Főmenü

Rövid életrajz

- Dolgozatok és könyvek

- Díjak, kitüntetések

- Megjelent könyvek

- Saját munkák

- Mások írták...

- Videók

- Népdalok és keservesek

- Képek a mai Gyimesről

- Régi képek

- Wikipedia bejegyzés

- Blogok 2010

- Blogok 2011

- Blogok 2012

___________________

- A gyimesközéploki ezermester

___________________

Elérhetőségem:
Tankó Gyula
537145 Lunca de Jos 491,
jud. Harghita, ROMANIA

Tel: +40266339624,
mob.: +40754432920

e-mail: tanko.gyula@vipmail.hu

Kedves Olvasó! Üdvözöllek Tankó Gyula honlapján. Ha érdekel a gyimesi ember élete, sorsa, néprajza, tisztelettel ajánlom a blogomat. Címem: Gyimesközéplok 491 | Gyimes völgye | Erdélyország...

2013.05.25. 13:00 Tankó Gyula

2011. június

2011. május >> 

2011. 06. 30. Láttuk, hogy minden siratás és sirató egy-egy külön élethelyzet egy halott eltávozásakor. Mivel mindenik sirató rögtönöz, világos, hogy akaratlanul is a halott tetteiről, életéről mesél. Nem versek ezek a szövegek, de a bánat sokszor szép szavakat hív elő a siratóból. Nincs még egy olyan népköltészeti műfaj -mert bátran nevezhetjük annak-, ahol ilyen nagy szerepe lenne a rögtönzésnek. Kodály Zoltán is népköltészeti alkotásként értékeli, amelyben "az anya, feleség, menyasszony, s néha az egész közeli nőrokon ritmikus sorokban búcsúzik a halottól". Azt is láttuk, hogy a siratás nincs időhöz kötve, de csúcspontnak tekinthetjük a rokonok érkezését, a koporsótételt, a felvételt, a koporsó lezárását, az indulást a temető felé és a koporsó leeresztését a megásott sírgödörbe. A halottat illik, illett megsiratni, nehogy megszólják a hozzátartozókat: "Láttátok, még egy böfföt se mondott a leány az öregért, elig várta, hogy megszabaduljon tőle". Nézzünk egy néhány, rövid részletet a siratókból, amelyek élethelyzeteket idéznek fel, kapcsolatot teremtve az érkező rokon és a távozó halott között: "Jaj, jaj, Anna (ez az érkező), látod-e, mire kellett hézánk gyere? Jaj, jaj, münköt csak a halál szed össze. Ki gondolta vóna a tavaly, amikor nálatok voltunk a fiad lakodalmán, hogy mü így kell találkojzunk? Jaj, jaj, kelj fel Péter, nézd meg mennyi ügyes ember eljött elbócsuzni tőled!" (folytatjuk...)

2011. 06. 29. A siratás annyi féle, ahány sirató és haláleset van. Ez is, mint minden falut megmozgató hagyomány, fontos esemény a közösség életében. Életem folyamán volt alkalmam megfigyelni és rájönni arra, hogy sok, érdekes arca van a siratásnak, a siratónak. Ez az arc tükrözhet igazi bánatot, gyászt, megkönnyebbülést, hatásvadászatot, önmarcangolást, önsajnálást, panaszkodást, szemrehányást, képmutatást. Tehát, végeredményben szereplés, színészkedés is egy közönség előtt. A jóhangú, jó siratóból esetleg jó színész is lehetett volna. A halottsirató az őskorba nyúlik vissza. A gyimesi változat, maga az eljárás is igen sokban különbözik a másvidéki szokásoktól. Kodály Zoltán szerint nehéz hozzáférni a sirató szövegekhez. Úgy érzem, itt Gyimesben számomra ez egyáltalán nem jelentett nehézséget, mert gyakran jártam temetésekre életem folyamán, ahol különböző helyzetek adódtak. Persze, elhiszem azt, hogy egy idegen előtt nehezen tudnak siratni, hiszen minden esetben, élőhelyzetet teremtve búcsúznak a halottól a siratással is. Vele beszélget, szinte róla mesél élethelyzeteket a sirató a rögtönzött szöveggel. Itt kevés a megszokot, ismert szókapcsolat, klisé, nem úgy, mint a halotti búcsúztatókban. De léteznek ilyenek is: pl. "Jaj, jaj édes uracskám", "Jaj, lelkem édesanyám". A háromnapos temetési ciklus bármelyik pillanatában sirathat a sirató, de figyel arra, mikor érkeznek a testvérek, rokonok, komák és mintha kapcsolatot akarna teremteni a halott és a jó emberei között, olyanformán rögtönzi a szöveget. (folytatjuk...)

2011. 06. 28. Annyira rohant az idő az elmúlt tíz nap folyamán, hogy nem tudtam írni a blogomra. Pedig volt itt esemény! Vagy talán éppen ez volt az oka a kimaradásoknak? Most pótolom azokat.
Még mindig a temetkezési szokásokról írok, mégpedig a siratásról és siratókról. Életem folyamán volt alkalmam megfigyelni a halottak síratását úgy a saját rokonságom, mint szomszédok, vagy teljesen idegenek halottainak temetése alkalmával. Kezdetben, mint érzékeny gyermek, anyám kezét fogva, ha a halottas háznál valaki siratott, én is rögtön zokogni kezdtem. Vagy a szöveg, vagy az azt kísérő keserves éneklő hang és a sirató gesztusai, engem is sírásra ingereltek. Ez akkor is megtörtént, ha az illető teljesen ismeretlen volt számomra. Valahogyan úgy nagy tömegben, ahol mások is könnyeztek, szinte ragályos volt a sírás, együtt a siratóval. A siratás annyi féle volt, ahány sirató létezett. És minden családban akadt két-három sirató a család női tagjai közül: anya, feleség, leánytestvér, leánygyermek. De ismertem olyan helyzetet is Középlokon, Sötétpatakán, amikor egy sirató asszonyt kértek fel a halott elsiratására, mert nem volt abban a családban egy jó énekes, jóhangú bátor fejérnép, aki sirathatta volna a távozót. Ezt a sirató asszonyt André Bertának hívták , és a visszaemlékezők szerint nagyon szép hangja volt, szépen énekelt és siratott, tehát jól rögtönzött. Sőt még az is megtörtént, igaz, ritkábban, hogy siratás közben ő is sírt. Ahogyan növekedtem, rájöttem, hogy érdekes és sok arca van úgy a siratásnak, mint a siratónak! De egy biztos: ha valakit, legyen az öreg, vagy fiatal, jó vagy rossz emlékeket hagyó halott, nem siratott meg senki, azt megszólta a "faluszája", napokig pletykáltak róla: "láttad-e, bezzeg a vagyon jó, amit hagyott, de egy csepp könnye sem esett ki senkinek a családból", látod-e, most se tudtak megbocsájtani az öregasszonynak, igaz, elég fukar volt szegény, az Isten boldogítsa...", "erőst rossz volt a családjához, de nem es sajnálták..." stb. Ezért aztán igyekeztek minden családban, ha sajnálták, ha nem a távozót megsiratni. Arról már szóltunk, hogy a halottat a nagyházban jó magasra ravatalozták a nyújtópadra, mellette, hosszában volt egy hosszú fedeles pad, arra állt a sirató és ott sétálva, a halottat simogatva, siratta a távozót. De nézzük meg, mikor is siratott és miről szólt a rögtönzött siratóének. (folytatjuk...)

2011. 06. 17. A temetkezési ciklus harmadik napján megtörtént a búcsúztatás. A kántor a koporsótételen elkérte a családtól azt a névsort, amelybe azokat nevezték meg, akiktől el kellett búcsúztatni: családtagok, testvérek, szülők, komák stb. Létezett egy sorrend, amely kötelező volt. Minden kántornak voltak búcsúztató szövegeket tartalmazó régi könyvei. Ilyen volt pl. az Újvári Miklós által 1904-ben összeállított és kiadott könyv, amelyik a "Római Katholikus Halotti Búcsúztatók" címet viselte. A könyv fejezetei elárulják, miről is van szó bennük: Kisded felett, Első gyermek felett, Ikrek egyike felett, Járványban elhalt felett, Árvagyermek felett stb. Ezek többszáz lehetséges modelt tartalmaztak, és a kántor azt választotta, amelyik illett a halottra, mert jól ismerte az eltávozót. Hadd idézzünk belőlük, áttéve gyimesi halott helyzetére:
/"Nézd öreg bús szüleimet és testvéreimet/ Miért borítottad gyászba szivüket/ Édesapám, édesanyám, bocsássatok meg nekem..." A búcsúztató a távozó nevében rendre megszólítja a hozzátartozóit, akik nevük hallatán felzokognak. "Legelőször Valléria, drága nejem/ Akivel harminc évet én együtt éltem/ Hozzád szól ajkamnak búcsúzó végszava/ Áldjon meg tégedet a mennybéli atya/ János, kedves fiam, a nagy Isten áldjon,/ Ranka nejeddel ezen a világon!/ Unokáim, János, József és Attila/ Búcsúzik tőletek most már a nagyapa.../" 1978-ban egy püspöki rendelet alapján megreformálták a temetési szertartást, megtiltották a búcsúztatást. A gyimesiek rettenetesen nehezelték ezt a tilalmat, hiszen ez volt talán a temetés lemeghatóbb mozzanata. Tíz évnek kellett eltelnie, hogy az évszázados szokás teljesen kihaljon: 1988-ban volt az utolsó búcsúztatás!

2011. 06. 16. Az Orbán Balázs által leírt utolsó vacsorához hasonló koporsótétel, úgy gondolom, hogy a XX. század első két évtízedében még létezett. De, ha jól összeszámoljuk a költéseket, igen nagy összeg jön ki, és beleértve a tor költségeit is, egy temetésre többet költöttek, mint egy nagy lakodalomra. Ez is ok lehetett arra, hogy már a harmincas években változott a koporsótétel ceremóniája. Az utolsó vacsora átalakult egyszerű kínálgatássá. Tehát a második napon, úgy 3 és 4 óra között a pap és a kántor elindultak a halottas házhoz a koporsótételre vagy koporsószentelésre. A halott a nyújtópadra volt helyezve, majd a pap érkezése után a megfelelő ceremóniával, imádságokkal beletették a halottat a koporsóba és beszentelték. Az imák elvégzése után, amikor a gyászoló közönség hazaindult, a kapunál négy fennjáró megkínálta a távozókat egy pohár pálinkával és egy nagy szelet házikenyérrel. Az 1980-as években ez a kínálgatás teljesen kimaradt. Erről a hagyományról nehezen mondtak le az emberek, de az egyház végül elfogadtatta a változást. Ugyanebben az időben még két fontos változás történt a megszokot, hagyományos temetkezési szokásokban.

2011. 06. 15. A gyimesiek temetkezési szokásairól, tudtommal, Orbán Balázs ír először az 1860-as évek végén monumentális munkájában. Feltűnő volt számára a temetkezési háromnapos ritusból a második nap: "Ha egy csángó meghal, a legegyszerűbben magasra helyezve kinyújtóztatják, másnap, mindig délután, a lelkész jelenlétében és közreműködésével koporsóba -mely mindig fehér, festetlen fa- helyezik. Ekkor a jelenlévők földreterített hosszú asztal mellé települnek, s együttesen imádkozván, háromféle ételt esznek, két pohár pálinkát isznak (ennél többet a leggazdagabbnál sem). Ez az úgynevezett utolsó vacsora, melyet az elköltözött kedves társaságában utoljára esznek... A temetkezés itt egészen eltérő modorban történik, mint másutt a Székelyföldön, mennyiben a mindenütt szokásos tor mellett még megvan az utolsó vacsora is!" Az öreg adatközlők szerint ezt a napot a koporsótétel, vagy koporsóba szentelés napjának hívták, és ez az elnevezés azelőtt az utolsó vacsora nevet viselte. A XX. század első évtizedeiben annyiban módosult a helyzet, hogy először, ha jó idő talált lenni, akkor sem terítettek a földre, hanem minden valamire való háznál voltak fából készített kecskék, ezeket a csűr hátánál felaggatva tartották és lakodalom, keresztelő, halál esetén, amikor sok ember gyűlt a házhoz és le kellett azokat ültetni, akkor a kecskékre két-három széles deszkát helyeztek, azokra pedig hosszú végvásznakat terítettek és oda rakták az ennivalót. A nyújtópadot vagy ravatalt ma is a legnagyobb szobába helyezik a hosszúpad mellé, arra áll a sirató, aki lehet az anya, a leányok, testvérekből valaki, de aki énekelni is tud, mert a siratás éneklő hangon történik. Férfi sirató nem volt. (folytatjuk...)

2011. 06. 14. Nem akarok most összehasonlításokba bocsátkozni, de szerintem nem volt olyan óriási különbség egyes hagyományos szokások felépítése terén a csíki, vagy hozzá tenném bármelyik magyar népcsoport és a gyimesiek hagyományai között. Itt először is gondolok a népdalkincsükre, ballada változataikra. Pillanatnyilag előttem van a kászoniak hagyományos lakodalmi szövege, főleg a búcsúztatók. Sok közös fordulatot felismerek, és ismét, főleg a búcsúztatók, más magyar vidékeken is tartalmaznak azonos fordulatokat, szókliséket stb. Tehát, lehet hogy Orbán Balázs enyhén túloz, amikor azt írja, hogy a "a csángók nászünnepélye igen sokban eltér a csíki lakodalmaktól". Egy biztos: vannak különbségek, hiszen ide az emberek sok irányból csángáltak, valamilyen előkultúrát magukkal hoztak és itt, elzártságukban eggyé forrasztották! Gondoljunk csak a táncaikra: 35 féle tánc, amelyek között van balkáni körtánc, magyar eredetű táncok és német meg más szalontáncok, amelyeket annyira a maguk képére formáltak, hogy már a nevük is más: németes, porka, vascepp stb. Ha minden egy kicsit itt átalakult, akkor már a halottas szokásaik sem maradhattak teljesen a régiek! Tehát várható volt, hogy Orbán Balázs ezt írja a temetkezési szokásaikról: "...a temetkezés itt egészen eltérő modorban történik, mint másutt a székelyföldön" (Na, ugye, hogy itt van Székelyföld - én). Valóban itt az 1980-as évek elejéig a háromnapos temetkezési ciklus második napját koporsótételnek, koporsó-szentelésnek hívták, és Orbán Balázs idejében még a XX. századi szertartástól is eltért. Mára mind a két típus kimaradt. Ideírom, miről is volt szó.

2011. 06. 11. (folytatás...) És mi történt akkor, ha a legény szülei nem akarták, hogy a fiúk azt vegye el, akivel éppen hazaérkezett és bejelentette az esetet. Megtörtént, hogy egyszerűen kitették a leányt a házból! A fiú valamelyik rokonnál, főleg a nagyszülőknél keresett addig szálást, ameddig a szülők haragja csendesedik. Legjobb eset, ha már a család felépítette a legény lakását. Nincs az még berendezve, de valahogy lesz. A bútorokat a leány hozza majd. Ha pedig együtt lakott a család, jelenleg a két család, akkor, bizony a leánynak volt a legnehezebb dolga: két tűz között állt és csak a férjében reménykedhetett egy ideig. Olyanok is voltak, akik egyszerűen elbújdostak, máshol keresték a szerencséjüket. De a legtöbb esetben csendesedett egy idő után a szülők haragja, akkor valamilyen uton üzenet érkezett hazulról, hogy most már haza mehetnek bocsánatot kérni. Egy este aztán haza sompolyogtak, a szülők várták őket, az első percekben még vagy őszintén, vagy csak színlelten, de nem borultak egymás nyakába, aztán az anya és lánya sírva, kacagva ölelkeztek, a férfiak kezet fogtak, és leöntöttek a torkukon egy néhány pohár pálinkát, majd a fiatalok jövőjéről beszélgettek. Az esküvő, lakodalom úgy történt, ahogyan már előbb leírtuk: sokkal egyszerűbben, mint szokás szerint. Ma már itt sem nagyon kérdezik a fiatalok, hogy kihez és mikor mehetnek férjhez! Igaz, a házasodás ideje is eltolódott, ma már átlag huszonöt év után mennek férjhez, a legények harminc körül nősülnek. A szülő bánatára itt is már hallani, hogy a társas kapcsolatot választják a fiatalok, de még mindig a megszokott, hagyományos családalapítás a jellemző. És, hála Istennek, a válások is ritkábbak, mint máshol. De, sajnos, már léteznek!

2011. 06. 10. (folytatás...) A családok, legalább is külsőleg, nem egyformán viselték el a lányok tettét: volt, aki soha nem tudott igazán, szívből megbocsátani a gyermekének. Volt olyan eset is, amikor az édesanya besegített titokban a lányának a szökésben. Azt nem kell, gondolom, magyarázni: lelkileg a legtöbb anya áll közelebb a gyermekéhez, mert szíve alatt hordozta azt kilenc hónapon át! Majd tejével táplálta, és szeretetével kiséri őt, amíg csak él. Kevés anya tud elfogulatlanul gondolni gyermekére. Néha saját ura-férje előtt is falaz a fia-lánya hibáinak, elhallgatja, elrejti ideig-óráig azokat és így sokszor bajba kerülhet a gyermek. Hogy is szól a legszebbik csángó keserves?: "Édesanyám voltál, mért nem tanyítottál/ Vékony nádszál voltam, mért nem hajlítottál?/ Hajlítottál volna, meghajlottam volna/ Ilyen sorsüldözött sosem lettem volna!" Nagyon fájhat a szülők haragja az új, ismeretlen családban, ahol csak a szerelme tartja benne a lelket és valamennyire, ha tapintatosak, akkor a legény szülei, esetleg leánytestvérei. Családja válogatja. De még más megalázásokat is el kell viselnie a szülei parancsát megszegő, most már teljesen új helyzetben élő leánynak: Nem lehet rakott hazai, nem lehetett olyan díszes esküvűje, lakodalma, mint amilyenre általában minden leány vágyik, az egyházi esküvő sem lehetett olyan ünnepélyes, hiszen nagymisén őket már nem eskették meg, csak egy valamilyen kisebb misén (délutáni, reggeli misén). A menyasszony pedig olyan volt, mint bármelyik lakodalmas leány. Ezenkívül ott volt a kegyetlen, mindent apró ízekre szedő "faluszája"! Mintha már a templomban sem találta a helyét! Mintha mindig ezt az átkos kesergőt hallotta volna: "Na te kislány mehetsz a templomba/ Jó híred van az egész faluban/ Le is ülhetsz a legelső székre/ Elhervad a rózsa a kezedben!" És ráadásnak ott voltak a szülők! Vajon mikor próbálhatják meglátogatni, bocsánatot kérni azoktól, akiket annyira szeretett, akik életet adtak neki, de most nem értették meg, hogy ebben a helyzetben egészen másra van szüksége: a szerelem győzött és várja, annyira várja a szeretet is!

2011. 06. 09. Szembeszálltak, és nem fogadták el azt az érvelést, hogy "ne búsulj, gyermekem, majd megszokjátok egymást, mű es így szoktunk össze apáddal, s ma is itt vagyunk! Úgy es mulandó a szerelem!" Ez igaz, ezt a fiatalok is tudták. De legalább a kezdet legyen édes, mint a havasi méz! Akkor legalább nem kell énekelniük, hogy: "Szeretett a fene soha/ Csak meg voltam veled szokva!" És mit tehettek mást, mint a szerelmes fiú és lány összebeszéltek és megszervezték a "leányszöktetést!" Nem tudom, ki nevezhette ezt valamikor "leányrablásnak", hiszen szó sem volt elrablásról: nyugtalan szívvel, kissé összezavarodva, de a szerelmes lány is belement a játékba. A napot leste, amikor egy átolvetőbe, mert abban több minden elfért, mint egy nagy tarisznyában, belepakolta a legfontosabb ruhadarabjait: ünneplő, viselő öltözetet különböző helyzetekre, legalább három rend olyan ruhadarabokat, amelyekben aztán tetőtől talpig felöltözhetett. Az átolvetőt igy megtömve, elrejtette valahová, esetleg elvitte egy olyan közél álló személyhez, aki őt nem árulta el. A legény egy-két barátjával szekérre ültek, ha volt lovuk, vagy felsegítette őt fuvarral az egyik barát, és a megeggyezett estén a lány után mentek, akit a fiú szüleihez vittek. Ha nem volt szekér, mit tehettek volna, mentek gyalog. De ismertünk olyan eseteket is, amikor a szerelmes pár egyenesen a bálból sétált a legényes lakáshoz! Aztán várhatták reggel otthon a leányt! Lássuk, mi volt a teendő a továbbiakban? (folytatjuk...) 

2011. 06. 08. (A tegnapi bejegyzés téves: 05 helyett 07 olvasandó!) Még ehhez a témához tartozik a leányrablás később a leányszöktetés szokása is. Egy információval kezdeném: A Tánctudományi tanulmányok kötetben (1970-ben jelent meg Budapesten) Pálfi Csaba is jelen van egy igen értékes tanulmánnyal, amelynek címe: A gyöngyösbokréte története. Egy korabeli fénykép a gyimesközéplokiakat mutatja táncközben a budapesti színpadon 1942-ben. A képalatti felirat: Csángó bokrétások. Tovább pedig utalást is felfedezhetünk műsorukról: Gyimesközéplok-Leányrablás, játékok. A könyv kiadásának évében még többen éltek a csoport tagjai közül és volt szerencsém elbeszélgetni velük. Számukra az az út egy életre való élményt jelentett. De nézzük, mi is volt ez a leányrablás?  Gyimesben sem mindig szerelemből köttettek a házasságok! Minden szülő "jó házasságot" remélt leányának, fiának. Ebben így még nincs kivetnivaló. De amikor egyenesen megtiltották, hogy ezt vagy azt a lányt elvegye, vagy ezt vagy azt a fiút szeresse, abba nem minden fiatal egyezett bele, mert itt is voltak lázadó fiatalok, akik nem a gazdagságot, címet akarták társnak, hanem a szeretett, választott valakit. "Nem vagyok én oka semminek/ Édesanyám oka mindennek/ Mért nem adott ingem olyannak/ Akit választottam magamnak!" -énekelték sokszor, de milyen sokszor a szép csángó keservest pásztorkodás közben, amikor a szülők nem hallották. De lett ebből sok esetben tragédia is, amiről már beszéltem a blogom elején. A fenti elnevezés, a leányrablás, a leányszöktetés olyan fiatalokról szól, akik dacosan szembeszálltak a szülői tekintéllyel. (folytatjuk...)

2011. 06. 05. Ahogyan így összevetem gondolatban a régi  és a mai lakodalom legérdekesebb mozzanatait, világossá válik előttem, hogy, igenis, a legérdekesebb, szórakoztatóbb, kacagtató, vagy éppen megkönnyezésre indító részek maradtak örökre ki a hagyományos lakodalomból, és bizony jól érezte már előre ezt a nagy utazó-székely, Orbán Balázs, amikor ezeket írta: "...ezért mint a csángók népéletének legjellemzőbb kifolyását, amely igen sokban eltér a csíki lakodalmaktól, ide igtatni nem tartám feleslegesnek, annál inkább, mert a népünnepélyekre is romboló hatással kezd lenni a divatkór, a régi jó szokásokat kezdi kiküszöbölni még a nép közül is századunknak mindent átidomító ujítási szelleme, miért annak, ki múlt és jelent kutat, ki a népélet üterét tapintani akarja, kötelessége ezen ma holnap kiküszöbölendő ős szokásokat, népünnepélyeket megmenteni a feledékenységtől." Ezért döntöttem úgy, hogy még ideírok egy általam kedvelt, érdekes mozzanatát a lakodalomnak, mégpedig a kontyolást, ami  az 1970-es-80-as évektől maradt ki a gyimesiek lakodalmi hagyományaiból. Ezt is Molnár Péter mondja el, de én is részt vettem ilyen kontyolásokon. "A vacsora vége felé, mikor már a hangulat emelkedett, a násznagyné néhány násztársné, a nyoszolyók, a gazda és egy pár kiváncsi asszonnyal észrevétlenül az ajtón kiosonnak, a szomszéd házba mennek az új asszony kontyolására. A kontyolás minden lány életében határkövet jelent. Legfőbb vágy, hogy szép, dús leeresztett kaját konttyal cserélhesse fel. Ó, de hány asszony átkozta később azt az időt, amikor leült, hogy haját kontyba tömörítsék! Egy ének is van errő: "A pántlika könnyű ruha/ Mert azt a szél fújdogálja/ A főkötő nehéz gúnya/ Mert azt a bú nyomdogálja!/"  A menyasszonyt egy kis székre ültetik, jelen van az az értő asszony, aki a reggel felrakta a rakotthazait. Ő bontja le a felrakást, más ezt nem is teheti meg. Ezután a násznagyné veszi kezelésbe pár násztársnéval. A dús hajat szépen lefésülik és kontyba alakítják, fonják, csavarják. Közben énekelik az idevaló éneket. Azután főkötőt tesznek tesznek az újasszony fejére. A főkötő alapanyaga fekete selyem, melyen színes rózsák szaladnak körbe és fekete csipkefodrozat. Ezt a fejére teszik, majd piros vagy rózsaszín pántlikával átkötik. A gyöngyös főkötő igen szép ruhadarab. Ő már ezután nem hivatik menyasszonynak. Az újasszony kizárja a ládáját és az előkészített mézes pálinkával megkínálja a jelenlévőket. Ebből ad a vőlegény anyjának is, és ekkor szólítja legelőször "anyámnak". Kalácsot is osztogat és ruhát vált: asszony lett belőle!" Ekkor a nyoszolyók is leteszik a koszorúkat és rendesen fésülködnek. Vége van úgy a nyoszolyók, mint a vőfélyek szerepének. Az ötvenes évektől már a "ruhaváltástól" magyaros, priccses nadrágot, kabátot vettek magukra.

2011. 06. 05. (2) Az előző bejegyzést azzal zártam, hogy a hagyományos, régi dolgokból még volt szerencsém látni egy néhányat. De ez már az ötvenes évek elején volt. De nézzünk meg egy 1935-40-es évekre visszaemlékező leírást a hazai felöltöztetéséről az egyik adatközlőnktől. Molnár Péter (Busulán), lakodalmas gazda:
"A menyasszony felrakására a faluban vannak erre a célra mindenttudó asszonyok. Az esküvő napján már kora reggel hozzáfognak a hazai felrakásához, mely müvelet két-három óráig is eltarthat, sőt tovább is. A felrakó a menyasszony haját különböző fonatokba választja és fonja, ezekhez, mindenikhez valamilyen cifraságot helyeznek a hólyagos gyöngyökhöz. Nagyon sokszínűek ezek a gyöngyök. A konty helyére, a feje tetejére jön a gyöngyös párta, amelyhez huszonöt-harminc széles sarkigérő különböző színű pántlikát erősítenek, úgy, hogy a menyasszony egész hátát befedi és még virágokat is aggatnak ide. A menyasszonyi rokolya egy finom, fehér, fodrozott szoknya, melyet fehér kötény egészít ki. Felső testére egy úgynevezett felvarrot gyolcsinget vesz, majd erre felölti a "nyúlibundát". Ez egy bársonyból készült pruszlikszerű ruhadarab, nyúlbőrprémmel és igen gazdagon cifrázva. Aki nem tudja ezeket megvásárolni, az kölcsönkéri valakitől a rokonságból. Egy széparcú, magas csángóleány úgy néz ki, mint egy királynő így felöltöztetve. Ezen szép asszonyi viseletnek hátránya is van: több így felrakott asszony is mondta, hogy életének egyik leghosszabb napja volt, amikor menyasszonyi ruhát viselt. Este már alig várta, hogy átöltözhessen! A teherbe esett lány, vagy akit úgy szöktetett el a vőlegénynek való, nem lehetett rakott hazai és nem volt ilyen pompás eskűvője".

2011. 06. 05. A lakodalomnak csak egyes mozzanatait villantottam fel a blogom elején, és itt főleg a kimaradt szokásokat hangsúlyoztam. De azoknak is csak egy részét! Mert minden mozzanat egyszerűsítésénél, lebontásánál egyúttal lemondtak a játékosság sok eleméről, és sok látványtól fosztották így meg a mai lakodalmasokat. Pl. az éjféli kontyolás ceremóniájától, a hajnali kakaslopástól, az éjjeli kalácsgyűjtéstől a zenész számára, maszkurák megjelenésétől, a reggeli vagy nappali eltávozó vendégek kikísérésétől a kapun, akik háttal az út felé különleges tánccal hagyták el a lakodalom helyét. Itt, befejezés képpen e fontos esemény felevelenítéséhez, még megemlítem a hazai és a vőlegény esküvői és lakodalmas ruházatát az 1860-as években úgy, ahogyan azt Orbán Balázs, a legnagyobb székely leírja, és amiből valamicskét még én is láttam az 1960-as években. Íme az idézet: "...a legény felpántlikázott, felvirágzott kalappal nyárban, ugyanígy ékített kucsmában télen, de ha a legény felékíti magát, a leány sem marad hátra a cziczomával, sőt annyira felvirágozza, szalagozza, gyöngyözi fejét, hogy félvékaszerű terjedelmet kap. Lakodalomkor a menyasszony nem a máskor hordott színes katrinczában, hanem hófehér rokojába öltözik, mely felett magyaros szabású, nyúlprémes mellény diszlik. Kezén hímzetes fehér kesztyűt hord. Ily öltözetet még csak egyszer vesz magára az életben, az esküvő utáni vasárnapon." Ezeket volt szerencsém látni egy néhány lakodalomban. Aztán teljesen kimaradtak!

2011. 06. 02. Átnézve egy ilyen pernefórum-levelet, meggyőződhetünk arról, hogy mennyi mindenre kellett gondolniuk a szülőknek a lányuk kirepülésekor. Igaz, hogy a felsoroltaknak legalább felét otthon készítették el az anya és lányai az évek folyamán. Mert a fonást, szövést, hímzést, varrást a leánygyermekek már tizenkét-tizenhárom éves koruktól végezték az anya irányításával. Egy dologközpontú családban mindenkinek megvolt a feladata! A hagyományos csángó lakodalomból az eredeti elemek kimaradtak. Ma már, amint mondtam, uniformálizódtak, "városiasodtak" ezek a lakodalmak, esküvők. Elmaradt a hagyományos leánykérés, nem "öltöztetik" táncoltatják a vőfépálcákat. A búcsúztatók szövege is leegyszerűsödött. Nem vonul a vőlegényt kísérő menet ebédre a gazdához. Leegyszerűsödött a menyasszony öltöztetése is, és kimaradt a kontyolás ceremóniája. Reggel nem mosakodik a vendégsereg a pataknál, vagy kútnál, mert most éjfél után szétszóródik  hazamennek, mintha mindenki fáradt lenne (az is!), alig várják, hogy beadhassák becsülettel az ajándákot. Hiányoznak a feldíszített lovak a délceg legényekkel, a kasos lovas szekerek, vagy a gyalogos lakodalomban hiányzik az egész falunak az éneklő, ujjugtató színes menet, nem tisztelődnek a díszes kulacsaikból. Most az autók ablakain át szemlélik a nézőket. Még az én időmben is, a távozó vendéget hétfőn, legyen az délelőtt, vagy estefelé, a kapun a zenész kikísérte, elindította, az új pár köszöngető szavaival kísérve. Még sok minden elmaradt a régi, hagyományos lakodalmakhoz viszonyítva. De nekem, mégis, a legjobban az ajándéktánc teljes kimaradása hiányzik! 

2011. 06. 01 (folytatás...)

  1.     35. Négy darab cserge. 
  2.     36. Három darab ágytakaró és egy derékalj.
  3.      37. Tíz darab párna és egy truzsak (szalmazsák)
  4.      38. Nyolc darab ágylepedő és két darab pokróc.
  5.      39. Öt darab zeke és három bunda.
  6.      40. Tíz darab karinca és öt ingalj.
  7.      41. Tíz darab bernyóc és hat darab öv. 
  8.      42. Tizenöt darab viselő ing.
  9.      43. Titenöt darab ingalj és három férfiing.
  10.      44. Tíz darab abrosz és tíz darab kendező (törülköző).
  11.      45. Két ablakra függöny.
  12.      46. Három pár cipő és három pár csórika. (lábszárvédő)
  13.      47. Három darab üst és egy mosdótál.
  14.      48. Huszanöt darab tányér és húsz darab kanál.
  15.      49. Öt darab kés és öt villa.
  16.      50. Négy darab piros mázas fazék.
  17.      51. Három darab fedő és tíz darab porcelán csipor.
  18.      52. Három darab mázas cserépfazak.
  19.      53. Egy darab üvegkancsó.
  20.      54. Hat darab kicsi kávés csipor.
  21.      55. Egy tíz literes kötött korsó.
  22.      56. Harminc darab ruha (fejkendő, delén), négy darab selyem.
  23.      57. Öt darab rudilepedő.
  24.      58. Három darab főkötő, 15 méter szalag.
  25.      59. Húsz szál hólyagos gyöngy.
  26.      60. Egy darab sültes tál.
  27.      61. Egy darab dézsa, 25 kg túróval.
  28.      62. Nyolcs darab zsák kenderből, lenből.
  29.      63. Négy darab festékes.
  30.      64 Tíz darab ünneplő ing    

                  A fenti felsorolt ingó vagyonom felett egyszer s mindenkor magam részéről tulajdonosnak tartom magam és az alant írt két tanú igazolásán kívül mint átvevő Tankó Károly Péteré a fent írt ingatlanokat s ha meg nem lenne, annak ellenértékét bármikor követelni jogos pénzértékben is.

             Gyimesfelsőlok, 1921 Május 23-án.

    Átvevő névaláírása                   Kiadó aláírása és a tanúk

                  1923 évben egy tehén ellett adva és az árából egy darab varrógép lett vásárolva.

 

2011. 06. 01. A következőkben bemutatok egy pernefórumos vagy staférungi jegyzetet, és ez tartalmazza az akkor félhivatalos dokumentum követelményeit is.                  

  1. Két darab tehén és egy egy éves tinó.
  2. Négy darab júh és két diszke.
  3. Egy darab disznó és egy süldő.
  4. Négy tyúk és egy pulyka.
  5. Három kanapé pad.
  6. Két darab asztal.
  7. Négy ülőszék és kettő konyhaszék.
  8. Egy kicsi asztalka.
  9. Egy üveges almárium.
  10. Egy darab kasztenos láda.
  11. Két darab ágy.
  12. Egy darab vízpad.
  13. Három darab tekenyő és egy kicsibaba fürösztő.
  14. Két darab káposztás kád.
  15. Egy darab szapuló kád.
  16. Három darab cseber.
  17. Két darab vizeskandér.
  18. Három darab szita.
  19. Egy darab resta.
  20. Egy darab füttő. (kályha)
  21. Egy darab lámpa.
  22. Egy seprű.
  23. Egy laskadeszka.
  24. Egy darab laskasirítő.
  25. Egy darab szemétvivő.
  26. Két darab sullókefe és egy kicsi.
  27. Két darab ganyéhányó falapát.
  28. Egy darab kenyérbevető falapát.
  29. Egy darab kalácsos nagy kas és kettő kisebb.
  30. Egy darab kolbásztőtő.
  31. Egy darab kendőszeg.
  32. Két darab lapító - húsvágni.
  33. Egy darab szénahányó vasvilla.
  34. Egy darab hísvágó fejsze. (folytatjuk...)          
  35. 2011. május >>

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://tankogyula.blog.hu/api/trackback/id/tr745317284
süti beállítások módosítása