Főmenü

Rövid életrajz

- Dolgozatok és könyvek

- Díjak, kitüntetések

- Megjelent könyvek

- Saját munkák

- Mások írták...

- Videók

- Népdalok és keservesek

- Képek a mai Gyimesről

- Régi képek

- Wikipedia bejegyzés

- Blogok 2010

- Blogok 2011

- Blogok 2012

___________________

- A gyimesközéploki ezermester

___________________

Elérhetőségem:
Tankó Gyula
537145 Lunca de Jos 491,
jud. Harghita, ROMANIA

Tel: +40266339624,
mob.: +40754432920

e-mail: tanko.gyula@vipmail.hu

Kedves Olvasó! Üdvözöllek Tankó Gyula honlapján. Ha érdekel a gyimesi ember élete, sorsa, néprajza, tisztelettel ajánlom a blogomat. Címem: Gyimesközéplok 491 | Gyimes völgye | Erdélyország...

2013.05.25. 13:01 Tankó Gyula

2011. május


2011. május (folyt.) >>

2011. 05. 31. (folytatás...) Összértékben is egyesek kiszámították a hozomány értékét. Így pl. a Tankó Anna (Nákó) 1931-ből származó hozománylevelében ez az összeg 76.945 Lej -akkori pénzben. A család is jómódú volt, de az összeg is jelentős! Néha feltűntették a tárgyak eredetét is. Példa erre Baliga Gyuláné 1916. augusztus hó 28-án Gyimesközéplokon kiállított hozománylevele: 1.- 2drb.pad- szépvízi asztalos készítette, 2. -2drb. láda-szintén ott, 3. - 2 drb. tejes légé - piacon vették, 4. -3drb. dézsa- Emre Gyurkától vették, 5. - 8 drb. fakalán - a korndi cigány csinálta,  6.- 2 drb. fészi - a boltban vették, 7. -3 drb. új cserge- az anya szőtte, 8. -10 sing fehér posztó - az anya és a leány szőtték, 9. -5 mázas cserépfezek -korondi cigányoktól, 10. - 8 drb. ing - a hazai csinálta, 11- 2 bunda - a szőcs varrta, 12.- 2 faragott guzsaly- az apa faragta stb. A háború utáni években sokkal szegényesebbek a hozományok. Igaz, hogy akkortól már földet is örökölnek a lányok is, nemcsak a fiúk. Néha megjelentek későbbi bejegyzések is a leveleken, pl. egy 1921-es pernefórumlevél után ez a bejegyzés került be 1923-ban: "1923. évben egy tehén el lett adva az enyémből és ebből egy varrógép lett vásárolva". A következő bejegyzésben leírom ezt a pernefórum-levelet, amelynek 62 tétele van, az eddig látott legteljesebb és gazdagabb hozománylevél.

2011. 05. 31. Érdekes, kortörténeti adatokat tartalmaznak ezek a pernefórum-levelek, mert megismerhetjük az évek szerint, főleg ha nagyobb távlatban vizsgáljuk azokat, hogy milyen tárgyakat használtak egy adott évben, hogyan tűnnek el régi tárgyak és mikor is jelennek meg új, főleg háztartási eszközök. Ezenkívül érdemes azt is megfigyelni, hogy mennyire hivatalosak, formában is? ezek a "levelek". (Azt nem tudnám megmondani, hogy ezek miért levelek?) Egy biztos: a régiséget, a társadalmi hovatartozást (szegényebb, gazdagabb), a jövőre figyelést is tükrözik ezek a hozománylevelek. Egyes levelekbe még azt is belefoglalták, mit kapott a menyasszony ajándékba, ami a saját tulajdonának számít, mert, bizony, megtörtént, hogy a vőlegény, akinek közben elillant a nagy szerelme az idők folyamán, szemére vethette, hogy "csórén vettelek, jöttél ide!" Tehát mindenre kellett gondolni, még akkor is, ha itt napjainkig alig ismeretes a válás! Íme, egy néhány érdekes hozománylevél: Egy 1900. február 17-i levélben a következő tárgynevekkel találkozunk: gyertyaöntő(!), zeke, nyüst, krinta, káva, borda, ruhacska, cseréptányér, aggató, kendező, asztalka, moszor, vetőfa, motolla, léhel, szipka, fata, légé, báloskosár, csórika, két pár bocskor, hússütő nyárs, osztováta, veres kártya stb. Ebből én két tárgyat nem ismertem, mert már az én időmben sem használták őket: gyertyaöntő, csórika. A ma ötven évesei (a megkérdezettek!) a szavak felénél valamivel kevesebbet, a 40 évesek alig hat szót, a diákjaim pedig egy-két szót írtak körül! Az ötvenes, hatvanas években ilyen dolgok jelennek meg: kombiné, nylon függöny, füss, hokkedli, kosztüm, tetrabugyi, stb. Ebben az esetben még 1989-ben a megkérdezett idős asszonyok járatlanok voltak, még akkor sem használtak ilyen tárgyakat! (folytatjuk...)

2011. 05. 30. (2) (folytatás...) Egy másik adatközlőt is idéznék, aki olvasott, értelmes, sokat tudó falusi ember volt, ha ő maga ipari munkával is foglalkozott, ismerte, élte ezt a hagyományos gyimesi paraszti életet, leírta a XX. század eleji helyi lakodalom menetét, sőt lakodalmas gazda is volt. Molnár Péter (Busulán) sz. 1902.: "Az ajándéktáncban régebb a menyasszony összes pernefórumja ki volt téve az udvarra közszemlére, vagy ha rossz idő volt, akkor a nagyházba vagy csűrbe. Az ágy meg volt vetve, ahogy az ének is mondja: "a szeretőm vetett ágya magasra van vetve/ Tennap este a csákomat rajta felejtettem/ Hozd ki babám a csákómat, tedd is a fejembe,/ Hogy ne nézzen minden leján sírva a szemembe/" Tehát abba minden bele volt rakva mutatónak, hogy lássák!" Mostanában már nincs ez a kiállítás: a vetett ágy a szobában van. A menyasszony bútorjait és pernefórumját még három szekér is alig tudta elszállítani. Ezek voltak a pernés szekerek. Azokat akkor ökrök húzták. A befogott ökrök jármán és szarván színes zsebkendő és az ökörhajtóknak egy kulacs mézes pálinka volt. A leányos háznál perecet is húztak az ökör egyik szarvába. (perec -középen lyukas kerek kalács). A pernés szekerek gazdái vendégnek számítottak, a lakodalmas menettel mentek. Ma már a pernét nem a lakodalom napján viszik, hanem az utána való héten és nem ökrös, hanem lovas fogatokkal. Amikor vitték a pernét, így énekeltek: "/Viszik a menyasszony vetett ágyát/ Csengős ökrök (majd lovak) viszik a ládáját/ A ládája tele, tele, tele, tele/ Árva szüve vágyik visszafele./" A staférunghoz "perne levelet" írattak, amihez odaírták még az ajándéktáncban kapott ajándékokat is . Ezt később írták és a községházán a jegyző készítette el, amelyet még két tanú is aláírt.

2011. 05. 30. (folytatás...) Amikor ajándékszedő tánc van , akkor vigyáznak, hogy a környéken ne legyen se ajándék- se fogadott tánc. Még tíz kilométernyi körzetből is összegyűlnek a fiatalok táncolni. Az idősebbek, szomszédok, rokonok is jönnek, mert fel akarják valamivel segíteni a hazait. 1994-95-ben két adatközlő így vallott erről a szép szokásról: Tankó Anna (Nyika) 49 éves: "Akik ajándéktáncba jöttek, azok este nem mennek a lakodalomba, csak a leány legközelebbi rokonai, akiket úgy hívnak, hogy a "meghívók". Ha edényt mondattak be ajándéknak, azt soha nem adták üresen: lisztet, törökbúzát, búzát, kinek ami volt, azzal töltöttek meg valamilyen edényt. Én is kaptam lábosokat, kandért, mosóedényt, fakalányokat, csereptálakat, mosdótálat, takargatót, vásznat, kendezőt, tekenyőt, málélapítót, súlykot, négy gereblyét, léhelt, gerebent s még egy sikító tilót is. Ezek kellettek a len és kender feldolgozáshoz. Aki ajándékot adott, azt bémondta a gazda valahogy így: "Halljanak szót kedves hazai és családja. Tankó Ilona, a menyasszony nagynénije kedveskedik annyi szép ajándékával, mint két lábassal, egy vég gyapottas vászonnal és négy darab kendezővel megajándékozni a hazait és még ammellett arra igéri magát, hogy ha az Isten élteti, máskor is még gondol rá." Ekkor a hazai és a nyoszolyók (koszorúslányok) kórusba megköszönték: Isten fizesse, Ilona néni! Az adakozó kap egy pohár pálinkát és pánkót vagy egy szelet házikenyeret, esetleg kalácsot. A legények, leányok az 1960-as években, de mindig is, pénzt adtak: a fiúk 10 Lejt, a leányok pedig 5-öt. Minél nagyobb a rokonság, annál több ajándék gyűl össze. Sokan adnak a hírre, a nemzetségre, hogy lássák, "ki vagyok én!" De az árva leányok is többet kaptak, mert az emberek segíteni akartak!

2011. 05. 29. (folytatás-ajándáktánc) Vasárnap reggel a kicsimisén hűséget esküdtek egymásnak a hazai és vőlegény. Ők szekérrel érkeztek külön-külön  az őket kísérő nyoszolyókkal, vőfékkel, majd innen reggelizni mentek a násznagyhoz. Aztán a két csapat hazatért mindenik a szülői házhoz. A hazainál (menyasszony), 11 óra körül megérkeztek a zenészek, gyülekeztek a szomszédok, rokonok, akiket nem a vőlegény hívott lakodalomba, hanem ők a hazai vendégei, a meghívottak. Ők este is külön érkeznek a vőlegény házához (lakodalmasház) és külön szobába ültetik őket. Később, mise után jön a fiatalság táncolni. Bárki jöhet, sőt még a szomszéd falavakból is eljöttek, ha hírt szereztek a lagziról. A táncról a fiatalok nemcsak a templomi háromszori hírdetésből, vagy a rokonok, ismerősöktől szereztek tudomást, hanem előző vasárnap vagy más táncalkalmakkor kihírdette egy megbízott legény, aki nóta közben megállította a mozsikaszót és így hírdetett: "Aki jövő vasárnap táncot akar keresni, Kápolna-patakán a Margit Béla leányának Margitnak, ajándékszedő tánca lesz, amelyre mindenkit szeretettel elvárnak". Fontos a hírverés, mert amíg a legényhez csak a meghívottak mehettek, ide bárki eljöhetett és szürkületig rúghatta a port. A tánc lehetett az udvaron, a csűrben, vagy a ház legnagyobb szobájában. Bárhol is volt, amikor érkezett a vőlegény a vendégeivel, akkor a hazai egész kíséretével, zenésszel, vendégeivel bevonultak a házba, mert onnan kell kikunyerálni majd a menyasszonyt. Ennek a táncnak fő célja a menyasszony felsegítése, amint a neve is mutatja: ajándékszedő tánc. Ugyanakkor egy kellemes táncalkalom is volt, nyílt, nem pedig zárt alkalom. Ha anyai részről árva leányról volt szó, akkor az anyagi felsegítés még komolyabban esett latba. A rokonok, szomszédok mindig a majdani háztartásban szükséges tárgyakat kapott: edényeket, lábasokat, tányérokat, serpenyőt, húsörlőt, szitát, rostát stb. kapott. Ezeket még a perneforum levélbe is beírták. A legények, leányok mindig pénzt adtak. Az ajándékok között voltak bolti áruk, de gyakran adtak szőtteseket, falvédőket, és a tejfeldolgozáshoz szükséges faedényeket: krinta, fejősétár, légej, brigigyó, borító, teknyő stb. A tálakat, tányérokat gyakran megtöltötték valamilyen gabonával. (Folytatjuk...)

2011. 05. 28. A nagy változások, amelyek a csángó lakodalom egyszerűsítéséhez vezettek, az 1980-as évek elején történtek. Amint láttuk, a lakodalmak bevonultak a kultúrházakba, elveszett azok intimitása és népünnepély-jellege! A ceremóniából megmaradt az egyházi és polgári esküvő, de már a hazait nem az ő szülei házától kérik ki, nem vonulnak oda kulacsokkal, pedig ez a része volt a legszebb, amiben részt vett, mint néző, az egész falu. Így leegyszerűsödve, kimaradt egy sor dolog a ceremóniából, és a lakodalom mai formája ilyen leegyszerűsítve, bármelyik városi lakodalomnak is megfelel. Éppen ezzel veszítette el az eredeti formáját! Azokról a lakodalmakról már szóltam, amelyekben (több, mint ötven) résztvettem az 1960-as évektől egészen a 80-as évek elejéig. Voltam lovas lakodalomban (lóháton, majd kasos-kocsin) és rengeteg gyalog lakodalomban, amikor 10-15 km-t is gyalogoltunk, végig énekelve, tisztelődve. Itt a hagyományos lakodalom legnagyobb kimaradt momentumáról, az ajándéktáncról, jándáktáncról szólok. Ez egyik olyan mozzanata volt a lakodalomnak, amely a csángó közösségek össztartását, szeretetét tükrözte. Hogy jobban megértsük az ajándéktánc értelmét és értékét, Orbán Balázst kell idéznem: "..a csángók egymást szeretők, nyomor és szükségben felsegítők és annyira jótékonyak, hogy nincsen arra eset, hogy csángó koldus járjon Csíkban, azonban ha onnan jön ide alamizsnát kérő szegény, itt többet kap, mint Csík összes falvaiban." Bizony így volt ez régen. Ha ma már nem is, de valamikor készek voltak egymást segíteni. Erről tanúskodik a kaláka-rendszerük is, amely a legrégibb időktől az 1970-es évekig mindig kisegítette egymást a legsürgősebb munkákban. Akkor hogyne segítették volna a férjhezmenő leányt -amivel csak tudták- a szomszédok, rokonok, leány és legénybarátok? Az ajándéktánc is a kaláka egyik formája volt: most éppen a férjhezmenő leány szorult segítségre. Ez olyan segítség volt, amelyet valamilyen módon, valamikor illett visszaadni!(folytatjuk...)

2011. 05. 27. A következőkben az emberi élet másik fontos eseményéről, fordulatáról szeretnék írni. A nászünnepély vagy lakodalom gyimesi változataiban három nagy korszakot említenék meg: a legrégibb időktől az 1800-as évek elejéig, majd az Orbán Balázs által leírt változatok, és végül a XX. század 30-as éveitől az 1970-es évek végéig. És jön a kérdés: mi történt azután, nincs már lakodalom? Van, hogyne lenne, csak az már nem a hagyományos csángó lakodalom! A legnagyobb változás akkor állt be, amikor a gyimesi lakodalom beköltözött a kultúrotthonokba. Ekkor kimaradtak a lakodalom fontos elemei: a lakodalom már nem két helyen indult, tehát már nem volt a hazainál ajándéktánc. Mivel a blog-bejegyzéseimben leírtam a csángólakodalom egyes mozzanatait, mint népünnepélyt az én gyermek és fiatalabb koromban, most ennek az idősznak a nagy egyszerűsétése következett: elmaradt az ajándéktánc. Ezt idézem most fel néhány sorban: Az esküvés is két helyen történt: a községházán(polgári eskü) és a templomban(egyházi eskü). Ez a lakodalom előtti héten történt. Közben, előtte a plébános kihírdette háromszor a templomban a nagymisén, hangsúlyozva: " ha valaki olyan okot ismer, ami akadályozhatja az esküvőt, jelentse a plébánián". Később az egyházi esküvést is áttették a lakodalom napjára, reggelre. Innen a vőlegény, és a hazai a kíséreteikkel (násznagy, nyoszolyók, vőfék, gazda) hazatértek a saját szüleik házaihoz, és két helyen megkezdődött a lakodalom! A vőlegénynél gyülekeztek az ő meghívottjai, pálikával töltött kulacsokkal, a násznagyné és a násztások (testvérek) feleségei külön korsóbeli mézezett pálinkával, akárcsak a nyoszolyó-lányok. Itt egy néhányat táncoltak, majd a gazda elbúcsúztatta a szülőktől és elindultak a vőlegény násznagyja felé. Ez leültette a vendégsereget és tokánnyal, majd tésztával, és egy-két pohár pálinkával kínálta őket. (folytatjuk...)

2011. 05. 26. Ha valakinek tíz gyermeke született, akkor annak átlagban 100 komája volt! Bármelyik gyermek nem csak az őt keresztelőket tisztelte meg a "keresztapa", "keresztanya" megszólítással, hanem a testvérei keresztszüleit is! De hát ki tudta fejben tartani a szülei összes komáit, és még ide számítottak azok is, akiknek a gyermek szülei kereszteltek! Ezért sokszor megtörtént, hogy valamelyi "keresztapa" rászólt a komája fiára, lányára: "apáddal komások vagyunk!" A komák egymást magázták. Akik együtt kereszteltek valakinek, azok komatársak voltak. Az újszülöttet a szomszédok, rokonok meglátogatták. Ilyenkor tésztát szoktak vinni a betegágyas asszonynak, hogy erősödjék. A gyermek mellé egy olvasót (rózsafűzér) helyeznek, hogy megvédjék a boszorkányos asszonyok (szépasszonyok) rontásaitól. De védeni kell a megigézéstől is, erre szolgál egy piros szalag a gyermek kezén. A látogatók feladata, hogy ha dícsérik vagy rácsodálkoznak a szép újszülöttre, azt a következő képpen fejezzék be: "Jaj, milyen szép gyermek, ptü, ptü, meg nem igizem" és úgy tesz, mintha megköpködné. Távozáskor pedig háttal megy ki az ajtón, ruhájáról letép egy foszlányt, visszadobja és így szól: "se tejetek, se álmotok nem kell!" Így nem viszi el az annyira szükséges anyatejet és a gyermek álmát. Tehát a tejelvevés, mint varázslat, nem csak az állatoknál, de az embereknél is megjelenhetett!

2011. 05. 25 (2) A leírt tiltások ma már nem érvényesek, a tisztátalanságból való kiavatás is elmaradt. Az 1800-as évek közepén még a gyermeket áthordozták a leendő komákhoz, akiket már előre felkértek erre. Kereszteléskor a gyermeknek kolozsnát küldtek/vittek a keresztszülők, amibe belecsomagoltak egy négyágú viaszgyertyát, egy néhány sing gyolcsot is mellékelve. Keresztelés után egy héttel, amikor már az anya is tiszta volt, megtartották a radinát. Itt a komák, a szülők testvérei, és a nagyszülők ettek, ittak, mulatoztak. Kalácssütésre a keresztszülők egy véka, vagy félvéka őröletlen búzát küldtek. Ez a helyzet a XX. századra már változott főleg ahogyan a radinát tartották. Minden koma vitt a radinába 4 kalácsot, egy Szent János tálban sült kalácsot (ez egy olyan cserépedény volt, aminek a belseje különböző díszítő elemekkel volt körbe rakva és ezek látszottak a kalácson). Akkorra már kimaradt a nagy lepény, amit az elődjeik még vittek. Mára pedig ezek mind kimaradtak! Az 1970-es évektől csak ajándékot visznek és pénzt is adnak a kicsinek, hogy később vegye hasznát. A kalácsokat kászúba sütötték. Ma az ebéd a lakodalmas, előételes sültes és többfogású ebédhez hasonlít, kávéval, itallal, tésztával is traktálják a vendégeket, valamint zenészről is gondoskodnak. Van úgy, hogy egy gyermeknek 15-20 keresztszüleje is van, ez az ismeretségtől, gazdagságtól is függ!

2011. 05. 25. Tehát a terhes asszonyok, lányok, a a szülés napjáig dolgoztak. Nyelvünk gazdagságának megfelelően a terhességnek is több szó, kifejezés felelt meg: terhes, viselős, áldott állapotban van, állapotos, az utolsó hetekben pedig omlófélbe van, nagyon van. Persze, a megesett, terhes leányra nem mondták, hogy áldott állapotban van, mert sorsa egyáltalán nem volt áldott! A gyönyörű keservesben így kesereg a terhes lány: "Istenem, Istenem, vajon mi lelt ingem/ Három méter piros szalag/ Nem ér által ingem" vagy "Ez a kislány akkor kezd búsúlni/ Mikor a szoknyája kezd kúrtúlni/ Akkor jut a szerelem az eszébe/ Mikor sír a kicsike az ölében/.../Aludjál el, szerelem virága/ Szerelemből jöttél te a világra."  A terhesség alatt a nő kerülje a rossz és csúnya embereket, ne bámulja őket, mert akkor azokra fog hasonlítani a gyermeke. A terhes, bitangos lány nem öltözhetik fehér hazai ruhába, ha valaki elveszi, nem esketik a nagy misén, és nem vihet a búcsús menetben keresztet, zászlót. Szülés után az anya hat hétig, vagy még tovább is, csak a gyermek megkeresztelése után mehet a templomba, vagy akár a mezőre, de csak ha kiavatták a templomban, amikor megkerülte, körbejárta az oltárt. Ha ezelőtt a mezőre merészkedik, akkor ott mindent elver a jég, mert ő avatás előtt tisztátalan.

2011. 05. 24. A születéshez egy sor szokás, regula, hiedelem is kötődik. A gyimesiek a teherbe esésről, általában a nemi életről keveset beszéltek a gyermekeiknek: a nemi aktus eredeti, klasszikus szavát "csúnya" kifejezésnek tartották. Helyette használták a "megerőszakol", "lenyom" szavakat, de csak idegenekre: "vaj hat orosz kokán katona lenyomta, megerőszakolta a hidegségi leányt, aki ebbe belehalt"-  mondja egy öreg adatközlőm. Gyermekkoromban érdeklődtem öreganyámtól, mit takar az a név, hogy "a leányka keresztfájánál"? A válasz így hangzott: "ott csúfoltak meg egy 12 éves leánykát a román berszányok. Ott valamikor keresztfa volt." A gyermek nemzése tehát lehetett: felcsinálták, teherbe esett, lenyomták, megerőszakolták, vagy az öregebbek csöszmötölnek, közlekednek. A teherbe esett nők az utolsó napokig dolgoztak. Egy dolog volt tilos: az emelés. De az adatközlők szerint a szülést sokszor egyedül is elvégezték, ha a helyzet úgy hozta. Íme egy eset: "Gáborok patakán a vén Gáborné, amikor még fiatalasszony volt, hát má' erőst nagyon volt és egyedül otthon maradt, nem ment takarni. Egyszer csak érzi, hogy baj van. Bément a házba, és később kijött a tornácra s felkiájtott a szomszéd asszonynak: Jere le Jula, mert megmalacoztam! Igen, mert három gyermeket szült suhogó egyedül!" (Tankó Erzsi szül. Gábor 1914)

2011. 05. 22. Tovább vizsgálnám azokat a szokásokat, hagyományokat, hiedelmeket, életmódbeli változásokat, amelyek egyszerűen kimaradtak a gyimesiek életéből. Minél mélyebbre ásom magam a feltárásokban, el kell ismernem, hogy ez ellen keveset tehetünk! A civilizált élet, ha tetszik, ha nem, gyorsítja ezt a folyamatot. Az is igaz, hogy vannak olyan tényezők, amelyek késleltetik az új megjelenését és a hagyományok kihalását. Ilyen pl. a mi esetünkben az elzártság a világtól, az, hogy az igazi mikró és makró közösségek szétesése később áll be. Egy másik tényező az iskolázottság hiánya, az iskola leértékelése. Ezekről már szóltam ez előzőkben. Itt csak évszámokat sorolok fel: Udvarhely környékén Alcsíkon, Háromszáken nem ritka az iskolák megjelenése már az 1500-as évek elején. Tehát falvakon is létezik egy értelmiségi mag, akkori szóval deákok és papok, akik az elemi oktatást is szorgalmazták, szervezték. Gyimes ezekben a századokban egészen az 1700-as évekig, ilyen szempontból fehér folt volt, mert nem léteztek szervezett közösségek, falvak sem. Itt az iskolák alapítása mintegy 250-300 évet késett  a fent említett székely vidékekhez képest. Akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy miért is éltek szinte napjainkig azok a hagyományok, szokások, amelyek közül sokat még napjainkban is megcsodálnak az idelátogatók. Ez a rácsodálkozás sokszor naívnak tűnik azok szemében, akik ismerik, ismerjük népcsoportunk múltját. A továbbiakban visszatérve a hagyományok kimaradásának felsorolásához, először az élet három fontos eseményéről,  a születésről, a házasságról és a halálról szólnék és az ezekhez kötődő szokások változásairól az elmúlt 70 évben.

2011. 05. 21. Az újratanulásban tehát a helyi említett embereken, tevékenységeken kívül nagy szerepe volt az anyaországi fiataloknak, népzene-kedvelőknek. Nálunk még csak bimbózott a táncház-mozgalom, amikor Magyarországon már tanították különböző kulturális központokban ezeket a táncokat. Az eredménye az lett, hogy az első tánctábor megnyitásakor a gyimesi fiatalok és az idősebbek elcsodálkoztak, hogy a mi táncainkat a magyarországi fiatalok jobban ismerik, táncolják, mint a helybéliek. Az első évben még csak bebámultak az ajtóból, majd bennebb bátorkodtak és évek múltán ma már aktív résztvevői a visszatanulásnak. Ebből, jól tudom, hogy nem lesz igazi XX. századi csángóbál, de így, alkalomadtán, eltáncolják sokan a csángótáncok egyikét-másikát. Aztán jöttek a táncházak, itt már a gyimesi zenészek is húzták a talpalávalót, sőt Bokor Imre és mások személyében egyik-másik híres együttesben is zenéltek és zenélnek napjainkig. A hidegségi Timár Viktor mozsikás és az öccse, János furulyás, gardonyos napjainkban igyekeznek pótolni azt az űrt, amit a nagy zenészdinasztiák kihalása okozott. Finánc (Antal) Zoltánt is sok felé hívják rendezvényekre, táncházakba. Külön megemlíteném a Zerkula János tanítványait, akik felvették mesterük nevét, a csapat nagyrésze ma már egyetemista, de a zene szeretete még összehozza őket és Lukács István vezetésével elsajátították a gyimesi táncok zenéjét, sokat szerepelnek itthon és külföldön. Hidegségen is létezik egy jó tánccsoport László Miki vezetésével és gyakran szerepelnek fesztiválokon és más rendezvényeken. Jó alkalmak mostanában a hagyományok felidézésére a falunapok, a csángó fesztivál és a gyimesi  ezeréves határnál tartott pünkösd utáni rendezvények. Hogy hány csángó fiatal tanulta újra ősei táncait, énekeit, százalékban nem tudnám megmondani. De egyben biztos vagyok: Jó őket látni a színpadon is. Ez van, ennyi maradt!

2011. 05. 20. Ezt a bejegyzést egy vallomással kell kezdenem. Gyermekkoromtól rettenetes, sokszor iszonyatosan kínzó kettősségben éltem. Egyrészt éltem a falusi gyermekek nehéz, munkaközpontú, de azért nekem tetsző, engem valamelyest felemelő életét. Ez vonatkozott a szabadságra, a természet határtalan szeretetére, amikor a csodálatos szálfaerdőben soha nem éreztem magam magányosnak, nem féltem semmitől, ott, boldog tudtam lenni. De még is, már 12 évesen tudatosan ki akartam lépni ebből a világból. És addig harcoltam, igen, harcoltam, amíg nevelő szüleim megelégelték, és iskolába küldtek a szomszéd faluba. Olyan eszközöm volt a harcban, amivel végül győztem: egy Magdolna búcsún vásároltam egy furulyát és mivel az ének, a zene szeretete azt hiszem, egyidős volt vélem, megtanultam szépen furulyálni. Énekelni is szerettem, sokszor engem énekeltettek a fonókban, esti gyűléseken, és elfurulyálni igazán csak a szomorú csángó keserveseket lehet! Nem szóval, könyörgéssel győztem meg nevelőszüleimet, hanem a keservesek szívszaggató dallamaival. Itt van az a kettősség, amit a mai napig nem értek, nem tudom magamnak sem megmagyarázni: amikor úgy éreztem, sikerült a tervem, kiléptem ebből a paraszti sorsból, akkor azon a korai őszön, amikor néhány év múlva már a szeredai nagy gimnázium felé vettem az utamat, nagy kölyök létemre miért sirattam meg a havast, az erdőt, a csendet, a furulyaszót, a keserveseket. Diákkoromban szerettek, éreztem és érzem a mai napig is, a társaim. Feledhetetlenek a későbbi egyetemi éveim is: a könyvtárak, a viták, a szerelmek, minden. De megmaradt a mai napig is az első szerelem vonzása: a táncok, fonók, lakodalmak feledhetetlenül bennem éltek tovább, és a két dolog soha nem zárta ki egymást. Ma is sokszor a falusi emberek kérdezik meg tőlem, hogy kitől tanultam ezt vagy azt a régi csángó keservest? Honnan tudnám én ezt? De az biztos, hogy 1972-ben két vagy három leültömbe száz éneket énekeltem magnóra barátomnak, Holló Gábornak. Ezeknek egy-egy szakasza itt is megtalálható a weblapomon. Tehát igazából soha nem tudtam kilépni ebből a gyermekkori, fiatalkori világomból, még ha a könyvek világa is helyet kapott, vonzott az újdonságával, változatosságával! De ez valahogyan hasonlít az anyák szeretetéhez: sokan a húsz, harminc éves fiaikat is alig bátorkodnak kiengedni, elengedni az ismeretlen újba. De mára megértettem, hogy minden a világon változik, bármennyire sajnálom, de a mai lakodalom nem a régi, annak csak a váza(karikatúrája). És a sok táncot sem fogják soha többé eltáncolni minden nagyobb mulatság végén a táncolók. Marad a színpad emlékeztetőül, hogy valamikor így táncoltak az elődeink! Erre hasznos az újratanulás!

2011. 05. 19. Táncaink, és zenénk visszatanulása sok úton történt és történik! Először is, az iskolákban, főleg Felsőlokon és Középlokon, lelkes tanerők, akik ismerték ezt a kultúrát, a tanulóknak, sőt nagyobbaknak is, tanítgatták a csángók táncait, énekeit. Kultúrversenyeken, ha nem is a teljesség igényével, de színre kerültek ezek a táncok, sőt a gyimesi táncok balkáneredetű rétege nem csak a magyar zsűri tetszését nyerte el, hanem a bukaresti és más idegen kultúrnokok is elismerően beszéltek ezekről, elég sok díjat nyertek így a tanulóink különböző szinteken. De szerintem, a legnagyobb nyereség az volt, hogy saját népük, elődjeik kultúráját gyakorolták. Itt meg kell említenem olyan neveket, mint Bodor Erzsébet, Galaci Piroska Felsőlokról és Bartos Erzsébet, Bilibók Mária Középlokról. A 70-es években a Bilibók Béla kezdeményezésére rábolintottak a megértő rajoni, majd tartományi kultúráért felelős pártfunkcionárusok is, és elindítottuk az évente megtartott Csángó fesztivált, ahol színpadra kerültek, de most már a felnőttek előadásában ezek a hagyományos táncok. Olyan tánccsoportok alakultak még akkor, amelyek napjainkban is tevékenykednek. Nagy szerencsénk volt a nagy zenészdinasztia létezésével, akik ismerték ezt a zenét, táncokat. Igaz, később valóban kiszorultak ők a lakodalmakból, a gyimesiek más táncalkalmaiból és már csak kultúrális megmozdulásokon, nagyobb politikai ünnepeken, fesztiválokon, versenyeken zenéltek, de mi lett volna a táncainkkal, ha ők ne ismerték volna azokat? Mert ezek a zenészek mindig kéznél voltak. Pulika Péter, Pulika Jánoska, Halmágyi Misi, Zerkula János , Kicsi Karácsony, Vándor János és gardonyosaik minden hívásra ott voltak. Az idősebbek táncsoportját Blága Károly (Kicsi Kóta) vezette, akit Magyarországon kitűntettek és ott is ismeri őt a táncos szakma. Később Középlokra telepedett, lakást épített oda Sára Ferenc és felesége Varga Zsuzsa, akik igazi hozzáértéssel tanították különböző csoportoknak a gyimesi táncokat és rengeteg kiszállást végeztek a táncosokkal Magyarországra is, bekerülve a népi táncmozgalom körforgalmába. Varga Zsuzsa és férje éveken át tanították a gyermekcsoportokat is helyi népi táncra, megismertetve velük a szereplés örömét. (folytatjuk...)

2011. 05. 19. Táncaink, és zenénk visszatanulása sok úton történt és történik! Először is, az iskolákban, főleg Felsőlokon és Középlokon, lelkes tanerők, akik ismerték ezt a kultúrát, a tanulóknak, sőt nagyobbaknak is, tanítgatták a csángók táncait, énekeit. Kultúrversenyeken, ha nem is a teljesség igényével, de színre kerültek ezek a táncok, sőt a gyimesi táncok balkáneredetű rétege nem csak a magyar zsűri tetszését nyerte el, hanem a bukaresti és más idegen kultúrnokok is elismerően beszéltek ezekről, elég sok díjat nyertek így a tanulóink különböző szinteken. De szerintem, a legnagyobb nyereség az volt, hogy saját népük, elődjeik kultúráját gyakorolták. Itt meg kell említenem olyan neveket, mint Bodor Erzsébet, Galaci Piroska Felsőlokról és Bartos Erzsébet, Bilibók Mária Középlokról. A 70-es években a Bilibók Béla kezdeményezésére rábolintottak a megértő rajoni, majd tartományi kultúráért felelős pártfunkcionárusok is, és elindítottuk az évente megtartott Csángó fesztivált, ahol színpadra kerültek, de most már a felnőttek előadásában ezek a hagyományos táncok. Olyan tánccsoportok alakultak még akkor, amelyek napjainkban is tevékenykednek. Nagy szerencsénk volt a nagy zenészdinasztia létezésével, akik ismerték ezt a zenét, táncokat. Igaz, később valóban kiszorultak ők a lakodalmakból, a gyimesiek más táncalkalmaiból és már csak kultúrális megmozdulásokon, nagyobb politikai ünnepeken, fesztiválokon, versenyeken zenéltek, de mi lett volna a táncainkkal, ha ők ne ismerték volna azokat? Mert ezek a zenészek mindig kéznél voltak. Pulika Péter, Pulika Jánoska, Halmágyi Misi, Zerkula János , Kicsi Karácsony, Vándor János és gardonyosaik minden hívásra ott voltak. Az idősebbek táncsoportját Blága Károly (Kicsi Kóta) vezette, akit Magyarországon kitűntettek és ott is ismeri őt a táncos szakma. Később Középlokra telepedett, lakást épített oda Sára Ferenc és felesége Varga Zsuzsa, akik igazi hozzáértéssel tanították különböző csoportoknak a gyimesi táncokat és rengeteg kiszállást végeztek a táncosokkal Magyarországra is, bekerülve a népi táncmozgalom körforgalmába. Varga Zsuzsa és férje éveken át tanították a gyermekcsoportokat is helyi népi táncra, megismertetve velük a szereplés örömét. (folytatjuk...)

2011. 05. 17. Lássuk a táncok és a népdalok visszatanulásának  menetét. Az 1950-es évek végén már voltak, akik sejtették, mi fog történni a gyimesiek kincseivel, a népzenéjükkel és régi táncaikkal! Még szó sem volt  táncházakról, de itt élt akkor Kallós Zoli bácsi, aki táncos estekre összegyűjtött minket, fiatalokat és énekeltünk, énekeltünk minden áldott alkalomkor. Sokszor nem is vettük észre, hogy magnóra énekelünk, de amikor visszahallgattuk, valami csodálatos érzés fogott el: ezek mi vagyunk, igen, ezek a mi énekeink. A jobb hangúak aztán bekerültek a később megjelent értékes könyveibe is, mint adatközlők. És tőle hallottunk gyönyörű moldvai népdalokat is. Később, nem is értették az emberek, mi célból történik mindez, de Zoli bácsi egy másik csodálatos emberrel, Martin Györggyel járták Középlokot, jegyezgették, fényképezték, filmezték a csángók táncait. A kiválasztott táncosok csűrben, a szabadban táncoltak és egyáltalán ennek akkor még nem volt szinpadi íze, mert ezek az emberek álmukból felébresztve is eltudták járni a táncrend több mint harminc táncát. Ebből a fáradozásból született egy kitünő tanulmány: Kallós Zoltán-Martin György A gyimesi csángók táncélete és táncai.  1972-ben a kötetet, amelyben ez a tanulmány is megjelent, így dedikálta nekem Kallós Zoli bácsi: "Tankó Gyuszinak a gyimesfelsőloki napokra való visszaemlékezés képpen, Gy. Középlok. 1972. Nyara" Akkor már tudtam, mert megtapasztaltam, micsoda felbecsülhetetlen munkát végeztek ezek a csodálatos elmék! Az nagyon fájt, hogy szemmel láthatóan eltűntek a gyimesi táncok, zenészek. De vigasztalt az, hogy jöttek, mondhatnám özönlöttek a magyarországi táncszerető fiatalok, gyűjtöttek, tanulták a táncainkat az öregektől, a hegedülést pedig a nagy zenészdinasztia még élő tagjaitól. És örvendtem, hogy a zenészeinket, táncainkat ismét valakik felértékelik, sőt a zenészek így egy kis pénzmagra is szert tehettek, majd hordozták őket, amikor lehetett találkozókra, fesztiválokra. Amikor, vagy két éve, az utolsó zenészt, Zerkula Jánost is kikisértük a csutakosba, ahogyan itt a temetőt régebb hívták, a gyászolók között sokan voltak az anyaországból. A gyimesi tanítványai, akiknek a csapata felvette mesterük nevét, azt a keservest mozsikálták, amelyet olyan gyakran szokott énekelni és mozsikálni Zerkula Jani: "Elmenyek a fődbe lakni/ Ahol nem taszigál senki/ Olyan várat csináltatok/ Ablakot rá nem vágatok/ Se ajtaja, se ablaka/ Se az aki bejön rajta.../" A magyarországi barátai azóta szép tölgyfa kersztet állítottak két zenésznek: Pulika Jánoskának és Zerkula Janinak és Régina néninek. Én pedig itt köszönöm magyar barátainak, csodálóinak a hozzáállását!

2011. 05. 16. Aki legalább annyit él, mint én, és valamire odafigyel, mert szereti azt, akkor az átlagosnál több mindenre emlékezik. Szinte lefényképezhettem, rögzíthettem olyan hagyományok eltűnését, mondhatom, gyors eltűnését, amelyek száz évek alatt alakultak, csiszolódtak hagyománnyá, szokásokká! És itt ismét a tánccal kapcsolatban akarom a saját tapasztalatomat elmondani! 1965 őszén, mint frissen végzett tanár, visszakerültem tanítani Gyimesközéplokra, ahol én is végeztem az V.-VII. osztályt. Mivel mindig szerettem énekelni, táncolni, ezért kihírdettem, hogy aki ismer a harminc valahány gyimesi táncrendből legalább tízet, az jelenkezzen a tánccsoportba. Másnap már volt húsz pár táncosom és közél lakott Halmágyi Misi zenész, aki segített a táncokat színre vinni a szülők megelégedésére. Aztán 1989 után, amikor készültünk meglátogatni egy budapesti iskolát, ismét arra gondoltam, megismétlem a 25 évvel ezelőtti felhívásomat. És jött a meglepetés: akkor az egész iskolából két fiú és egy kislány jelentkeztek, hogy ismernek egy néhány helyi táncot! Mi történt, mi okozhatta ezt az óriási különbséget, hiszen azelőtt sem tanította sem nekem, sem a gyermekeknek senki a táncokat! Világossá vált, hogy a táncalkalmak kimaradásával, nincs, legalább is akkor nem volt lehetőségük a gyermekeknek elsajátítani természetes környezetükben szüleik, nagyszüleik táncait. Elérkezett fokozatosan az az idő is, amikor a zenész dinasztia ismert, megbecsült tagjait már nem hívták zenélni sem a lakodalmakba, sem a bálokba. A táncalkalmak számbelileg is annyira leszűkültek, hogy csak a lakodalmak, radinák maradtak, esetleg a legnagyobb ünnepeken egy-egy bál,  színdarabos bálok, kétszer egy évben és a faluk búcsúja alkalmával voltak. Érdekes módon éltük meg egy néhány lakodalomban a generációs konfliktusokat: éjfél tájban az öregek már morogtak, elégedetlenkedtek, hogy ők erre az új zenére nem tudnak táncolni! Hova lett a megszokott csángó mozsikaszó? Erre a modern, szakszofonos, gitáros stb. zenekarok (bandák) betanultak egy-két számot: lassúmagyarost, hejszát, németest esetleg kettőst, hogy az idősebbeket is megmozgassák egy kicsit! És szent volt a béke! Szerencsére a teljes eltűnés veszélyét hamar észrevették valakik, és elkezdődött a visszatanulás időszaka! (erről a holnapi bejegyzésben!)

2011. május (folyt.) >>

A bejegyzés trackback címe:

https://tankogyula.blog.hu/api/trackback/id/tr535317290