúság fog el! Hiszen, legalább 16-ot személyesen is ismertem, esetleg tanítványom volt. Ugyan úgy nézték a napot, játszottak, kacagtak, mint a társaik, s egyszer csak ott bent, a lelkük környékén valami megsérült, ezt nem vették észre a körülötte élők, esetleg távol voltak tőle, akik észre vehették volna és rákérdeztek volna a szomorkodóra, kezet nyújthattak volna, segítő kezet, a bajban. És mikor ott bent, a lélek körül egy tükör darabokra törött, akkor már nem volt mentség!

2011. 02. 07. Lassan rátérek a kijelölt témára, az öngyilkosság helyzetének felmérésére Gyimesben. Nem volt öncélú szólni a bevezetőben az életmód-váltásról Gyimesben is, és ez a néhány példa, gondolom, szemléltette a nyugtalanságot az emberek lelkében, látva, érezve, tapasztalva a megszokott, nyugodt életmód, szokások, foglalkozások, népi kultúrájuk szeleteinek elsorvadása, eltűnése nyomán. Egy biztos: ha egy szokatlan, nyugtalan, rohanó világ vesz minket körül, akkor ehhez alkalmazkodik a lelkivilágunk is! Konkrétan: Egy fiatal emberke, aki eddig a szülők közelében élt, alig érettségizett, dolgozni szeretne. Itt, közél nehéz munkát találni és ő nem adja fel: elmegy Magyarországra, távol a szülőktől, idegenek közé. Munkát talál, hetente levelet ír, még nincs maroktelefon otthon. A levelek szerint vágyik haza! És nemsokára halva hozzák haza! Ki vigyázott rá az idegenben, mi történt vele? Öngyilkos lett állítólag. És ez nem az egyetlen eset Gyimesben az utolsó évtizedekben!

...Gyönyörű helyen van a gyimesközéploki temető! Egy enyhe lejtésű domb hátán terül el, de a domb tovább nyúlik, egészen a magas hegyekig. Ha éjfél tájékán kiülhetnének a halottak egy kis tere-ferére, sokan közülük haza látnának. Szúrós drótkerítés veszi körül a temetőt  és a külső, a hegyoldali határban egy nagy fakereszt áll, mint egy felkiáltójel: Emberek, eddig tart a rendes temető! Mert a kerítésen kívül, mint egy ötven méterre, meghúzódik egy szerényebb, számban sokkal kisebb temető, az öngyilkosok temetője!

2011. 02. 06. A gyimesi embernek szokatlan volt az elidegenyedés, a távollét az öveitől és a szülőföldtől. De nem csak őt viselte meg ez az új helyzet, hanem az itthon maradottakat is! Szívszorítóan szomorú volt az a felmérés, amiben gyermekek vallottak erről a helyzetről. Egy kérdés a sok közül így szólt: "Melyik számodra az az ünnep, amelyet a legjobban vársz és miért?" Az ünnepnapokról akartam írni a felmérések nyomán, olyan napokról, amelyek kiválnak, ragyogásukkal a hétköznapok közül! A válaszok pedig rámutattak a gyermekek, a családok új helyzetére, amikor a szülők távol vannak, esetleg idegen földön keresik meg a család betevő falatját és a kicsik vagy csak az anyára, vagy a nagyszülők gondjaira vannak bízva. Új, fájdalmas helyzet ez a hagyományos családi élet szétesésének útján! Íme a válaszokból egynéhány:
"Karácsony a legszebb ünnepem, mert akkor, egy-két napig együtt van a család. Hazajönnek a szüleim és mi boldogok vagyunk együtt." (Tankó Szende VI. oszt).
"Karácsonyt várom, mert megtelik a lelkem szeretettel. Együtt van a család! Olyan jókat beszélgetünk. Bárcsak örökké tartana." (Balogh Paula VI. oszt.)
"Én Húsvétot vártam nagyon. De meg kell mondjam, hogy elszomorodtam, szomorú ünnep volt, mert a nagyobb testvérem és édesapám nem tudtak hazajönni. Németországban dolgoznak" (B. Endre, VII. oszt.)
"Nekem Karácsony és Húsvét a legkedvesebb ünnepeim! Akkor szépen felöltözünk és együtt megyünk a templomba az egész család. Így együtt vagyunk a legboldogabbak. Nem szeretnék a szüleim nélkül élni, ünnepelni. Nekem még négy testvérem van." (Tamás Gabriella VII. oszt.)
Így írhatnám tovább, mert 154 gyermek válaszolt erre a kérdésre. De mindenik válaszban ott volt két szó: együtt vagyunk... Ez a két szó úgy szakadt fel a lelkükből, mint egy zokogás! Ez hiányzik a mai gyermeknek: a család együttléte, a beszélgetések!

2011. 02. 05. De fel lehet tenni a kérdést: mi köze az eddig elmondottaknak az öngyilkossághoz? Először is az, hogy nem olyan könnyű lemondani sokszáz éves hagyományokról! Álljon itt két példa: egy lakodalomban a 70-es években éjfélkor hangoskodni kezdtek az idősebbek, mert ők csak a régi csángó zenére tudtak táncolni és ha kellett eljárták volna a táncrend harminc féle táncát. Csakhogy az új zenészek csak modern táncdalokat ismertek. Ebből, bizony, kemény szóváltás kerekedett. Egy másik dolog szintén a lakodalommal volt kapcsolatos. Az adatközlők azt hangoztatták, hogy "nem elég az, hogy kihagyták a lakodalomból az ajándék-táncot, amelyik a leánynál, a hazainál volt megtartva, hanem má' a lakodalom se a régi: az emberek fáradtak, alig várják, hogy béadják az ajándékot és má' vonulnak haza. Hol vannak a régi, 2-3 napos lakodalmak" (Tankó József lakodalmas gazda, 69 éves). Tehát az emberek nagyon ragaszkodnak a hagyományhoz! Most pedig az élet minden területén eszmék árnyékában mindent meg akartak újítani, átalakítani. Az már keveseket érdekelt, hogy a civilizált élet nevében igen gyorsan félretették a régi életformát, kultúrát, szokásokat. Lehet, hogy sokan erre nem értek meg és az új életforma megzavarta az embereket. Még egy dolog ide kívánkozik. Egy felmérés alkalmával az V.-Vlll.-os tanulók árulkodó, nehéz válaszokat adtak a következő kérdésre. Melyik a te legkedvesebb ünneped és miért? (folytatjuk...)

2011. 02. 04. És akik otthon maradtak, akik nem költöztek el, vagy nem ingáznak? Mi történik azokkal? Először is, számszerint olyan kevesen vannak, hogy az már nem nevezhető életerős közösségnek. Az életforma, ami eddig volt mostantól nem létezik! De nem csak a legfiatalabbja, legények, leányok fordítottak hátat a szokásviláguknak, hanem a fiatalabb házas emberek is, jó gazdák, bementek a városokba, szakképzetlen munkákra: rakodómunkás, kapus, őr stb. lett belőlük a nyugdíj reményében. Csak Gyimesből naponta 4-5 autóbusz hordta Csíkszeredába az ingázó munkásokat. Ezenkívül sokan a vonattal "navétáztak" a munkahelyeikre. Ezek az emberek otthon sem hagyták fel a gazdálkodást, kétéltűek voltak, de igazából se nem munkás, se nem gazdálkodó paraszt! De meddig lehetett ezt bírni? A sok hideg, a várakozás, nyáron a kétféle munka kikezdte a szervezetüket, sokan megbedegedtek, mások a mindennapos "na, ki pótol" ismétlődésétől alkoholistáva vedlettek. Volt pénzük, a házak is mutatták ezt, új házak, új berendezések, csak ettől kezdve behúzódtak a váraikba, elmaradtak a táncok, bálok, ha be is kapcsolták a televíziót, már nem volt, aki nézze, még azt a romániai néhány órás adást sem! Egy évtized alatt eltűnt az a harminc féle táncalkalom, ami száz évekeig kristályosodott népszokássá, népművészetté! Ki hitte volna még az ötvenes évek elején, hogy a csodás csángó lakodalmak mára csak a régiek karikatúrájává válnak? Ma a lakodalmak beköltöztek a kultúrházakba, eltűntek azok a zenészek, akik megmentették a csángó népzene és 30 féle tánc gyöngyszemeit, a híres zenész dinasztiák tagjait az utolsó 20 évben itt nem fogadták meg zenélni és ők közben a népzene gyöngyeivel bejárták a világot! (folytatjuk...)

2011. 02. 03. A következtetés az, hogy az 1960-as évekig Gyimesben még léteztek a hagyományos kis és nagyobb közösségek úgy a gyermekek, mint a fiatalok és felnőtt, valamint idősebb generációk részére. Azt hiszem, sokat elárul az, ha itt megemlítem, hogy több, mint 30 féle táncalkalom létezett ahol a fiatalok összegyűlhettek, táncolhattak és jókat beszélgethettek! A tánc volt a legfontosabb közösségi összejövetel, és szórakozási alkalom. De ezeken kívül még léteztek búcsúk, kalibás gyűlések (tánc) megyézések, és a sok nyári ünnep, szentek napja, amelyeket szigorúan betartottak a máig vallásos gyimesi emberek. Erre szükség is volt ebben a munkaközpontú és felfogású, izzadségszagú világban! Otthon pedig a fiatalnak  nem volt más szórakoztató foglalatosság: alig, imitt-amott egy-egy rádió jelentette a zenét, híradást. Alig akadt imitt-amott egy-egy könyv, ők nem voltak az iskola, a betű, az olvasás hívei, inkább hajlottak az orális, szóbeli kultúra felé és ezt jelentették a különböző társas együttlétek, ahol lehetett mesélni, énekelni, táncolni. Ebben mesterek voltak! És, képzeljük csak el, egyszer csak bomlani kezd ez a megszokott világ, ez a csendes együttlét, nincs már idő semmire, elmaradnak a beszélgtések, a vidám heccelődések, nincs annyi idő a játékra, a jókedvre. Most éppen az egyik író jut eszembe, aki az első városi járkálásán ámulva figyeli, hogy ott mindenki siet, fáradt, ideges és sápadt, mintha egész évben csak gombával táplálkoztak volna! Kibojdulnak a faluból, ingáznak, elköltöznek városra, de soha igazából nem tudnak városi emberek lenni. De megszokják ezt az életet, amelyet soha nem dícsérnek, de így mégis könnyebb számukra ez a sors. Gürcölnek, nyugdíjat remélnek és időközben haza-haza néznek, megünneplik az otthon maradt öregeket, majd eltemetik őket. A gyermekeik már városiak! (folytatjuk...)

2011. január >> 

A bejegyzés trackback címe:

https://tankogyula.blog.hu/api/trackback/id/tr885317314