Főmenü

Rövid életrajz

- Dolgozatok és könyvek

- Díjak, kitüntetések

- Megjelent könyvek

- Saját munkák

- Mások írták...

- Videók

- Népdalok és keservesek

- Képek a mai Gyimesről

- Régi képek

- Wikipedia bejegyzés

- Blogok 2010

- Blogok 2011

- Blogok 2012

___________________

- A gyimesközéploki ezermester

___________________

Elérhetőségem:
Tankó Gyula
537145 Lunca de Jos 491,
jud. Harghita, ROMANIA

Tel: +40266339624,
mob.: +40754432920

e-mail: tanko.gyula@vipmail.hu

Kedves Olvasó! Üdvözöllek Tankó Gyula honlapján. Ha érdekel a gyimesi ember élete, sorsa, néprajza, tisztelettel ajánlom a blogomat. Címem: Gyimesközéplok 491 | Gyimes völgye | Erdélyország...

2013.05.25. 13:11 Tankó Gyula

2011. szeptember (folyt.)

2011. augusztus >>

2011. 09. 13. Az első esztendőben a mieink csak be-bekukkintottak a foglalkozásokra, az esti közös táncokat még nem járták, nem voltak ehhez elég bátrak. Nem mintha nem tudták volna, csak ők nem ismerték eléggé azt, hogy micsoda kincs lappang a nagyszülők, szülők birtokában. Amikor észlelték, hogy a magyarországi fiatalok közül sokan már ismerik ezeknek a táncoknak egy részét és bátran, büszkén táncolják este, amit nappal tanultak, akkor ők is nekibátrodtak és lent, a teremben is táncolni kezdtek. Hogyne táncoltak volna, hiszen a színpadon is, és a teremben is, sok falusi öregebb ismerősük vagy táncolt, vagy táncot tanított. Számomra a legelső nagy meglepetés Budapesten az volt, amikor egy művelődési központban elektromos kivetítéssel tudomásul vehettem, hogy "... délután 4 órától 6-ig gyimesi tánctanulás és táncolás". Mikor megláttam, hogy egyszerre több, mint 100 táncos táncolja azokat a táncokat, amelyeket én legénykoromba táncoltam Gyimesben, elfogott a sírás! Nem hiába járt nálunk Martin György és filmes csapata, és külön-külön, kisebb-nagyobb csapatokba ki tudja hány ezer magyar fiatal. És nem hiába énekeltünk, meg táncoltunk esténként Kallós Zoli bácsinak és Ő jegyzett, vagy szalagokra rögzítette Gyimes kincseit. Éreztem, hogy óriási munkájuk íme, beérett. Azóta öreg, fiatal, adatközlő vagy bámészkodó minden évben izgatottan várja a Magdolna utáni hetet, amikor jönnek a magyar barátaink és nem csak ők: legalább öt-hat országból jönnek csodát látni, tancolni, énekelni. A serketáncokban, az esti táncokban pedig a mieink is , most már nem csak a színpadon, hanem lent a teremben, legalább egy hétig járják táncainkat. Ez már hagyománnyá vált! Isten őrizzen, hogy valamilyen okból kimaradjon ez a gyönyörű alkalom! Mert, szerintem, az együtt táncolásnál, együtt éneklésnél fenségesebb érzés alig akad!

2011. 09. 12. Ezek voltak az előzmények, amikor 1991-ben kipattant Csikszeredában két fiatal táncszakértő fejéből a gondolat: Tánctábort kellene létesíteni Gyimesközéplokon! Megvolt az elgondolás, tervezgetés és 1992 nyarára meg is szervezték a Nemzetközi Tánctábor első kiadását. Már ekkor is voltak meghívott szakemberek: hangszertanító, kézműves műhelyek, kocsmai buli, táncház, szakmai előadások és énektanítás. A lényeg a rengeteg tánc, főleg gyimesi, de voltak felcsíki táncok is. Fő cél a hagyományőrzés, mentés volt! Évről-évre fejlődtek, sok tapasztalatot nyertek egészen a 8. táborig, amikor 2000-től egy helyi csapat vette át a szervezést, irányítást. Nem gondolom, hogy ez jó döntés volt, habár az első évben Sára Feriék dolgoztak a csapat élén, de voltak ellentétek a helyi vezetőkkel és nem volt sem tapasztalatuk, sem elég ismeretségük a helyieknek. A félreállított Dr. Szalay Zoltánnak, András Mihálynak és az egész csapatuknak az volt a kérése, hogy ne az általuk választott megnevezést használják és ne a sorszámukat folytassák. A helyi vezetőség belátta, hogy hibázott, és 2005-ben egy felkérést küldött András Mihályéknak, hogy tovább folytassák a tánctábor szervezését, működtetését, pályázatok rendezését. Így került sor 2005 nyarán, július 24. és 31. között a IX. Gyimesi Nemzetközi Tánctáborra. Azóta is minden évben megrendezik ezt a tábort, ez úgy anyagiakban, mint sokoldalúságában sokat fejlődött. Az idei évben, (2011.) már a 15-ös sorszámnál járnak, de nincs beleszámítva az 5 év, amikor a helyiek szervezték meg a tánctábort. Érdemesnek tartom leírni azt, hogy a község emberei, a fiatalság hogyan viszonyult a sok érdekes tevékenységhez, és elsősorban magához a helyi néptánchoz, hiszen most, ha nem is örökre, és nem éppen annyira természetesen, mint negyven évvel ezelőtt, de mégis lekerült a táncrend a színpadról, le a táncterembe!

2011. 09. 11. Bárki felteheti a kérdést, hogy jön ide a hagyományteremtés témája, amikor a Gyimesi Nemzetközi Tánctáborról beszélünk Gyimesközéplok-i viszonylatban. Ezt próbálom megmagyarázni:
 Már beszéltem arról, hogy a hatvanas évektől a gyimesi táncrend közel 30 tánca felkerült a színpadra. Kimaradt egy csomó táncalkalom, a gyermekeknek sem volt már alkalmuk táncot tanulni a serketáncokban, gyermeklakodalmokban, mert ezek is kimaradtak. 1965-ben, amikor Középlokra érkeztem, kihírdettem az iskolában, hogy szeretnék tánckört szervezni, mert én ismertem a táncokat, a híres zenészdinasztia tagjai még éltek és apámon keresztül bármelyikük kész volt zenélni. A kikötésem az volt, hogy legalább 15 fajta táncot ismerjen a 30-ból. Másnap 20 pár  jelenkezett! Aztán '90 márciusában. amikor egy gyermekcsoporttal meghívtak Budapestre az egyik iskolához, ismét hírdettem, hátha be tudunk mutatni valamit a mi kultúránkból ott. Az eredmány lesújtó volt! Alig telt el 25 év és most már csak egy pár táncosom akadt. Azokkal bütyköltem valamit, szerencsére voltak jó énekeseim, akik megmentették a mundér becsületét. Világossá vált, hogy a táncunk, a mi értékes kincsünk, felkerült a színpadra. A községben léteztek felnőttekből, idősebbekből alkotott csoportok. Így Sötétpatakán, sőt Hidegségen is. DE ismétlem, ezek csak ünnepi alkalmakkor léptek színpadra. Hiszen ami kevés táncalkalom megmaradt, már oda sem hívták a népzenészeinket. Pedig akkor már, a '70-es években itt gyűjtöt, filmezett Martin György, Kallós Zoltán, és sok érdeklődő fiatal jött Magyarországról tanulni a zenénket, a táncainkat. El sem merem képzelni, mi lett volna, ha Pulika Péter, Pulika János, Halmágyi Misi, Zerkula János, Vándor János, Vak Zoli nem ismerték volna, nem őrízték volna meg a csángótáncrend zenéjét! Az iskoláknál is akadtak  tanerők, akik ismerve a táncokat, versenyekre, ünnepélyekre betanítottak 10-15 táncot a táncrendünkből. De fiataljaink már más zenére táncoltak, innen kevesüknek volt alkalmuk megízlelni a táncházak levegőjét. '90 után aztán az iskolákban is intenzívebben kezdték tanítani a táncainkat. Ebben nagy szerepe volt a Magyarországról Sötétpatakra áttelepedett Sára Ferencnek és feleségének, Zsuzsának, akik a felnőtt csapatot is egyengették, de a gyermekeknek is szakszerűen tanították a csángó táncokat, és ezek bekerültek a magyarországi táncfesztiválok, vagy más szereplések vérkeringésébe is. Helyben is tánccsoportok alakultak László Miki és André Csaba vezetésével, akik a mai napig foglalkoznak a gyermekekkel, de felnőttekkel is. Az iskolásoknál Bartos Erzsébet, a felnőtteknél pedig a Bilibók Mária nevét említhetjük, valamint Felsőlokon a László (szül. Bodor) Erzsébet és Galaci Piroska tevékenysége volt dícséretes. De még egyszer mondom, táncaink a színpadra kerültek. És a sok ismétlés, sokszor unalmassá tette ezeket a táncokat a helyi közönség, főleg a fiatalok számára! Hol voltak már akkor azok az éneklő, szívből mulató, táncoló táncalkalmak? (folytatjuk...)

2011. 09. 10. Tudatépítő hagyományteremtés céljából jött létre a falunapok megtartása is. Ezek a '89-es változások után kerültek megrendezésre és világos, sőt érthető is, hogy a kezdetekben döcögve mentek, és sokan attól tartottak, hogy egy kétszáz éves hagyományt, a falu búcsúját akarják ezzel helyettesíteni. Érthető az olyan vélemény, hogy "hát nekünk van egy bócsunk, a Magdolna bócsú, aki a falunk vádőszentje. Nekünk ez a falunapunk. Mét kell még egy?" B.P. 78 éves). Aztán kapcsolatok teremtődtek anyaországi településekkel, évente kölcsönös látogatások vannak, és így résztvehettek a testvér települések falu, vagy városnapjain, sőt itthon is hallhattak, olvashattak ilyen rendezvényekről. Sokuknak városon, Szeredában és Szentgyörgyön is vannak rokonaik, és eljárnak az ottani városnapokra is. Így 2000 környékén megrendezték itt is az első falunapokat mind a három községben. Amint már írtam, előre döcögve indultak tapasztalat hiányában. Később egyre többen vesznek részt ezeken a rendezvényeken a helyi lakosok közül, beleértve a felnőtt lakosságot is, mert a kezdetekben inkább gyermekek voltak ott. Még mindig úgy érzem, hogy nem elég gazdag a tevékenységek lajstroma, és inkább a tánc, ének kultúránk jelenik meg a színpadon. Igaz, ebben vagyunk a leggazdagabbak, de néha igen sok csoport mutatja be ugyanazt a táncrendet (három-négy csoport!) ami unalmassá válhat a nézőközönségnek. Változatosabb műsorokra, tevékenységekre lenne igégy.
Egy másik rendezvény Felsőlokon, a nyárvégi csángó hétvége, amelyet már több éve július 20. körül tartanak meg és három napos egy hétvégén (péntek, szombat, vasárnap). Ezen a rendezvényen helyi és idegen vendégek is résztvehetnek. A helyiek gyimesi népdalokra, táncokra tanítják a vendégeket, közös mulatságokat rendeznek és felvillantják a helyi hagyományos tevékenységeket is: pl. meglátogatnak egy havasi kalibát, vagy esztenát, próbálkoznak bekapcsolódni a tejtermékek feldolgozási folyamatába (fejés, sajtcsinálás , kaszálás stb.) és megkóstolják a tejtermékeket. Este pedig együtt táncolnak, énekelnek, barátkoznak. 
Érdekesnek tűnt a 2011-es évben először szervezet kaszálókaláka Gyimesbükkben, ahol még norvég  emberek is kipróbálták a kaszálás mesterségét a hegyoldali kaszálókon. Kalákák szervezésében valamikor híresek voltak a gyimesi gazdák. Így segítették egymást a sűrgős munkákban. Húsz fajta kaláka létezett, amelyek közül több is közös mulatságban, a kalákatáncban végződött! A következő bejegyzésemben a középloki híres tánctáborról írok.

2011.  09. 09. Azok a rendezvények, szokások, amelyekről beszélni szeretnék, szintén a közösség összetartozását, valahovátartozásának érzését hivatottak ápolni (még akkor is, ha egyesek mögött közönség-csalogatásról van szó, és egyéni érdekről is!) és én ezekeket a tudatépítő hagyományteremtés szférájába helyezem. Tudott dolog, hogy az utolsó húsz évben Gyimesvölgyében is gombamódra szaporodnak a különböző panziók, vendégházak, tájház, napos kulcsosházak stb. és mindenik alakítgatja saját arculatát. Ha a vállalkozó ötletes, akkor olyan rendezvényeket talál ki, amelyek évente ismétlődnek, megszokottá, sőt elvárttá válnak, így születik egy hagyomány! Az egyik "legrégibb" vendéglátó hely a Gyimesvölgyében, a hidegségi Csángó Panzió majd a mellette működő Fatányéros Panzió. Az ötletes vállalkozó itt egy hagyományt teremtett: Minden augusztus végén megtartják a Túróspuliszka Fesztivált főzőversennyel egybekötve és díjazással. Erre benevezhetnek idegenek is, de izgalommal várják minden évben a helyi versenyzők és persze, a népes közönség. Itt felléptetik a helyi népdalénekeseket, táncosokat, mindenki jól érzi magát, igazi fesztiválhangulat van, tehát ez igazi hagyomány született, egy új, várt, meszokott rendezvény.
De úgy gondolom, ugyanebbe a tudatépítő rendezvények csoportjába, már helyet kért magának, tehát hagyománnyá vált a Pünkösdkor érkező Székelygyors és Csíksomlyó-Expressz fogadása is a gyimesi ezeréves határnál. Itt már semmi hívás, felvonulás nélkül, csak úgy, spontán módon, ötvenezres tömeg verődik össze (egyesek szerint ennél több!). Itt is énekesek, táncosok ízelítőt adnak az idelátogatóknak is a helyi kultúránkból. A mozgósítás, meghívás is másképp történik, mint a régi, hagyományos rendezvényeknél. Ez történhetik az írott sajtó, rádió, internet vagy SMS által is. Az ötletgazdák, amint láttuk, lehetnek egyéni vállalkozók, faluközösségek, intézmények, az egyház stb. A következőkben még szót ejtenék ilyen rendezvényekről, amelyek útban vannak a hagyománnyá-válás felé és az utolsó 20-30 évben születtek.

2011. 09. 08. Azt gondolná az ember, hogy Gyimesben a "fesztivál" szó az újkori demokrácia találmánya. Merő igaz, hogy ma sok van belőle a világon és itt is hallani pityóka, puliszka, szánkó stb. fesztiválokról, de mi, Középlokon a fesztivál szót már az 1970-es években meghonosítottuk, sőt időközben egy új nevet is kapott, eltorzítva az eredetit: "gyimesi csángó fesztigyál". Könnyű kitalálni, hogy a Tatros forrásánál című csángó fesztiválról van szó. Ezekben az években szorult a hurok a nyakunk körül, minden műsor az ünnepélyeken fele román, fele magyar felállításban jelent meg. Jóhangú csángó leányok öltöztek moldvai román ruhába és énekeltek a versenyeken román népdalokat, olyan kiejtéssel, hogy a "vizionáló" román pártkatonáknak csikorgot a foguk tőle! De hát pártfeladat az pártfeladat és úgy mondtuk egymás között, hogy azt "megcsöszni" (más szóval!) nem lehet, mert szaporodik! Csakhogy valami székely furfang még volt bennünk és ilyensmiért a csángók sem mennek a szomszédba. Aztán az értelmiségiek egy jó százaléka székely gyerek volt. A műsorokban, énekkar-dolgában a legjártasabb Holló Gábor tanító is köztünk volt, nem tudnám, kinek az agyából pattant ki az ötlet, hogy szervezzünk Középlokra minden koraősszel egy csángó fesztivált, ahová meghívjuk majd (ha sikerül az ötlet!) a moldvai, hétfalusi, szentgyörgyi csángó tánccsoportokat, amatőr népdalénekeseket, mesemondókat, és felcsíki, Balánbánya-i magyar műkedvelőket is. Az ötletet gazdagítottuk, kerekítgettük, és az egyik főkitaláló, aki ötletgazda is volt, aztán kultúrigazgató, meg, pártvonalon felelős a kultúrmunkáért, valamint tanítóember, meggyőzte célunk igazáról a párttitkárt és a leírt ötletekkel bementek Bece Antalhoz, aki szintén egy becsületes tanárember volt és mellékesen főtanfelügyelő, kinevezett felelős a tanügyért a megyei pártbízottságnál, és elmondta az ötletet. Egyből jónak tartotta a gondolatot, válalta a nagyobb pártfejesek megpuhítását, ami nem volt olyan nehéz, hiszen akkorjában még voltak a megyénél magyar főnökök. Nálunk a legtöbbet ezért a dologért akkor és később is Bilibók Béla tanító, kultúrigazgató kollegánk tett! Csak három személyt nevesítettem és ezt azért tettem, hogy elismeréssel adózzak személyeik emlékének, hiszen elég fiatalon mindhármuk örök nyugovóra tért! Izgalommal vártuk a napot, amikor megérkeznek a bejelenkezett csapatok. Gyönyörű gyimesi ősz volt abban az évben is! Egymásután érkeztek az autóbuszok a csoportokkal. Rengetegen összegyűltek a futballpályára, egész nap zúgott, zengett a Sejealja. Az emberek még ilyent nem láttak! De ami a legfontosabb volt: emberek barátkoztak, tapsoltak egymás műsorának és magyarul beszéltek, énekeltek, táncoltak. Mi pedig boldogak voltunk, mert ez volt a mi célunk! És ez minden ősszel megismétlődött addig, ameddig a kiküldött bőrkabátos fiúk nem jelentették, vagy legalább is, megsokallották a sok magyar népdalt, táncot, és erre fel a már román pártfőnökök leállították a már várva-várt, hagyományossá vált csángó találkozót. ...1989 decembere után újra megszervezik a csángó fesztivált. Most is szép, tömegeket mozgató esemény. De már elmaradoznak a moldvai, hétfalusi csoportok, ha néha-néha eljön egy-egy moldvai csapat, a fiatalok csak románul beszélnek. Tehát ez már nem az a fesztivál, amiről elébb szóltam. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért is, de rettenetes hiányérzetem van ma, ha résztveszek ezeken a fesztiválokon!

2011. 09. 06. A következőkben olyan szokások, összejöveteli alkalmakról szeretnék beszélni, amelyek valamilyen módon hozzájárulnak a közösségek összetartásához és amelyeket én közös néven tudatépítő hagyományoknak neveznék.
Tudott dolog, hogy az életmód-váltás, a világjárás, iskoláztatás és általában a világ gyors átalakulása az utolsó időben felgyorsították a hagyományos világ szétesését. Itt nem csupán a környező világunk, építkezési felfogásunk, vagy akár a viseletkultúránkra gondolok, hanem szó van a lelkivilágunk, gondolkodásmódunk átalakulásáról is. A fiatalok nem elégednek meg a múltba való visszatekingetéssel és egyesek utánozzák, majmolják a vizuális médiákban, vagy az élő világban látottakat. Egyetlen példa: ha 30-40 évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt itt a válás, vagy akár a vadházasság, ma már nem ritka eset az, hogy a hivatalos házasság helyett a párkapcsolat szót használják, amit még nem is olyan régen itt "vadházasságnak" hívtak! Mégis, megelégedéssel vehetjük azt, hogy amikor a nemzeti hovátartozásunkról van szó, nincsenek kételyeink, ritka az a fiatal, vagy öreg, aki tagadná a magyarságát, a csángó-magyarságát! És ezt teszik annak ellenére, hogy nem volt mindig büszkeség csángónak lenni! Mára ez már megváltozott, főleg a magyarországi néprajz, népzenekutatók jóvoltából, akik felfedezték azt a kincset, amelyet Gyimes, vagy akár Moldva máig megőrzött az ősi kultúránkból.
Ezért neveztem én sok közösségépítő tevékenységet, amelyek fő célja a nemzettudatunk megerősítése, a kultúránk megbecsülése és a közös gyökerek keresése, tudatépítő hagyományok teremtésének.  És mi lehet erre alkalmasabb, mint évente összejönni, együtt énekelni, táncolni, megismerni egymás kultúráját, úgy, hogy mi is büszkén mutatjuk a mi táncainkat, népzenénket...
...Már az 1970-es évek közepén Gyimesközéplokon egy értelmiségi csoport összekacsintott a falu vezetőségével és megálmodtunk egy fesztivált, a Tatros forrásánál - nevű csángó fesztivált! Erről írok a következőkben. (folytatjuk...)

2011. 09. 05. (folytatás...) A kicsengetési ünnepségek is lehetnek helyi jellegűek, amelyek a faluban történnek és a városban, ahol a tanuló végzi a középiskoláját.
 Először az óvodában és az iskolában megtartják a közös kicsengetési ceremóniákat, ahol a gyermek szülei, testvérei vesznek részt. Majd otthon folytatják egy eszem-iszom délutánnal, ahol a nagy család tagjai vesznek részt.
 A VIII. osztályt végzőknek ünnepélyesebb az egész ceremónia. A mindenütt szokásos műsorokon, köszöntőkön kívül  a tanulók szülei meghívják a tanárokat egy pohár italra, tésztával kínálják, a tanulók szolgálnak fel. Mindenik hoz magával az édesanyák készítette süteményt és szerre kínálják a tanárokat. Majd a tanárok visszavonulnak és a tanulók a szülők felügyelete mellett falatoznak, beszélgetnek. Aztán hazamennek és készülnek az esti összejövetelre. 6-7 óra tájékán gyülekeznek vagy egy nagyobb osztályban, vagy a kultúrház egyik kisebb termében. Ott már fogadott zenész is van, vacsoráznak, majd táncolnak. Legalább két tanár, az osztályfőnökök végig jelen vannak az összejövetelen. Egy-két fiatalabb tanárt is meg szoktak hívni. Éjjel 12 körül bomlik a tánc. Ezen a napon rengeteg virágot kapnak a végzősök, de a tanárok is. Régebb egy meghívott fényképész kapta lencsevégre az események menetét: kicsengetés, díjazások, virágok átadása stb. Ma már digitális fotók készülnek.
  A középiskolások kicsengetései a megszokott módon történnek: a faluból a szülők, testvérek, barátok bemennek a városokba és virágot, könyveket stb. ajándékoznak az ünnepeltnek. Itthon már elő van készítve az ünnepi asztal a vacsorához. Oda az megy el, aki kicsengetési kártyát kapott a végzőstől. Az olyan, mint egy meghívó. Vacsorára előétel, leves, sültek vannak és tészta, kávé, egy-két pohár szilvapálinka, majd sör vagy bor. Itt fogadott zenészek húzzák a talpalávalót. Mostanában a fiatal felsegítésére pénzbeli ajándékot is adnak. Nagy eltérések vannak ezeknek az összejöveteleknek a kivitelezésében, az ellátásban, ajándékozásban stb. Itt is megjelent a rongyrázás, a "ki vagyok én" jelenség. De mindenképpen egy jó alkalom a családok, barátok összetartására. A kaláka szellem is működik és egy kiadós beszélgetési alkalom. Talán már úgy is tűnik, hogy eltúlozom a beszélgetés, az együttlét szerepét, de a mai rohanó világban úgy érzem, ez nagy hiánycikk!

2011. 09. 04. Kicsengetések:
A XlX. században a valamikor idevándorolt csángók nem tartották nagyra az iskolát, a nadrágos embert, az állami szolgálatot. Elődjeik közül sokan éppen a katonaságtól, a jobbágy vagy zsellér sorstól menekültek ide és sokáig azt remélték, hogy megszabadultak a felsőbb parancstól és szabadok, mint az őket körülvevő erdők madarai. És, mint minden természetes népnél, úgy gondolták, hogy a gyermek otthon megtanulhatja a megélhetéséhez szükséges dolgokat: a fiúk gazdálkodni, erdővágni, szénacsinálni, az állatokat gondozni, menetközben tanultak meg. A lányok pedig a fonást, szövést, varrást tanulták el az anyjuk mellett, hiszen majdnem minden ruhadarab, varrottasok, szőttesek otthon készültek. "Métt akarsz iskolába menni, hogy Úr legyél? Sze' minden úrnak egy másik úr parancsol! Nekünk pedig csak egy Úr, az Úristen parancsol" - mondogatta  még a XX. század közepén is gyermekének az apa. Csakhogy múlt az idő, nagy volt itt a gyermekszaporulat, kevés a saját föld és erdő, ami volt, az is hamar oszlott az utódok között és alig tudta eltartani a lakosságot. Az 1950-es években minden patakra iskola épült, óvodákat létesítettek és nagy nehézségekkel igyekeztek beiskolázni a gyermekeket. Csak Középlokon három 1-7 (majd 8) osztályos iskola létesült és hét 1-4 osztályos iskola, amelyek nagyrésze ma is létezik, habár felére csökkent a gyermekszületések száma. Az 1970-es évek végén már nem volt annyira nehéz a beiskolázás, hiszen akkorra már többen középiskolákat végeztek, sokan megbecsült mesteremberek lettek a városokban, sőt már többen főiskolákat, egyetemet is végeztek. Tehát életmód-változás történt. Ekkor jelentek meg a családi, kisközösségeket összehozó tavaszi rendezvények, a kicsengetések. Mára már nem csak a VIII. osztály, vagy a XII. osztály elvégzésekor, hanem az óvoda befejezésekor is rendeznek ilyen kicsengetési ünnepségeket.

2011. 09. 03. (folytatás...) Már említettem, hogy a 60-as évek előtt a világításnak (gyertyagyújtás) a temetőben nem volt ilyen nagy tömegeket megmozgató ereje, sokkal egyszerűbben intézték azt el. Főleg az idősebbek nem gyalogoltak a patakok fejéből 5-6 km-t a temetőig. Inkább otthon szürkületkor az útfelőli ablakokba égő gyertyát tettek és ekkor imádkoztak a halottaikért. Mára teljesen megváltozott a helyzet. A halottak napja képes összegyűjteni az egész falut, ilyenkor messzeföldről is hazajönnek az elcsángáltak. Az utolsó 25 esztendőben ezreket mozgat meg évente a találkozás, megemlékezés, a közös imádkozás, elbeszélgetés vágya. Úgy érzik, ennyivel tartoznak az eltávozottaknak és szégyen az elmaradás. Nincs is még egy iyen nap, amikor ilyen szép számmal összegyűlnek a temetőben az elszármazott és itthoni gyimesiek: jönnek kocsival, busszal, vonattal, rengeteg virágot hoznak, és családi csoportokba verődnek az itthon maradottakkal, elhelyezik virágaikat, imádkoznak, beszélgetnek. Megfigyelésünk szerint a leggyakoribb virág a krizantém. Ezért ezt a virágot máskor ritkán viszik a szobába, mert a halottakra emlékeztet. Ezenkívül még visznek őszirózsát és más őszi virágokat, fenyő ágakat és kis koszorúkat. Szokás egy érdekes fehér bogyóval, ami a fagyöngyre emlékeztet, behinteni a sírok tetejét. A hatvanas évek végén, amikor a halotti kultusz fellendülőben volt, az első években művirágokat és koszorúkat vittek, amiket a cigány asszonyok készítettek. Ezeket hamar felváltották a valódi, termett virágok. A virágokat a keresztfára kötözik, vagy a márvány keresztek mellett van hely, virágkehely, amiben beleteszik. Néha a sír tetejére, a földbe is beszúrkálják. A halottak napja minden más ünnepnél, búcsús napnál ünnepélyesebb, komolyabb. Családias, meleghangú, elgondolkoztató alkalom, amikor a családok, testvérek félreteszik a még létező vitákat is, és az elődök árnyékában együtt imádkoznak, emlékeznek.  A világítás előtti héten az itthonmaradottak rendbe teszik a sírok környékét, mert nagy szégyen az, ha gondozatlan sírokat találnak a hazatérők, vagy a szomszédok. Néha pálinkát is osztogattak a sírok mellett, de ezt hamar kitíltotta az egyház jogosan! A sír mellett kétszer imádkoznak: amikor megérkeznek és mielőtt elhagyják a temetőt. Közben a plébános és a kántor járják a temetőt, és ha valaki óhajtja, imádkoznak közösen a családdal a halottak lelkéért. A plébánost egy otthon megírt cédulával, vagy élőszóban hívják a sírhoz, bizonyos összeg lefizetésével. Ilyenkor eléneklik az "Ó, adj Uram, örök nyugodalmat neki..." kezdetű halottkísérő éneket is. Ez a nap nemcsak a családi közösségeket hozza össze, hanem rég nem látott barátok, legény és gyermekpajtások találkoznak, ölelgetik egymást, beszélgetnek. Ezen a napon olyan a falu, mint egy méhkas eső előtt! Aztán este minden elcsendesedik, még sokáig pislákolnak az égő gyertyacsonkok, imitt-amott pedig egy-egy elkésett asszony sírdogál apja, férje, gyermeke sírjánál. Olyat is hallottam, mert a temető közelében lakom, amikor egy asszony valósággal elmesélte könnyei között a nyáron eltávozott férjnek, hogy mit sikerült elvégezni nélküle a sok munkából, hogy a fiúgyermek bejutotta szeredai gimnáziumba, csak nem tudja, hogy lesz a fizetéssel és ...mondta, mondta a magáét, panaszkodott, néha vádolt is. Sokáig így beszélgetett a néma sírral. De vajon valóban néma volt-e a sír? Ki tudná ezt megmondani? De, bizony mondom, úgy éreztem, az asszonyka lelkileg megnyugodott. Kibeszélte magából a fájdalmat!

2011. 09. 02. Halottak napja:
Valamikor Gyimesben nem volt ennyire nagy kúltusza a halott emlékének! A temetkézési szokásaik gazdag hagyományokkal bírnak és jellegzetes helyi elemeket találunk a temetkezési szokásoknál, amelyek sokban eltérnek a tömbös magyar népcsoportok hagyományaitól. Így megemlíthetjük a koporsótételt, a síratást, búcsúztatást, a fenyő szimbolikus használatát a fiatalon elhaltak esetében, vagy szintén a fiatalok esetében a hazainak és vőlegénynek öltöztetést, virrasztást stb. Miután eltemették a halottat, a megemlékezés a hathetes, hat hónapos és évfordulós misékre szorítkozott, amikor misérevalót adtak a papnak, aki ezért kihírdette a mise időpontját az előző vasárnap miséin, és az illető napon misét mondott a halottért, ahová az ismerősök, szomszédok, rokonok elmentek a családdal együtt, és amikor távoztak a miséről, a templomkert kapujában két-két megbízott egy-egy nagy pohár pálinkával és egy nagy szelet házikenyérrel, vagy kaláccsal kínálják meg a misén résztvevőket, akik ezt a következő képpen köszönik meg:
- Az isten juttassa az Andrásbám, Kataném stb. lelkéért! Ez a szokás ma is létezik, sőt még nagyobb buzgalommal teszik, mert különben megszólja őket a faluszája:
- Látod-e, az a fösvény menyecske nem adna egy misérevalót az anyóssáé', pedig mennyit növelgette a gyermekeit!
A temetőben október 31-én (Mindenszentek napja) este "világítanak", azaz a hozzátartozók gyertyát gyújtanak a halottaik fejfáinál. November 1-én van a Halottak napja, tehát ennek az előestéjén történik meg a világítás. Estét mondtam, de a gyertyagyújtás nincs órához kötve: ki amikor érkezik, akkor gyújt gyertyát, egész reggeltől késő estig emberek jönnek-mennek a temetőben. Mégis a családok megegyeznek előre, főleg mostanában, hogy mikor is világítanak "az öregek" (szülők) keresztjeinél, és ott hosszasan elbeszélgetnek, érdeklődnek egymás sorsáról, hiszen megtörténik, hogy csak egy család van a faluban, a többi testvérek szétszóródtak a világban. A világításnak még az én gyermekkoromban sem volt olyan nagy mozgató ereje, mint manapság, hiszen akkor a családok mind az öreg körül laktak, építettek és naponta találkoztak. A temetők, síremlékek sokkal egyszerűbbek voltak: fakeresztek, néhány virág a sírokon, a 60-as évektől jelennek meg a vascsőből hegesztett keresztek. (Sokan a traktorgyárban, öntődében dolgoztak, ott készítették ezeket a kereszteket). De még ekkor is a keresztek először fenyőfából készültek, ideiglenesen, majd kőris, vagy valamilyem más keményfából készített egy mester fejfákat, ezzel cserélték ki a régieket. '80-as évek után, de főleg napjainkban teljesen megváltozott a temetők arculata: izléses, öntött sírok, öntött vagy márványkő-keresztek vannak, néha megjelennek egészen giccses, magamutogató sírhelyek is. Mintha versenyeznének is az emberek egymás között: kinek lesz díszesebb, drágább, mutatósabb sírhelye! (folytatjuk...)

2011. 09. 01. (folytatás...) Régebb az első áldozónak vadvirágból font koszorút tettek, napjainkban pedig művirágkoszorót viselnek, mint a lakodalmakban a koszorús leányok (nyoszolyók). A gyermekek az első padokban ülnek, ők az ünnepeltek. Mindnyájan meggyónnak (gyermek, kísérők), majd ünnepélyesen áldoznak. Ez a fénypontja a vallási szertartásnak, hiszen a gyermekek most áldoznak a templomban életükben először. A templomból kijönnek és sorba bevonulnak a papilakba, ahol megkínálják őket kaláccsal, egy főtt tojással és egy csésze kakaós kávéval. A templomban, mise közben beiktatnak egy rövid műsort, amiben  az ügyesebbek, bátrabbak vallásos verseket szavalnak. Aztán a gyermekek kivonulnak a hitteremből, a családok, keresztapák várják kint és elkezdődik az ünnepély világi része. Erre is már régen készül a család: már tavasztól erre a célra malacot, disznót vagy borjút, esetleg egy diszkét (fiatal berbécs, bárány) tartanak, egyesek a téli borból is hagynak erre az alkalomra.
  Az 1950-es, 60-as években a keresztszülők összepótoltak és egy karórát vásároltak az első áldozónak. Ez volt az ő első órája! Ma már nagyobb a rongyrázás, de egy dolog változatlan: ritkán adnak, főleg a leánygyermeknek készpénzt. Inkább összepótolnak és a staférunghoz kiegészítőként ágyneműt, pokrócot, párnát, esetleg arany nyakláncot, fülbevalót vásárolnak. A fiúk inkább karórát és készpénzt kapnak borítékba téve. Virágvasárnapján az első áldozók a virágszórók a körmenetben, amikor kikerülés van és körbejárják a templomot.
  A vasárnap délutánra szervezett családi ünnepeken a szülők, keresztszülők, testvérek és nagybácsik-nénik, valamint a nagyszülők ülnek az ünnepi asztal köré. Ez nem táncos mulatság: esznek, isznak, beszélgetnek, később énekelnek. Az étrend a ma már megszokott lakodalmas, radinás étrend.
 Előétel: kocsonya, sajt, szalámi, kolbász.
 Leves: savanyú-, gombóc-, húsleves vagy laskaleves.
Azután sült hús, körítéssel, és az asztalon maradnak hidegsültes tálak, majorság, disznó vagy borjúhússal. Kávét is felszolgálnak, a gyermekeknek meg hűsítőt. Az asztalokon különféle tészták is vannak. A középpontban, főleg az elején, a gyermek áll: átveszi az ajándékokat, mindenkinek van hozzá egy kedves szava. A plébánosuktól kapnak egy csoportképet is a falu első áldozóiról. Ezenkívül mindig akad valaki, aki közben is az ünneplő családot és a vendégeket lencsevégre kapja. Estefelé, amikor már jócskán becsíptek a vendégek, már nótáznak is. Az ünnepelt kissé háttérbe szorul. A faluban innen-onnan énekszó hallatszik. Ünnepelnek, esznek, és, sajnos, az utolsó időben egyre többet isznak a felnőttek. De a lényeg az, hogy együtt van a közösség! Az utolsó harminc évben, tehát a 70-es évek közepétől, az elsőáldozás családi ünneppé nőtte ki magát!

2011. augusztus >>

A bejegyzés trackback címe:

https://tankogyula.blog.hu/api/trackback/id/tr255316597