Főmenü

Rövid életrajz

- Dolgozatok és könyvek

- Díjak, kitüntetések

- Megjelent könyvek

- Saját munkák

- Mások írták...

- Videók

- Népdalok és keservesek

- Képek a mai Gyimesről

- Régi képek

- Wikipedia bejegyzés

- Blogok 2010

- Blogok 2011

- Blogok 2012

___________________

- A gyimesközéploki ezermester

___________________

Elérhetőségem:
Tankó Gyula
537145 Lunca de Jos 491,
jud. Harghita, ROMANIA

Tel: +40266339624,
mob.: +40754432920

e-mail: tanko.gyula@vipmail.hu

Kedves Olvasó! Üdvözöllek Tankó Gyula honlapján. Ha érdekel a gyimesi ember élete, sorsa, néprajza, tisztelettel ajánlom a blogomat. Címem: Gyimesközéplok 491 | Gyimes völgye | Erdélyország...

2013.05.25. 13:10 Tankó Gyula

2011. szeptember


2011. szeptember (folyt.) >>

2011. 09. 30. Azon kívül, hogy ők hányan álltak pl. nagy dologidőben a munkához a családban, sokszor felsegítették, megkalákázták, vagy akár pénzért is dolgoztak öregeknél, özvegyeknél, betegeseknél. A legközelebbi szomszédomnak hat nagy legény fia és négy lány volt. Irigyelte is nevelőapám, és kaszáláskor így morfondírozott: "Könnyű Gyurka Jánosnak, met ők eccerre heten állnak kaszálni, mint a gonoszok. De jaj, nekünk! Én vaj egyedül, esetleg a kicsi fiammal vágogassuk" Ebben volt egy kicsi irigység, de nevelő anyám lecsendesítette: "De azt nem mondod, hogy minden nap tizenketten ülnek az asztal mellé! Oda étel kell!" És nem csak az élelemről volt szó, hanem a ruházatot sem volt könnyű előállítani, még ha annak a nagyrészét otthon készítették is. "Valahogy felnőnek, felhányódnak, csak a Babba Mária és a Jóisten egészséget adjon nekik"- mondogatta az édesanyjuk. Fel is nőttek mind, egészségesek, erősek lettek. Egyáltalán az akkori gyermekek nem voltak válogatósak, kényesek. Nem volt külön ágyuk, párnájuk, egymásnak adták át a kinőtt ruhákat, cipőket, bocskorokat. S ilyen nagy társaságban az étvágy is jobb, mint egyedül, azt magam is megtapasztaltam pont az én jó szomszédaimmal. Egy napon náluk voltam, mert nagyokat tudtunk játszani, tél volt. A szobában meleg, pattogott a tűz a reles kályhában, a relben szeletelt krumpli pirult, és sorban kapkodtuk el a ropogós sültpityókát. Este a szomszédasszony a kerítéshez szólította anyámat és valamit tárgyaltak. Aztán bejött nevelő anyám és halkan elmondta, mit is mondott neki a szomszédasszony, hogy "hát, te Kata, mét nem sütsz pityókát a füttőn annak a gyermeknek, sze nálunk úgy ette, hogy mind szedte el a többi elől" Hát így volt: együtt, úgy éreztem, sokkal jobb volt a sültpityóka! Egyszer aztán csak eljött az az idő, amikor megszólták a sokgyermekes családokat!

2011. 09. 29. Összegezni szeretném, és valamilyen következtetést levonni az adatközlőm és az öregapámék elbeszélései alapján általában a csángó gyermek életéről így száz év távlatában, hiszen ezek után az én korosztályom, a most 70 év körüliek életéről szeretnék írni. Egy dolog világos: az a korszak, amiről szó van, az sem egységes! Az 1800-as évek végén, majd a trianoni helyzet beállásáig egy idillikus, csendes világ jellemezte a gyimesiek életét. Először egy nagy szabadság reményében jöttek ide, ahol csak az Isten parancsolhat nekük! Minden kezdet nehéz, itt sem volt könnyű az élet, de a nagy szabadság, a gyönyörű vidék, a közös, egymást segítő, kalákázó életforma mindent kárpótolt. Már a tatárok sem portyáztak a Tatros mentén, a patakfejekben gombamódra szaporodtak a házak, gazdaságok, igaz a valamikori őserdők róvására! Lassan kialakultak a hivatalos falvak, községek is. De már előtte az ÁLLAM Mária Terézia törvényei alapján igyekezett községekké, falvakká tömöríteni a szétszort házakat. És ezáltal megtapasztalhatták az ide csángáltak, hogy még a terület sem az övék, ahol a házaik, állataik élnek. Ezek a területek, bizony a csíki közbírtokosságok vagyonai voltak. Ettől kezdve a csángók fő életcélja a bérelt földek, erdők felvásárlása a közbírtokosságoktól. Erről ír bőven Tankó József-Jáni az önéletrajzában, hiszen, ahogyan keservesen megjegyzi: "sokszor maradtunk csórén, tejnélkül" mert az édesapja földeket vásárolt, hiszen gondolnia kellett a sok gyermeke jövőjére! A nehéz munkából a gyermekek sem maradhattak távol! És azt is megtudjuk, hogy a XX. század elején is a sok gyermek volt a jellemző a csángó családokra. S ez így volt az én gyermekkoromban is. Ha fel akarnám sorolni azoknak a gyimesvölgyi csángóknak a nevét, akik tíz vagy több gyermekes családokból származtak, bizony, sok lapra lenne szükségem! Nem volt ritka az a család sem, ahol 14-15 gyermek született. A század elején még a nagy család gazdasági potenciát jelentett, mert az állandó sokrétű munkához sok munkáskézre volt szükség. Ez főleg olyan családokra vonatkozik, amelyek legalább 8-10 hektár földön gazdálkodtak, de a szegényebbeknél is jól fogott a munkáskéz, hiszen ők árendába, vagy felibe kaszálhattak az állataiknak takarmányt. Már pedig itt kezdetben csak állattartással foglalkoztak, a területek pedig hegyes, ritkafüvű kaszálok voltak, sokat kellett ahoz dolgozni, hogy 4-5 tehenet legalább tarthasson. Megfigyelhetjük, hogy nagy tisztelet övezte akkor még(!) a sokgyermekes családokat!

2011. 09. 28. Itt megszakítom Jáni Józsi Jóska önéletrajzát, amelyet annyi szeretettel és inteligenciával mesél el. De nem tudom megállni, hogy én, csak úgy magamnak, ne olvassam tovább és ne meditáljak azon, amit ezektől az öregektől tanultam, hallottam. Jóska bácsi is, az Isten boldogítsa, szinte minden más öreg adatközlőmmel pihennek Gyimes valamelyik temetőjében. Mi pedig nélkülük sokkal szegényebbek vagyunk. Mennyire szerettem volna, hogy legalább egyszer az életben, életükben, egy nagy asztal köré ültessem a legjobb, legokosabb adatközlőimet, akikkel volt szerencsém szóbaállni, de az élet, a munka úgy hozta, hogy mindig egy lépéssel lemaradtam. Ebből született később, tisztelgés céljából, az ÖREGEK FAGGATÁSA című könyvem.
 Ez az önéletrajz, amiből az elejét, a gyermekkort írtam át, Magyarországon, a Néprajzi Múzeum kiadásában is megjelent és díjat is nyertünk vele, amit az országházban vettem át Lezsák Sándortól. Most, hogy felidéztem és újraolvastam, újra csodálhattam egy 4 osztályt végzett falusi ember veleszületett inteligenciáját, aki nem nyafogva mesél a csángógyermek nehéz életéről, hanem imitt- amott felcsillan egy-egy fénysugár is a sok nehézség mellett, melyeket így könyvel el a visszaemlékezéseiben: "még is azt mondom, hogy volt gyermekkorunk, ha nehéz volt is, de szép volt!" És tovább mesél a fiatalságáról, a családról, a katonaságról, ahogyan két országot is szolgált, mert közben volt egy rövid "magyarvilág" is. Ő is elcsodálkozik, hogy lehetett ő a kiszemelt személy előléptetésre a tizedesi rangra, hiszen ott sok kereskedő, és más iskolázott ember is volt. Két bevonulásról is szót ejt: 1918-20 ban a román hadsereg és 1940-ben a bevonuló magyar katonákról, tisztekről szól nagy szeretettel. De ez már más téma, mi pedig a gyermekkorról beszélünk a továbbiakban is.

2011. 09. 27. Az adatközlő még a következő gondolatokat osztja meg az olvasóval:
 "Közben minden áldott esztendőben apámék vették a fődet! 1927-ben megvettek egy nagy szántófődet, s csináltak 150 ezer lej adósságot. Hát az akkor nagy pénz vót! Veszi a csángó a fődet, gürcöl, kénlódik, pedig az eszi meg őt es. Megint vót amiért dolgojzon kicsike, nagy, az egész család. Nem vót könnyű! Ezt az adósságot egészen 1940-igy fizettük. Ezalatt biza sokat jártunk likas borjúbőr bocskorba. Apánk ahol megkapott (talált) egy rossz borjúbőrt, rögtön kicserezte, bocskort csinált belőle, s mü abban feszítettünk. Bátyámval minden éjjel erdőbe mentünk Farkas észkába, Nyillinkba, s loptuk a fát. Azután eladtuk a fakereskedő zsidóknak vaj örményeknek. Így fizetgettük az adósságot. Ezenkívül télen fuvaroztunk szintén a zsidóknak. Ez se vót valami könnyű dolog! Reggel 3 órakor keltünk, indultunk szánnal a fuvarozó helyre, ahol vágták a fát és este 9-kor vetemedtünk haza. Vót két pár vastag posztó kapcánk, met egyik otthon szárodott, s a másik a lábunkon vót. Sokszor totyogott a víztől, a széje rea es fagyott a bocskorhoz, a lábra. Ezek es mind benne vótak a gyermek s később a legény életünkbe es. Ma sem tudom, métt es kellett apámnak annyi fődet venni! Igaz, nem láthatta előre, hogy a mai üdőben már a kutyának se kell a főd! Úgy 8-9 esztendős korunkba sírtunk apánknak, hogy szereljen fel nekünk es kicsi kaszát, hogy kaszáljunk. Azt hittük, hogy az es játék. Drága jó Istenem, később, amikor a júliusi és augusztusi nagy melegben még két hónapig es kaszáltunk egyvégbe, hányszor ellódítottam vóna a kaszát! De nem maradt el tőlem, mint az énekben a bánat:
         "Tennap a Gyimesben jártam
          A bánatval találkoztam
          Vele szerződést kötöttem
          Soha se marad el tőlem..."
 S én azt mondom, még es szépek vótak ezek a rég elmúlt esztendők, napok. Fiatalok vótunk, s egészségesek. Csak magunkba ha panaszkodtunk eccer-eccer. Valahol csak kellett, hogy vígadjunk, énekeljünk, táncoljunk, hát másképpen honnat tudnék én annyi táncot, éneket. Met életem nagy boldogsága az ének, a tánc s a családom vót! Ezért es lettem lakodalmas gazda később!

2011. 09. 26. Azon gondolkozok -folytatja a paraszti önéletrajzát az adatközlő Tankó József Jáni- hogy vót-e nekünk egyáltalán gyermekkorunk. Ha nehez vót es, hát vót, s én inkább a jóra és a szépre emlékezek: hogy miket jácodtunk, milyen es vót, mikor legelőször mentem a csíksomlyói bócsura vaj a közeploki Magdolna bócsura. Előtte hetekig készültem. Aztán izgalmas vót részemre az es, amikor először mentem serketáncba, aztán az esti táncba, s hogy vót a mü családi ovodánkban, met annyian vótunk, mint egy közepes óvoda manapság. No, meg aztán csináltunk rosszat es, milyen a gyermek. Így egy néhányra még ma es emlékszem, met kaptam egy-egy jó verést. Hát hogyne, sze eccer addig feresztettük a kicsi rucákat, hogy mind a 12 megdöglött! Szinte minden esztendőhöz köt egy-egy emlék. Istenem, hogy eltőtt, mijen hamar az üdő! Má mondtam, hogy apámék örökké, ha szereztek egy kicsi pénzt, vették a fődeket az örményektől, hogy legyen amit a fiúknak adnak, ha megházasodnak valamikor. Akkorjában a leányok kevesebbet kaptak, őköt csak kiperneforumozták, esetleg egy darab szántófődet kaptak. De, biza a perneforum es sokba került: edények, cipők, csizmák, fejkendők, bútorzat. Akkorjába a ruházatot otthon készítették el a férjhezmenő részére: karincák, ingek, ágyneműk, csergék, szőttesek, falvédők, minden. Na, de most arról akartam írni, hogy amikor 10 esztendős vótam, 1922-ben, apámék vásároltak az örményektől Komiát patakán egy jódarab fődet. Ezt mü es megéreztük, met többet kellett dolgozni, nehezebb vót a sorsunk. Egy darabig még tej se vót a háznál, megvót a sok apró gyermek! De hát ez es eltőt és én 1926.ban kezdtem iskolába járni oda le a Központba, met itt Sántatelekiben nem vót akkor iskola. Az iskola ujan 7 km-re vót tőlünk. Hát ebben nem vót köszönet. Úgy-e, akkor román világ vót, régi román világ, s az iskola es románul ment, de mü egy szót sem tudtunk románul. Jött a Regátból egy román tanyitó, Buzsornak hitták, mint a mü ökrünket. Egy nagy csúf, fekete ember vót, de féltünk es tőle! Nekem menegetett az iskola, minden negyedévben legalább 20 napot az iskolában töltöttem, de biza, jártam elég sokat az iskola mellé es. S otthon es má fel tudtak használni. Nálunk nem es úgy mondták, hogy hány évet jártál iskolába, hanem úgy, hogy hány telet? Met tavasszal s ősszel má az ekkora gyermekek pásztorkodtak és egyebre es felhasználták őket. De nem vót baj, met nem büntették, mit törődött a román világ, ha mü iskola nélkül maradtunk. Bezzeg osztán magyarvilágban, a régibe és a kicsi magyar üdőben es, megkövetelték az iskolát! S jól es tették, met erre szükség vót azután. Amikor a 4. osztályba indultam, valakitől kaptam egy magyar katekizmus könyvet, s a betűket átforgattam románról magyarra. Abból kezdtem tanolni, olvasni magyarul. Ez vót nekem a hittan óra es és a magyar iskola es! Én többet nem jártam iskolába. De erőst szerettem olvasni, mindent elolvastam, ami a kezembe került: újságot, meséket, történelmet, ma es szeretem az olvasást. Ezek vótak az én gimnáziumaim, met a csángók akkorjában ritkán folytatták az iskolát Szeredában. Itt elég sok vót az irástudatlan es. (folytatjuk...)

2011. 09. 25. Még elmondom, miket ettünk gyermekkoromba. Azt má mondtam, hogy mü nagyon nem válogattunk. Hús ritkán vót, csak ünnepnapokon vágott anyám csirkét, tyúkot, pulykát. Tavasszal bárányt es vágott apám húsvétkor. Ha valamilyen kaláka, vaj megyézés rendeződött, akkor es vót húsleves és sült hús. A borjút nem igen vágták le, hogy minél hamarabb szaporodjon a marha, met az vagyont jelentett, abból vették a fődeket, abból építettek a fiaknak és kipernézték a leányokot is, ha férjhez mentek. Tehát nagy becsbe tartották az állatokot, de sok is vót azokból. Igaz, ha fődet vettek, akkor egy ha maradt, s vártuk a szaporodást. Ilyenkor nem duskáltunk az élelembe. De, hogy az evésről beszéljek, a legtöbbször tejterméket ettünk. Igaz, anyámék abból sok mindent készítettek. forralt tej, üstbe friss tej, sajt, orda, zsendice, ünő túró, bálmos, sebestej(savanyú), amit légejbe tartottunk, sebeszsendice, tejfel, álivánka, fejérétek, vajaskenyer. Erőst szerettük a melegítést, ami úgy készült, hogy vajat tettek egy érclábasba, apróhagymát tettek belé, amikor már megolvadt, aztán belérakott ordát, sajtot vaj túrót, összekeverte, jól megmelegítette és akkor két-három tojást ütött erre és jól összekeverte, melegítette. Ez igen-igen jó vót, puliszkát csiptünk a kezünkbe és mártogattuk a lábosból. Itt akkorjában villát nem használtunk és mág a pityóka levest es fakalánnal ettük. Délre vót a legtöbbször valamilyen pityóka leves: túrós pityóka leves, tejfeles és tárkonyos pityóka leves, ha bőjtös nap vót, akkor szűzpityóka leves. Télen egy nagy disznyót vágtunk, felfüstöltük a húst, vót kolbász, hurka, szalona, de hát sokan es ültünk az asztalhoz. Én ma es azt mondom, hogy olyan jót azóta sem ettem, mint amilyen tejfeles pityóka levest főzött édesanyám. Lehet az es, hogy akkor nagyobb étvágyam vót. Mondom, sokan vótunk, de münköt szógálni soha nem engedtek, nem küldtek. A csángóknál a leányok sem jártak városra szolgálni, mert az öreg csángó úgy tartotta: ahol jól lakik hat száj, ott valami jut a hetediknek es. Ezét aztán nem es tudtak úgy sütni-főzni, mint a székely asszonyok. Csak később tanulták ezt meg, amikor együtt kezdtek dolgozni a gyárakban. Nekünk nem vót biza könnyű életünk, de én úgy emlékszem, hogy még es szép vót. Hát a nagyoké sem vót könnyű. Csak egy dógot mondok el: az asszonyok nem a szülészeten szültek, hanem otthon. Vót a faluban egy bábaasszony, de az messze vót! Egyik nap a kalibánál vótunk, s azt mondja édesanyám:
- Jóska, menj bé Anna nénédhez, szólítsd meg, hogy jőjjön ki- s avval ő bélépett a kamarába. Jött es Annaném, ő es bément a kamarába, nemsokára jöttek ki, s a karjikon hozták a hatodik gyermeket, ez egy leányka vót. Na, így szaporodtunk, sokat nem kényeskedtek az asszonyok se.

2011. 09. 24. Most a szó ismét az adatközlőmé, aki gyermekkoráról beszél az 1910- 20-as évekből.
  "Úgy, ahogy má mondtam, egész nyáron a kalibánál vótunk. Gyermekekül sokat jácodtunk, de rendesen elvadultunk, ősszel, amikor haza  vittek, úgy féltünk az idegen embertől, hogy mind a házhátához búttunk el, amíg elment. De nálunk akkor más rend es járta! Ma ha valaki idegen mejen a házhoz, a kölyök az első az asztal mellett. Akkor régen apánk csak reánk nézett, s mü tudtuk, hogy a sutuban, a kemence mellett a helyünk. Én éreztem, hogy münköt szeret édesapám es, de ujan szigorú ember vót: sokat nem lefetyelt, veszekedett, de erőst féltünk tőle. Sokat nem teketóriázott, egy-kettőre bépalt közéjünk. Aztán én még erőst szerettem, amikor késő ősszel, vaj télen fonóba, beszélgetőbe mentünk, met münköt es engedtek. De ekkor má nagyocskák vótunk, minden kicsi gyermeket nem engedtek a fonóba, met münköt es a nagyobbak vittek, az idősebb szülők nem jártak oda, hanem beszélgetőbe mentek. Na, ott es erőst jó vót: az öregek meséltek régi dolgokról, háborúról, hogy mi vót Doberdónál, Galíciába, hát ezeket szerettem a legjobban! De ujanokot es mondtak, hogy ki tudja elvenni, elfermekálni a tehenek tejének a zsírját, és hogy ezeknek a fermekás asszonyoknak otthon, az ágy alatt varasbékájik van, annak piros pántlika van a nyakán, ki látott késértetet vaj lüdércet, kit kénoznak a boszorkányos szépasszonyok, kihez jár a lüdérc legény vaj leány képében, csak a lába liba, vaj kecske láb. Ők úgy mondták, hogy látták, és mü hittük es, még most es beleborzadok, mikor mesélték, hogy Bece Tera tilón járt és kivel találkozott, aki úgy megjedett, hogy otthon beszélni sem tudott. Én csak lüdércet láttam egy éjjel. De hiszem, hogy ők látták, met esküdöztek. Csak ma má nem lehet ijeneket látni. Valahova elhúzódtak. Sokat meséltek, hogy milyen es vót az élet a régi magyar üdőben. Met úgy-e, '18-ig úgy hivták, hogy régi magyar üdő! '18-ban jött a régi román világ. De azelőtt, mióta világ a világ, magyar üdő vót! Később erről es mesélek, leírok, amit csak tudok, ha az Isten megsegít!.
 Mü nem vótunk ujan kényesek, mint a mai gyermekek. Nem vótunk válogatósak az ételben se. A mai gyermekekben csak gyúrják belé az ételt, nem csuda, ha azok sokszor bőgve esznek, met nem fér több beléjük. Bezzeg, ha jól megehültünk, akkor nem kellett könyörögjön anyánk, hogy még együnk! Édasanyám úgy tartotta, hogy ha megehülünk, hát akkor eszünk! Úgy emlékszem vissza, hogy azok az ételek erőst jóézüek vótak. Nyáron ritkán kerültünk egyhelyre az evéssel, egyik a kalibánál, másikok a kaszálóban, a harmadikok otthon ettek. De hát télen, mikor mind esszegyűltünk, egy házzal vótunk: a nagyobbak, s a szülők ettek a nagyasztalnál, igaz, édesanya ritkán tudott leülni. A küssebbek pedig a kicsi asztalkánál ettek, a legküsebb az anya, vaj egy nagyobb leány ölében vót. Itt a kicsike is, mikor elválasztották, azután majdnem mindenből ehetett. Általában tejtermékek kerültek az asztalra. El kell mondjam, hogy én nem szerettem, amikor anyám etette a kicsikéket, ameddig kinőttek a fogaik, met ő rágta meg az ételt és úgy adta bé, ha rágós étel vót. A legtöbbször, naponta kétszer málét ettünk (puliszka) s azt nem kellett rágni. Vót egy nagy érc máléfőző üst, abban sokáig kavarta a málélisztet, amikor felfőtt a víz. Addig kavarta, ameddig a málékeverő elvált a puliszkától. Jó korcos lett az üst, abba édestejet tőtött anyánk, belevagdaltuk kalánnal a málét és sokszor még négyen is körbeálltuk az üstöt, onnat kanalaztuk szerre. Vótak cserep tányérjaink, de mindenki az üstből akart enni, met a friss tejnek és puliszkának, amit beleaprítottunk és a kicsit megéget karcnak, amit felvakartunk erőst jó íze vót.

2011. 09. 23. A cserkabala leírása:
 A cserkebelát a nagyobb legényecskék és legények késziítették, amint már említettem, hiszen ez egy ismerkedési, udvarlási "segédeszköz" volt. Egy szép, lapályos sima területet kerestek egy kaliba-csoport közelében, ahol volt egy ép fenyőfa, azt elfűrészelték a talajtól 1,5 m magasságban egyenletesen, vízszintesen, közepére fúrtak egy lyukat, majd odahelyeztek két simára  csiszolt 6-8 m rudat keresztbe téve azokat. Aztán átfúrták és egy nagyobb vasszeggel a már megfúrt csutakra helyezték. A két rudat egymáshoz rögzítették, majd két, három izmos legény körbeforgatta, amíg a szeg a rudakba jól forgott. A másik fele pedig fixen állt a csutakban. A legények kipróbálták: 4 legény hajtotta, tolta a rudakat, 4-en pedig ültek a rudak végén. Úgy lehet elképzelni, mint egy hintát, de kersztben dupla hellyel és körbe forgott. A kipróbálás után, főleg a lányokat ültették a rudakra és a szépet tevő fiúk hajtották körbe, mint egy körhintát. Míves napokon a legények, leányok valahol a kaszálókban, vagy más munkával voltak elfoglalva. Ilyenkor a gyermekek vették a hatalmukba ezeket a szereket. Általában egyszerre 8 személy ülhetett és 4 fiú hajtotta.
 Ennél sokkal veszélyesebb volt az úgynevezett lábhinta. Ilyenkor kerestek két magas, egyenes szelhafát, amelyeknek alig van uguk és egymástól mintegy 2 méter távolságra nőttek. Ha akad rajtuk ág, letakarítják azokat, majd keresnek és előkészítnek két db. egyenes rudat , a vastagabb felét felül nagy kovácsszeggel a fához szegzik, de először megfúrják a rudakat. A kovács csinálta vas olyan hosszú, hogy mind két rudat és fát összeköti, így biztosabb. Sokáig forgatják, majd alul is szegeznek egy csiszolt, de jó tartós fát, ami összefogja a két rudat. Erre áll a hintázó és addig lengeti magát, amiben társai is segíthetnek, ameddig jól kileng.  Itt versenyezhetnek is! A legbátrabbak kört írnak le, tehát fejjel lefele, átfordulnak, forognak egy néhányszor. Kezükkel szorosan fogják a rudakat, másképp veszélyes lehet. Így is csak a legbátrabbak vállalkoznak az átfordulásra. Ezt a gyermekek, főleg a kisebbek nem is használják.

2011. 09. 22. Azt hiszem tartozom egyes játékszerek ismertetésével, amelyekről az adatközlő beszél. Ilyen pl. a talabor. Egy jóminőségű száldeszkából, amelyik kb. 30-35 cm széles volt, vágtak egy 2 m hosszú darabot, az egyik lapját fényesre csiszolták és az első felét olyan formán alakították, mint ahogyan a síléc kinéz, hogy a deszka ne akadozzon minden kis dombocskába, könnyen csússzon le a hegyről. Mint a szánkónak, ennek is egy kemény spárgát kötöttek, amitől húzni, de kormányozni is lehetett. Minden csapat gyermek keresett a közelében egy szőrfüves területet, amelyen még talabor nélkül is be lehetne csúszni, ha nem félnének a lurkók az otthoni dorgálástól, hiszen megtörtént, hogy egy ilyen lecsúszás után csóré fenékkel ment haza. Ezt védte ki a talabor. A talaborozás ideje ősszel volt, száraz időben. A talabort vették a hátukra, kigyalogoltak az oldalra sokszor két-három kilométernyire és onnan hatalmas visítások közepette leereszkedtek a a hegy lábához. Versenyeket is rendeztek. Különösen ünnepnapokra gyűlt össze a gyermeksereg, amikor helyettük a szülők pásztorkodtak.
 Egy másik játékszer a cserkabala volt. Azt a nagyobb legények készítették a kalibánál. De amikor ők kaszáltak, vagy más munkát végeztek, akkor a gyermekek vették birtokukba. Ezt a játékszert nem csupán a nagyapáink korában használták, hanem jóapáink, mi és az utánunk való nemzedékek is használták egészen az 1970-es évekeig, amikor fogyott a kalibák száma, a fiatalok iskolákba, majd munkára mentek, nem volt, aki kalibás bált vagy más összejöveteleket szervezzen. Elcsendesedtek a szép puszták, tisztások a kalibák csoportjaiban, benőtte a fű a kalibák ösvényeit, árván csikorgott, ha fújt a szél, az üresen maradt kalibák ajtaja. Kihalt egy életmód! De én nem erről szerettem volna írni. De nem tudtam elrejteni azt a szomorúságomat, amikor így egy szeptember végén meglátogattam a Hosszúvészen árván maradt kalibánkat, ahol nehéz, dolgos napjaim is voltak: koránkelés, térdig vizes fűben járni, és a napon szárítani a kapcát, az bizony nem gyermekjáték, de voltak gyönyörű, játékos napjaink is. Hiszen nem mindenkinek adatott meg az, hogy őzikét neveljen addig, ameddig csak lehet, és sasfiókát idomítani, megszelidíteni annyira, hogy egy hétig, amikor szabadon engedtük, még visszajárt minden este és minket keresett, a kaliba tetejére szállt! De most inkább a cserkabaláról beszélek. (folytatjuk...)

2011. 09. 20. Má mondtam, mü a családban annyian vótunk, hogy a játékhoz nem kellett társakat keresni, egy kicsi óvodát tudtunk vóna összehozni a Jáni gyermekekből. De miket es jácodtunk, má naggyából el es felejtettem. Hát, a leánkák bubáztak, kicsi bubát csináltak rongyból. A fiúk csináltunk kicsi szekereket, ökrököt elejibe, vaj lovat fahegyiből faragtunk, négy ágat meghagytunk, s azok vótak az ökör, vaj lovak lábai. Jármat es fából faragtunk. Ha ló vót, hát kendercérnából csináltuk a hámot, gyeplőt, kötőféket. Úgy megcsináltuk a szekeret, hogy ágasa, félhörc, lajtorja, lekötő rúd, minden vót. Jól megnéztük a nagyok szekereit, szerszámait, s azokat kicsibe megfaragtuk. Ez így ment kicsike korunkban, ilyen játékaink vótak. S akkor szállítottuk a szénát, fát, s ha feldőlt a szeker, emeltük, utányoztuk a nagyokat. Ezenkívül még csináltunk szőrlabdát. Azt télen csináltuk: a nagyok megvakarták minden héten legalább kétszer a teheneket, ökrököt, amikor vetkeztek, sok szőr elhullott. Aztán ebből labdát sodortunk, megvizeztük, s sodortuk, amig labda lett belőle. Ha egy kicsit nagyobbak lettünk, akkor pásztorkodás közben, amikor dérelnek a tehenek, vagy juhók, akkor földlopóztunk, csalóka háborúztunk, cserkabaláztunk, lábhintáztunk, s így tőtöttük az üdőt. Télen hógolyóztunk, szánkóztunk, betlehemeztünk, iszánkodtunk a jégen, ősszel pedig pásztorkodás közben talaboroztunk a meredek oldalakon. Amikor itt, Sántateleken végig ment egy motorbicigli, akkor a nagyobb fiúk csináltak rögtön egy-egy fa motorbiciglit. A megcsinálásba segítettek a nagyobb legények, vaj édesapámék. Azt úgy készítettük, hogy egy szép, egyenletes fenyőfából vágtunk két kereket, arra drótból abrancsot húztunk, s deszkábol testet, kormányt, s ereszd bé az oldalon, csak úgy csattogtattunk. Megtörtént, hogy csak a kormány maradt a kezünkben, mire béértünk, de kezdtük elülről. Majdnem mindegyik fiúnak vót nyilaspuskája, öt-hat nyila, s akkor céloztunk, háborúztunk.

2011. 09. 19. Gyimes a politika árnyékában című könyvemben, az első fejezetében Tankó József (Jáni) híres lakodalmas gazda és sokat látott és hallott értelmes csángó ember az önéletrajzában így mesél a gyermekkoráról:
"...Na, de én az életemről szeretnék egy szikrát mesélni, hogy lássák a maiak es, hogy a mű életünk se vót fenékig tejfel. Biza, savó es vót benne. De így vót jó, met , ahogy nannyám szokta mondani, ha örökké palacsintát s bálmost ennél, azt es megunnád!
...Én 1916. március 19-én születtem, de amikor kijöttek a rományok, 1919-ben, arra már vissza emlékszem. Mü otthon inkább bocskorba es jártunk, de apámék magyar katonák vótak, sze addig csak magyarvilág vót, apám es huszár vót, s azok szépen fel vótak őtözve, de a román katonák bocskorba jöttek, a lábikra valami fel vót tekerve, nem csizma s bakancs, mint a magyaroknál. Még arra es emlékszem, hogy vót egy tehenünk, s én úgy bőgtem, ahogy csak kifért a szájamon, met féltem, hogy elveszik s akkor nem lesz tejünk. De nem bántottak s a tehenet se vették el. Mü sokan vótunk gyermekekül a családban, még most es meg kell gondolkojzak, hogy es következtünk: Erzsi, Pista, Emre, Béla, Káruj, és én, aki mesélem ezt. A nevem Tankó József, de ezen a nevemen nem igen kapnának meg itt Csángliában, met tudomásom szerint még Gyimesfelsőlokon legalább 15-20 Tankó József van. Itt, Gyimesben még mindenkinek van egy másik neve es a rendes mellett, az enyém, a nemzetségem neve a Jáni. Tehát mindenki így üsmer, hogy Jáni Jóska. Tehát, mikor mindenki az asztalhoz ült, akkor ott nyolc száj volt. Nagyocska málét kellett, hogy főjzön szegény édesanyám! Édesapámék mind váltották, vették a fődet az örményektől és a magyaroktól (csíki székelyek). Ezért sokszor szegénység vót nálunk, met ilyenkor minden tehanet, juhót eladtak, hogy fizethessenek. Akkor majdnem minden háznál 7-10 gyermek vót. Tőtt az üdő, szaporodott a család. A Jánik mind élénk, iparkodó, dolgos emberek vótak. Felsőlokon legelőször a Jáni-szerben voltak gyümölcsösök. Azt es ők hozták, valahonnan Udvarhely környékéről. A családban mindenkinek megvót a dolga. Amikor eljött a tavasz, eltőtt Szent György napja, a csángók a szekérre tették a cefréket (kicsi leányka), apró kölykeket, kicsi borjúkat, ami nem tud sokat gyalogolni, és felkőtöztek a kalibákhoz. Egész nyáron kalibáznak. Otthon csak a betegek, vének, kicsi bubák, terhes asszonyok maradtak. Vagy ha valamilyen munka vót a kertben, veteményesben, akkor hazajöttek. A kalibánál úgy Szent Mihály napig ültek, vagyis nem sokat ültek ott sem, mert pásztorkodtak, télire fát gyűjtöttek, fejtek, sajtot, vajat készítettek, tehát vót dolog. Kaszáláskor aztán még jobban megoszlott a család: egyesek kaszáltak, a fejérnépek, leányok takartak, a gyermekek vizet hordtak, s ágokat, amire csinálták a szénabuglyákat.

2011. 09. 18. A nagyszüleimet, nem tudom ki akarta így, de mi "öregapámnak" és "öreganyámnak" szólítottuk. Az 1870-es évek közepén születtek. Most itt az apai ágról szólanék, hiszen az anyai nagyszüleimre nem emlékszem, hamar elhaltak. Akikről szó van, azok inkább jómódú családokból származnak és öregapám írni-olvasni is tudott, hiszen a kicsi magyar világban Felsőlok bírója volt. Mindketten sokgyermekes családok gyermekei voltak 7 illetve 5 testvérrel. Elmondásuk szerint írni-olvasni tudtak, iskolába jártak és szigorú szüleik voltak. Azt mindig hangsúlyozták, hogy a családban, ha elérték a 10-12 évet, mindenkinek megvolt a saját munkája, ott, főleg nagy dologidőben nem lehetett tétlenkedni. Az akkori csángó gyermekek közül sokan nem jártak egyáltalán iskolába, a szülők ezt nem tartották fontosnak. De nem szabad azt gondolnunk, hogy a munkával "megölték" a gyermeket. Csak olyan munkára tették őket, amelyeket el is tudtak végezni. A fiúk pl. katonaság előtt nem is kaszáltak, ami az egyik legnehezebb munka volt. Az ők gyermekkorában mindenki csángó viseletben járt, a fiúk hosszú hajat viseltek, a leányok meg körbe fonták a hajukat és hajadon fővel jártak, kendő nélkül. Otthon a kisebb fiúk "duligába" azaz nadrág nélkül jártak nyáron és hosszú, bokáig érő inget hordtak. Ha iskolába mentek ősszel, akkor posztó csángós harisnyát húztak és bocskort hordtak. Fő foglalkozásuk a szülők mellett a pásztorkodás, sok állatot tartottak, ez volt a fő megélhetési forrásuk. Azt hinné az ember, hogy ezek a gyermekek nem is játszadoztak, hiszen erre nem volt idejük. Ez nagy tévedés, hiszen a gyermek fűben, fában játékszert talál, ha ötletes, aztán a kalibánál, a hegyeken pásztorkodás közben is rengeteg idő jutott játszani is. Három generációnál, egészen az 1950-es évekeig  kevés eltéréssel ugyanazon életmódról, játékokról beszéltek az adatközlőim. Ezért most egy 1916-ban született adatközlőt idézek, ahogyan ő mesél a gyermekkoráról.

2011. 09. 17. Három nap szünet, bejegyzések nélkül. De egyáltalán nem volt pihenés. Elkezdődött a a tanítás, gyermekzsivaly minden felől: szemben iskola, ahol közel 40 évig tanítottam, felül iskola, ahol bentlakásban laktam V. osztálytól a VII. osztály befejezéséig. Száz gondolattól, emléktől zsibong az agyam: van közöttük rengeteg gyermekkori emlék, aztán későbbi, amikor más volt a gyermek, én meg a tanár. És egyszer csak rámtört a rettenetes nyugtalan végyakozás: leírni, elmondani, bemutatni valamilyen formában a gyimesi gyermekvilágot. De megmaradok az eddigi kiválasztott utamnál: a múltról és a jelenről akarok írni ebben a témában is. Vagyis milyen volt a nagyszüleim, szüleim gyermekkora itt, Gyimesben, majd milyen volt az én gyermekkorom ebben a munkaközpontú világban és szólok a mai gyermekvilágról is, ami már egy univerzális gyermekkor, vagy mégsem teljesen? Majd meglátjuk a következő bejegyzések alapján. 

2011. szeptember (folyt.) >>

A bejegyzés trackback címe:

https://tankogyula.blog.hu/api/trackback/id/tr75316591