2012. 01. 30. Szólnom kell a mi családunk megyézéseiről is, amelyek bizonyítékai voltak a régi csángó családok szoros kapcsolattartásának is. Mi nem voltunk olyan népes család, mint az elébb leírtak családja. Úgy gondolom, hogy ez részint szokatlan is volt még Gyimesben, hiszen nagyapámnak, akit mi, az unokái öregapámnak szólítottunk, csak egy fia és egy lánya volt. Ezért a megyézésekre nagyapám meghívta a sógorait is a szomszéd községből. Apám, aki a nagy mondások mestere volt, ő maga is beismerte, hogy "amikor megérkeznek a borosi nagybátyáim, azok még nálamnál is jobban tudnak hazudozni, úgy, hogy én akkor csak másodhegedüs vagyok". Tényleg, furcsa emberek voltak azok! Társaságban, de otthon is, mindig azon járt az eszük, hogy valamilyen képpen valakit megvicceljenek. És hogy tudtak mesélni, atyám, csak úgy folyt belőlük a szó. Ők voltak a "nagy hazudozók". Történeteiket nem mindenki hitte el, de, hogy nagy figyelemmel hallgatta, az biztos. Nem mondom, mi, gyermekek is szájtátva hallgattuk a katonaságról, és általában a fiatalságukról mesélt történeteket. De minket leginkább a nagyapám első világháborús történetei babonáztak meg, és ahogyan az orosz fogságról mesélt. Ott hallottunk Galiciáról, Szibériáról és a nagy havas téli orosz mezőkről. És ennek mint egy ellenpólusa, Olaszország, az olasz fogság jelent meg nevelőapám elmeséléseiben, mert ő a világ másik részén, Doberdónál került olasz fogságba. Szörnyű háborús képek és két világ egyetlen világégés folytán a szenvedő foglyok szemszögéből nyitogatták a mi fiatal elménket és tudatosították, hogy a háború az nem jó senkinek! Úgy éjféltájban az öregedő bakák reszkető hangon elénekelték a két fontos helyről fogantatott szomorú keserveseket is, amelyek egyáltalán nem lelkesedtek a háborúért:"Ott esett el 120 ezer magyar/ Eltemette gyászos Galicia!" a másik meg így szólt"Édesanyám, ha felakarsz keresni/ Doberdói nagy hegy alá gyere ki/Megtalálod síromat egy kőszikla alatt/ Kedves édesanyám, kisírhatod magadot!"Igazi történelemleckék voltak ezek az összejövetelek!
2012. 01. 29. (folytatás...) Értékelendő volt az ennél a családnál, hogy soha az iskolának nem volt gondja a Ny. gyermekek beiskolázásával, pedig az ötvenes és hatvanas években még problémát jelentett sok családban az iskolába járás tavasszal és ősszel, amikor otthon is akadt tennivaló a gyermekek részére is. A lányok is a faluba mentek férjhez, mindeniknek családja, gyermekei vannak, úgy gondolom, a nagy családnak legalább ötven tagja van! Nos, akkor nézzük meg, mi is történt ebben a családban húsvét másodnapján, megyézéskor."A megyézés azt jelentette, hogy kétszer egy esztendőben összegyűlt az egész család. Míg édesapámék még jól bírták magukat, addig édesapáméknál jöttünk össze megyézni húsvét másodnapján és karácsony másodnapján este. Olyankor édesanyám megszólított előző napra minket, a leányokat, hogy segítsünk sütni, főzni. Nagy volt a készülődés: tyúkokat, vagy pulykát vágtunk, de a főétel a disznó sonka, kolbász, esetleg töltöttkáposzta volt, amit itt úgy hívnak, hogy galuskás káposzta. Sokat kellett csinálni, mert ilyenkor jött mindenik gyermeke a családjával. A nagyobb gyermekek, legények, leányok nem jöttek, ők táncba mentek a többi fiatalsággal. A kisebbek, fiúk, leányok érkeztek: akik a falu távolabbi részéről jöttek, azok lovas fogattal érkeztek, télen kocsiszánnal. Aztán később autóval is. A faluban két helyen is volt éjjeli bál, vagy színdarabos bál: a Megállónál és Hidegségen. Később a közponzban, a nagy kultúrotthonban. Apámnak volt mindig ilyenkorra egy kisebb hordó bora, a szőlőt a Regátból szerezték be, sokszor lovas fogattal mentek Moldovába érte. Ezt az elnevezést, régebb csak a Magdolna búcsús ellátásra használták. Itt a Megálló környékiek sütöttek, főztek, hogy ha rokonok, ismerősök jönnek más falvakból, akkor meghívták ebédre, ez volt a megyézés. Azután inkább ilyen családi összejövetelre mondták a két nagy ünnep környékén: húsvétkor és karácsony környékén.Amikor mindenki begyűlt, akkor asztalhoz ültek, ettek-ittak s még énekeltek is éjfél után. A gyermekeknek az idősebbek elmesélései voltak az érdekesek: a háborúról, katonaságról meséltek és régi történetekről.Később, amikor már nem bírták annyira az utánajárás nehézségeit az öregedő szülők, akkor minden esztendőben szerre valamelyik testvérnél gyűltünk össze megyézni. De ez az összegyűlés akkor is megtörtént, ha valamelyiknek a fia-lánya házasodott, vagy valaki beteg volt, esetleg épített, tehát segítségre volt szüksége. Édesapám nem rég meghalt, de a segítségadásban ma is összetartunk, a családi ünnepeket is megtartjuk. A megyézés lassan kimarad, de a segítség-adás szükség esetén, nem. Mi így voltunk tanítva!
2012. 01. 29. Azt gondolom, hogy a megyézés bemutatását az 1943-ban született T. Annára (született Nyika) bízom, aki egy olyan nyolcgyermekes családból származik, akik napjainkig a régi nagycsaládok mintaképei letnének, és amilyenek napjainkban a megváltozott életmód miatt egyre kevesebben vannak! Először is a sok gyermek, négy fiú és négy lány a régi családminta példája képpen, nem volt a család hátrányára! A jó nevelés, és az, hogy mindenkinek a megfelelő időben megfelelő helyen megfelelő munka jutott, az inkább gazdasági potenciát jelentett! Igaz, megvolt a család vagyoni háttere is, jó gazda hírében állt az öreg Ny. György, de közben eljött az az idő is, amikor a föld, az állat leértékelődött, szinte tehernek számított! A négy fiú nem elszórodott a világban, hanem az ősi lakás mellé épültek a házaik, így mindig összejárásuk volt, segítették egymást, mert így látták az öregtől is. Ki gondolt volna ebben a családban arra, hogy a sok gyermek után az állam mennyi gyermeksegélyt is utal ki? Mert erre, bizony akkorjában esetleg egy diploma jutott volna az anyának, mint "Hős anya". De ebben az esetben az is elmaradt, mert ha nem is tették a kulák listára, de az új vezetők bizony, irigyelték azokat, akik jobbak voltak valamiben mint az átlag ember! (folytatjuk...)
2012. 01. 28. Húsvét másodnapja a fiatalság, a tavasz, a jókedv ünnepe! Győzött az élet a halál felett és ez mintha átragadt volna az emberek érzésvilágába is. Megújul a természet, a remény, jobban lüktet a szív, a szerelem, a szeretet is helyet követel magának! És iyenkor ismét felvetődik a kérdés: ebben a munkaközpontú világban van helye ezeknek az érzéseknek? Szerintem, aki átéltem sok ilyen tavaszt, igenis, van! Ha egyébért nem, akkor a tánc, az együttlétért is megéri várni a tavaszt! Ez igazi, szívderítő ünnep! Láttuk, nem voltak itt színes karneválok, de létezett legalább 30 féle táncalkalom és ezeknek nyitott kaput húsvét másodnapja. Ez igazából a fiatalok napja is: ők mennek a misére és azután az egész falu fiatalsága együtt a délutáni téncba. Az ismert adatok szerint már az 1920-as évektől minden évben két alkalommal színdarabos bált rendeztek a gyimesi községek fiataljai, és bemutattak egy akkor divatos népszínművet. Ezt leírtuk a Gyimes a politika árnyékában c. könyvünkben Az amatőr színjátszás története Gyimesközéplokon fejezetben (271.-291. old.) A fiatalok és öregek egyaránt kedvelték ezeket a darabokat, amelyeket egy értő ember vezetésével tanultak be a fiatalok az ünnepeket megelőző egy-két hónapban. Az első előadás, mondhatnók úgy, hogy premier, tehát húsvét másodnapjának kora estéjén történt, ekkor általában a fiatalok jöttek az előadásokra, mert utána bál, a híres színdarabosbál következett. Ez a szép hagyomány addig tartott, amíg az ötvenes, hatvanas években a párt diktálta műsorpolitika miatt üresen nem kongtak a kultúrházak. Kit érdekelt itt a munkások és kollektívisták (termelő szövetkezet) életét taglaló optimista művek, hiszen itt nem is létezett kollektív gazdaság! Közben meg kell említenünk, hogy másodnapján reggel el-eljártak locsolni a leányokhoz a kisebb-nagyobb legények, de a szájhagyomány szerint ennek itt nem volt nagy hagyománya és régebb csak tiszta vízzel locsolkodtak. Kicsi magyarvilágban jött divatba a kölni vagy a kisebbeknek az illatos szappanlével locsolódás. A színdarab befejezésekor kihírdették, hogy az első pár a szereplőké, majd egy rendező kihírdette azt is, hogy a "következő nóta a gyermekeké, legénykéké, akik utána elhagyják a termet". De, főleg a fiúk, nem bánták ezt, mert otthon számukra egy érdekesebb este következett.
2012. 01. 21. Még elmondunk egyet s mást a húsvéti ünnepkörről. Tudni kell, hogy húsvét napja, mint mozgó ünnep, március 22. és április 25. közötti időszak valamelyik vasárnapjára esik. Ő mozgatja a további mozgóünnepek, mint pünkösd, áldozócsütörtök, úrnapja stb. dátumait. Ünneplését már a Krisztus utáni l. évszázadban bevezették, de pontos idejét csak kr.u. 325-ben rögzítették ilyenformán: "a húsvét mindig azon vasárnapon tartassék, amely a tavaszi éjnapegyenlőség utáni holdtöltére következik". Láttuk, hogy nagycsütörtökön elnémultak a harangok, orgonák, csengők. Nagypénteken, amikor seperték az udvart, a következő szöveget mondták többször is: "kihajtok, seperek férget, békát, sátánt az udvarról, hogy tisztán maradhasson!"Amikor az asszonyok írták, festették a piros írott tojásokat, akkor a leányok közül egyesek arcukat bekenték a megmaradt piros lével, hogy szép, pirospozsgás arcuk legyen, mert itt ez szépséget jelentett. Sőt a kövérség is az egészség, szépség jele volt. "Milyen szép kövér ez a te leányod", mondta a szomszédasszony anyámnak.Szombat este, a feltámadási mise után, amikor a harangok megszólaltak, valaki a forrásról, vagy kútból friss vizet hozott és abban megmosakodtak, ittak belőle. Tehát ez nem csupán újévi szokás volt. Szombaton nem ettek tojást, mert ha ezt megszegték, akkor "mindig szagos lesz a szájuk".Húsvétnapján tehát vagy az egész család, vagy pedig a házas emberek és idősebbek mentek a misére, ahol radinás kosarakban ételt szenteltettek. A kosárban sült bárányhús, sonka, főtt fehér vagy írott tojás, kalács és bor volt, azt letették sorjában az oltár elé és a plébános megszentelte. A fiatalok, akik csoportokba verődve játszadoztak, énekeltek, látták a hazatérő családokat, és ők is mentek ebédelni a megszentelt eledelekből, borból. A megmaradt ételeket összecsomagolták egy takargatóba másnapra, vigyázva arra, hogy még egy morzsányi se menjen kárba. Ezt nevezték Mária radinájának. Még egy érdekes szokást említ meg Kallós Zoltán egy gyimesi gyűjtésében, amit én is még hallottam a nagyanyámtól: "A fakanalat, amivel belekavargatták a piros lébe a festenivaló tojásokat, úgy készítették, hogy a nyelén volt egy lyuk. A kanalat elvitték az éjjeli misére, és ha valaki azon átnézett megláthatta, hogy az asszonyok közül kik a boszorkányos szépasszonyok. De ez veszélyes volt, az illető nagyon kellett, hogy siessen haza, mert ha megfogták az asszonyok, addig kínozták, táncoltatták, hogy bele is halhatott!"
2012. 01. 20. Azt kell mondanom, hogy nincs a magyarságnak, de az egész keresztény világnak még egy ünnepe, amelyre ennyire intenzíven készülne egy közösség, mint húsvét napjára. Vagy csak így éltük meg fiatal korunkban, amikor még pezsgett a vérünk, viszketett a talpunk? Igaz, húsvét egy hosszú, tánc és ének nélküli böjt után következik. Akkorjában nem létezett televízió, internet, rádió, láttuk, hogy egyetlen szórakozás a tánc volt, ilyenkor már fonóba, guzsalyasba sem illett járni, mert találkoztunk régi írásokban utalásokat arra, hogy nem csupán a papság, de a hivatalos törvények emberei is pénzbírsággal büntették, fenyegették a fonókban összegyűlt fiatalokat, mert, szerintük, "azok az istentelenségek, rossz viselkedés bűnös fészkei!" Olyan volt ez az idő a fiataloknak, mint egy kényszer szobafogság. De hát, tulajdonképpen a böjt az szenvedés valamilyen céllal. Még egy kicsit visszatérve a nagyhétre: nagyszerdán szigorú böjt, nagycsütörtökön az esti misén a Dicsőség a magasságban Istennek c. vallásos himnusz eléneklése után elnémúlnak a harangok és az orgonák és nem is lehet azokat hallani húsvét vigiliájáig. Ahogyan az öregek mesélték, ez egy akkori embernek ugyanazt jelentette, mintha ma valakit megfosztanának az órától, rádiótól és nem tudna időben tájékozódni! Hiszen reggel öt órakor ébresztett a templom harangja: ideje volt a gazdának felkelni, ellátni a bajt az istállóban, délben, ha harangoztak, a kaszás már várta az ebédet, a harangszó jelezte, ha valaki meghalt a faluban, sőt azt is megtudta, hogy felnőtt, vagy gyermek. Ha a középloki nagyharang felhallatszott Felsőlokra, eső igérkezett, vagy legalább is változott az idő. De most két egésznapra "Rómába mentek a harangok" csak kelepeltek a templomok előtt, ez pedig száz méterre sem hallatszott. Nagycsütörtökön és nagypénteken semmilyen szertartás nincs, de soha nem üres a templom: szerre, időhöz kötetlenül jönnek a hívek csoportosan, egyénileg a templomban, ahol Krisztus koporsójánál imádhoznak. Itt mindig akad előimádkozó, akit kórusban kísérnek az emberek. Majd újak és újak érkeznek, mennek, váltják egymást. És állítom, az emberek nagy része ma is megkönnyebbül, mintha valami csoda járná át az emberek lelkét. Talán ez is egy olyan pillanat az ember, a hívőember életében, mint a gyónás, amelyet egy éppen akkor idekerült középkorú plébános mondott el nekem a haláluk előtt idejében meggyónt és a szentséget magához vevő öregekről: "Én már több helyt voltam, de ennyire sehol sem éreztem, hogy amikor a nagy betegekhez, öregekhez elmegyek gyóntatni, mintha kisimúlnának az arcok, mintha megnyugodnának az emberek és nem rettegnének annyira az elkerülhetlen haláltól. Én úgy érzem, aki hisz a túlvilágban, erős a hite, az nem fél a haláltól!" Hát ezért is fontos a gyimesi vallásos embernek a húsvét! Mert Krisztus megváltotta a világot!" (Sz. László plébános)
2012. 01. 19. A nagyböjt utolsó vasárnapja, amely még tánc nélkül múlik, az virágvasárnapja. Sokan elmentek és mennek a mai nap is a templomba, vegyesen, gyermek, fiatal, öreg, kezükben egy jó marék fűzfa vagy rekettye ággal, amelyeken már kibomlott barkák vannak, amelyek még nem színes virágok, nem is levelek, de már a tavasz hírnökei! Ezt a papjuk megszenteli, majd otthon a gerendába akasztják egy szegre és ugyanazt a célt szolgálja egy esztendeig, mint a Pünkösdi búcsúról hozott nyírfaág: megvédi a ház lakóit betegségektől, a barka füstje elűzi a gonoszt a környékről, az állatokat is védi a vadtól és a "rosszember szándékától". Ezt a napot "pimpószentelő napnak" hívják, mert itt a barka népi neve pimpó. Ez az a nap, amikor a tavasz első hírnöke szinte hivatalosan is bevonult az emberek lakásaiba, lelkébe és a közös imahelyre, a templomba és előkészíti az embereket a katolikusok legnagyobb ünnepére, Húsvétra, ami egyúttal a tavasz első nagy ünnepe is. Virágvasárnapját a nagyhét követi. Nincsen még egy ilyen ünnep, amelyen ennyire érződne a vágy a legegyszerűbb emberekben is a megtisztulásra. Rendet, tisztaságot csinálnak az udvaron, az állatok helyein, ólokban, ketrecekben, ami férfi munka. Az asszonyok a lakásokat teszik tisztába, előkerülnek a ládákból az ünneplő ruhák, ágyneműek, posztó holmik és az udvaron az erre előkészített rúdakra terítik szellőzni. Egész héten feketében jártak az asszonyok: fekete kendő, karinca, fekete hímű ing, szvetter, zeke. A házban a tükröt a fal felé fordították és nem tükröződtek, nem fontak, nem szőttek, a férfiak állatot igába nem fogtak, csak az istállóban látták el az állatokat. Közben ha előbb nem történt meg ez, elvégezték a húsvéti gyónást is. Az értő asszonyok csütörtökön kenyeret és kalácsot sütöttek, pénteken pedig hímes tojást festettek. Nagyszombaton már a gazda levágta a húsvéti bárányt és a ház úrnője, a lányai segítségével előkészítette a húsvéti jófalatokat: töltött bárányt, sonkát és aprósüteményeket varázsoltak az ünnepi asztalra. Már ideje volt, mert a régi csángók vallásosságuknál fogva is szigorúan betartották a 40 napos bőjtöt! Egy érdekessége a két napos ünnepnek az, hogy bármennyire viszketett is a fiatalok talpa, az első napon, az az húsvét első napján, vasárnap, soha nem tartottak táncos ünnepet! Ezen a napon a fiatalok a legnagyobb csűrkapukba "hintót" kötöttek egy nagy vontató, fonott kötéllel, amelyet kenderből fontak mesteremberek, a széna bevontatására, a szekér lekötésére használták, 15-20 m is lehetett. Itt a fiúk szerre hintáztatták a leányokat, a többiek pedig más játékokkal töltötték az időt: seggbálozás, dungózás, pirostojás próba, és dobálás. Még csak nem is énekeltek, nehogy valamelyikük bűnbe essen és táncolni kezdjen! Szerintem annyira nagynak, fenségesnek és lelkinek tartották ezt az ünnepet, hogy a porszemnyi örökök, mint a tánc, nem volt ide méltó.
2012. 01. 18. A tavaszvárás mindig is egy megmagyarázhatatlan nyugtalansággal társult: igen hosszú és hideg a tél Gyimesben, nem ritkák a -20 fok fölötti napok, hiszen a három település tengerszínt feletti magassága 700 és 1553 között váltakozik. Az alsó színt Gyimesbükkben van, ahol már a kukorica is megterem (néha-néha!) a felső pedig a gyimesiek "szent hegyénél", Naskalaton, ahol Úz Bence szerint, és a csángó néphagyományi monda szerint, ha még lesz egy özönvíz, "a Naskalat lábainál és fennebb, megmaradnak az emberek". És még arról is híres ez a hely, hogy általában onnan jő az eső, még a lakodalmas ének szerint is:"Naskalaton esik az eső/ Jaj, Istenem, nem lesz jó idő/ Elsárosodik a topánkám / Megver érte az édesanyám// Erre gyere, erre nincsen sár/ Az ajtómon semmi féle zár/ Az ajtómon fából a kilincs/ Jaj, Istenem, még szeretőm sincs... stb. Rég annak az ideje, amikor egy tehetséges valaki kitalálta ezt a népdalt, nem tudott írni, tehát nem írta alá a nevét és népköltészeti alkotás lett belőle, mondom, ez rég lehetett, hiszen csak a legöregebb adatközlők említik meg, hogy az elődök szerint itt tényleg nem volt zár az ajtókon! Keresztbe raktak egy vesszőseprűt az ajtó elé és az odatévedt valaki tudta, hogy ide nem szabad bemenni, nincs itthon senki. Azt hiszem, ma legelőször a seprű tűnne el. Majd egyebek... Mégis, márciusnak is voltak jeles napjai. Gondoljunk csak Sándor, József és Benedekre, "akik zsákba hozzák a meleget", ekkor "ültetik le a tyúkanyókat kotolni", majd Gyümölcsoltó Boldogasszony napja tájékán rendet raktak az istálló körül és a gyümölcsfáknál. Itt a XX. századig alig volt gyümölcsfa. Aztán az 1900-as évek elején, Sántatelekébe valaki a Jánik közül több gyümölcsfát hozott Udvarhely környékéről és az emberek rájöttek, hogy itt is megterem a gyümölcs. A kivirágzott gyümölcsfák nagy ellensége a májusi "Fagyos szentek" éjjeli fagyok voltak: Pongrác, Szervác és Bonifác, majd később Orbán május 25-én. A csángók életének fontos napja volt valamikor Szent György napja április 24-én, amikor már kiköltözhettek a távoli kalibákhoz, ahol a nyarat töltötték. Nagy ceremóniával járt a kiköltözés: egy lajtorjás szekérbe felpakolták a tejfeldolgozáshoz szükséges edényeket, ágyneműt, kalibás öltözetet, puliszkalisztet, kenyeret, szalonát, szintén a szekéren helyet csináltak a legkisebb borjaknak, mert azok nem tudtak néha 6-10 km gyalogolni, és ne feledjük ki a 6-7 évnél kisebb gyerekeket se! A nagy kapuba egy hosszú, fakötő láncot tettek, azon átléptek az emberek, állatok és így védve voltak a betegségektől, vadállatoktól. Mindenki tudta, hogy ki mikor költözik és ilyenkor fehérnép nem ment a kiköltözőkhöz, vagy az úton is elkerülte azokat, mert " a fejérnép nem hoz szerencsét".
2012. 01. 17. A tavasz és a nyár a legszebb egyházi és népi ünnepélyek ideje. Igaz, a nyár közepe, a "nagy dologidő" a kaszálás nagyon lefoglalta a gazdálkodó, állattartó embereket, voltak családok, amelyek tíz-tizenkét szarvasmarhát, lovakat tartottak, és az 1800-as évek végén a valamire való gazdának 50-60 juha volt, de nem ment ritkaszámba a száz juhos gazda sem! És itt a hegyek oldalán található kaszálók nem voltak valami gazdagon termő földek, óriási területeket meg kellett kaszálniuk ahhoz, hogy a hosszú teleken etethessék állataikat. De azért tavasszal és nyáron is házasodtak, lakodalmaztak, keresztelő radinákat tartottak és, amint már említettük, minden nagyobb egyházi ünnepet megültek. De, amint már említettük, nem létezett vasárnap tánc nélkül. 1850 táján Középlokon csak egy kápolna létezett, aztán 1853-ban felépült a nagyobb templom, ide jártak misére a felsőloki csángók is, ahol csak 1905-ben építtetett templomot két odavaló gazda és a két község egyházilag is 1907-ben szétvált. Az előbb nem hiába használtam azt a szót, hogy "megülték" az egyházi ünnepeket, mert valóban, aki nem ment misére, az otthon ünnepelt" Ilyenkor hazagyűltünk a kalibától, kaszálóról, egyrésze misére, a fiatalabbak mise után táncba vonultak, aki otthon maradt, az tisztálkodott, megváltozott (ruhát váltott), főzött, pihent, imádkozott. Az felnőttek mentek a kalibához, ahol a marhákat ellátták, fejtek, sajtot csináltak, amit kellett. Ezt akármilyen ünnep volt, meg kellett csinálni. A fiatalok, legények, leányok, csak másnap reggel kerültek ki az esztenára, vagy a kaszálóba, mert vasárnap este vagy tánc volt, vagy guzsalyaskodtak" T. Katalin sz. 1905. De a csángók nem csak a vasárnapokat tartották meg ünnepnek, hanem még ezeken kívül voltak más pirosbetűs egyházi ünnepek is. Bizony a fiatalok, de más is a forró nyárban jó néven vették ezeket az ülő ünnepeket, mert megpihenhettek időnként a megfeszített munka fáradalmaitól. A fiatalok ilyenkor a kalibánál összegyűltek és kalibás táncot rendeztek, ahová eljöttek a környék fiataljai az esztenákról. A meghívás üzenéssel, vagy hühölytözéssel történt (átkiabáltak egyik hegyről a másikra). A vasárnapok tehát lehettek táncos ünnepek és csendes, pihentető ünnepek.
2012. 01. 16. Szinte minden ezzel a témával foglalkozó kutató, álljon az akadémiai vagy amatőr szinten, más és más címek alatt ír erről a témáról. Ha jól megnézzük a lényeg ugyanaz, esetleg a közölt anyag lehet más: gazdagabb, tudományosabb, összehansonlítóbb, elmélyültebb információkban. És számíthat az adatok gyűjtésének a helye is, hiszen az ünnepekhez kapcsolódó hiedelmek és szokások is lehetnek eltérőek. De az alap, ugyanaz: a vasárnap, a karácsony, a vízkereszt mindenhol ugyanazt az ünnepet jelenti!A néprajzkutatók az idők folyamán is különböző kritériumok szerint csoportosították az egyházi ünnepeket. Így nem szigorúan kronológiai sorrendben, nézzük meg, példákkal, ki mit vizsgált az ismertebb szerzők közül és mit tartott fontosnak.Demeter Tekla a Magyar Népszokásokban az év ünnepei alapján csoportosítja naptári sorrendben az ünnepeket. Például: amikor a téli ünnepekről beszél, azokhoz társítja az illető évszak, nap népszokásait is. Ezt teszi mindenik évszak ünnepeinek bemutatásakor. Hangsúlyt fektet a szokásvilág, az emberi élet fontosabb eseményeinek a bemutatására.Gaál Anikó nem annyira az ünnepek eredetének, elterjedésének a pontos, tudományos megvilágítását tartja lényegesnek, hanem inkább érzelmileg közeledik az illető ünnephez. Ez a megközelítés nekem is szimpatikusabb, csak én ehhez nem a költőket hívom segítségül, hanem az egyszerű adatközlőket és magamat, aki szintén átéltem sok ilyen ünnepet! Sajátos címet választ a vizsgálódásainak : Ünnepnapok, hagyományok adventtől adventig. Ez is kronológikus, naptári, csak kicsit másképpen!Érdekes, tanulságos Bogdán István Régi magyar mulatságok című könyve is, éppen úgy, mint az Apor Péter: Metamorphosis Transylnaniae c. könyve 1736-ból, amely magyarul íródott és már szó esett róla elébb.Még megemlíteném Dobossy László: Szokások és hiedelmek, Madar Ilona: A Sóvidéki vallásosságról c. könyvét, amelyben az utolsó szerző egy más csoportosításal próbálkozik, beszélve a karácsonyi, húsvéti, nyári, őszi ünnepkörről. A magyar folklor c. kötetben, amelyet Voit Vilmos szerkesztett, Verebélyes Kincső családi és társadalmi ünnepekről, valamint az emberi élet kiemelkedő eseményeiről ír, mint ünnepi alkalmak.Ezzel teljesen egyet érthetünk, hiszen az olyan események, mint a születés, párválasztás, jeles évfordulók (elsőáldozás stb.) az adatközlőink szerint is a család, de az egyén kitörölhetetlen emlékeket hordozó egyéni örömforrás, szép emlékké alakul át! A többi forrásértékű mű felsorolásától itt eltekintek, kiemelve azok értékét is a téma tárgyalásához.
2012. 01. 14. Az egyházi katolikus ünnepeknél maradva meg kell említenünk, hogy ezeknek van egy általános, évente ismétlődő menete, amelyek kevés eltéréssel évente minden templomban megismétlődnek. Ezek a létező liturgiákhoz, ceremóniákhoz igazodnak és a papok hozzáértésétől, ügyességétől függ, hogy milyen mértékben tudja azokat közösségi ünneppé varázsolni, ami nyomot hagy a résztvevők lelkében és ünnepélyessé teszik azokat. Már említettük, hogy a gyimesi ember minden képpen munkaszünettel fogadta ezeket a megszentelt napokat. Mise után jött a világi rész, a tánc. Szerintem az számított igazi ünnepnek, amikor egy nagy család minden tagja elindult a templom felé élen a családfővel, aki két-három lépéssel a családtagok előtt haladt. Ma már ritkább, nem csak a nagy család, de az együtt misézés is. Általában a reggeli misére a férfiak mennek, a nagy misére családok, vegyesen, az esti misére pedig a fiatalok és asszonyok. Valaki a családból mindig akad, aki otthon marad.Az 1970-es évekig minden vasárnap, kivéve a bőjtös heteket, táncot rendeztek a fiatalok a kultúrotthonban. Ezek a táncok szürkületig tartottak, de főleg a leányok, szürkület előtt szigorúan haza kellett, hogy érjenek. A délutáni táncokban (fogadott táncok) fiatal házasok, sőt öreg asszonyok is ott maradtak egy ideig ki pletykálni, figyelni az unokákat, ki pediglen egyet-kettőt táncolni. A gyermekek is ott maradhattak, de két-három nóta után kihírdette az egyik rendező, hogy: "ez a nóta a gyermekeké, a nóta után ők elhagyják a termet". Ezek régi megszokott regulák voltak. Ha a fogadott tánc után éjjeli bál következett, akkor is mindenki hazament vacsorázni, majd este újra begyűltek a táncoló házba. Majd látni fogjuk, hogy az ünnepekhez, jeles napokhoz tájanként, sőt Gyimes esetében községenként más-más szokások, hagyományok társulnak, melyeket én a gyimesiek roppant gazdag hiedelemvilágából származtatok. Itt találunk majd sok eltérést összehasonlítva más vidékek hagyományaival és ez a kijelentés főleg a jeles napokra vonatkozik. Bármennyire egysíkúak is ezek az ünnepek, de egyúttal az egyén ünnepévé válhatnak, ami olyan érzéseket válthat ki, amelyek egyedül az ő lelkében sarjadnak, egyéniek és soha többé pont ilyen formában és telítettséggel meg nem ismétlődnek! Erre mondta egy fiatal adatközlőm: "a kicsengetésem majdnem olyan szép volt számomra, mint az első áldozásom!" Bíztosan arra a sok szép szóra, simogatásra gondolt, amit akkor a környezetétől kapott. Ez tette őt boldoggá, ez volt az ő egyéni boldogság-forrása, személyes ünnepe!
2012. 01. 13. Az ünnep, iinap minőségileg eltér a mindennapoktól, a megszokott, túlsúlyban lévő míves napoktól, amelyekből mindig bőven részesült a gyimesi ember. Sőt teljes ünnepe, amikor csak imádkozhatott, majd pihenhetett volna, nem is adódott számára, ha egyszer állattartásból élt. Ez ma is így van. De ez a helyzet a XXI. században bizony, nemcsak a gazdák, hanem mindenki kitaposott, kikövetelt "joga": rohanunk, dolgozunk, mindig jobbra vágyunk, csalódunk, remélünk, tehát folyamatosan stresszben élünk! És természetesnek vesszük azt, hogy sok a beteges fiatal, öreg, aztán tömjük magunkat mindenféle dilibogyóval, orvossággal! Elfelejtettünk ünnepelni, mert alig van rá időnk, ritkán járunk társaságban, ahol szívből elbeszélgethetnénk a barátokkal, ismerősökkel, beszorultunk a saját "várainkba", amelyek bármilyen nagyok, szorító barlanggá válhatnak idővel. Hová lettek a két napos lakodalmak, a szerbálok, kosaras bálok, kaláka-munkák, majd kaláka táncok? Hová lettek a gyermekkorom csendes esti beszélgetései valamelyik szomszédnál, ahová sikerült otthonról kimozdítani még az elfáradt szülőket is? Hová lettek a megyézések, amikor az öregedő apa összegyűjtötte a két legnagyobb ünnepünk, karácsony és húsvét első napjának estéjén a bővebb családot: fiait, lányait családostól, esetleg testvéreit és csendesen szép reggelig ettek, ittak, énekeltek és beszélgettek, meséltek hosszú életük történeteiről ami, azaz a legkisebb generáció örömére. Többször leírtam már: ezek voltak a mi legelső történelem leckéink a két háborúról, Galiciáról, Doberdóról, fogságról, régi és kicsi magyar világról! A lóca is eltűnt a kapu elől, ahol a férfiak ünnepnapok délutánjain összeültek egy kis elbeszélgetésre, politizálásra, pipálásra. De a korcsma sem a régi! Akkortájt ide is beszélgetni mentünk, barátokkal tere-ferélni és nem berúgni, orditani! Ma a zaj, a sietség, az értelmetlen cifra fény és csillogás úgy telepedik ránk itt, Gyimesben is, mint kiső összel a nedves, súlyos köd Hegyes-havasra, vagy Apa-havas tetejére: úgy öleli körül és szorítja, mintha meg akarná folytani!Nem szabad ezek a gondolatok nosztalgiává váljanak, de mégis, ez a ránkszakadt rohanás távol áll a XX. század eleji gyimesi parasztember lelki világától. Itt csendesen éltek, nem voltak elvándorlók (amerikások), életvitelük igénytelen, de tiszta volt, amelyikről az 1970-es években azt mondta a mindent tudó 80 éves adatközlőm: "nannyám mesélte, hogy a szülei gyermekkorában itt még elig üsmerték a pénzt! Ma mást sem hallunk: fizetés, kölcsön, pénz, pénz, pénz!"
2012. 01. 12. Amikor egy adatközlőtől, legyen az öreg vagy fiatal, az ünnepekről, jeles napokról érdeklődünk Gyimesben, akkor először a római katolikus egyház ünnepeit, jeles napjait sorolja a megkérdezett. Ez érthető is, hiszen a gyimesi csángók nagyrésze a mai napig gyakorolja vallását, vasár- és ünnepnapokon naponta háromszor tele vannak a templomaik. Mária kegyeltjeinek tekintik magukat, naponta imádkoznak, főleg a középkorúak és az idősebbek, Babba Máriához, és valamikor az volt életük egyik fontos célja, hogy évente eljussanak a valamikori "fehér keresztaljaikkal" a somlyói búcsúra, Mária lábaihoz. Vallásosságuk a mai napig természetes velejárója a mindennapjaiknak. Ezért, papjaik szerint, itt a halált is könnyebben elfogadják az öregek, mert a földi elmúlást megkönnyíti egy más világban, a mennyországban vetett hitük. Persze, nem tagadhatjuk, hogy a több mint negyven esztendős vad ateizmus kikezdte, főleg a fiatalabb generációk vallásosságát. De hát, amint észlelhetjük a nyugati fejlett államokban, a túlzott liberálizmus eszméi ott is megszülettek, ahol az ateizmus nem volt állampolitika! A bevezetőben igyekeztem megvilágítani az ünnep, ünneplés fogalmát és hangsúlyoztam, hogy szeretném ezt az érzést összekapcsolni a boldogság szóval. A vallásos ünnepek a megszentelt időhöz kapcsolódnak, amelyeket lehet a katolikus naptárban pirosbetűs ünnepekként is jelölni. Ezeket a gyimesi ember szinte máig pontosan megült, ezek dologtíltó napok. Ezek az ünnepek állandóan ismétlődnek, bővülnek. A vasárnap király az ünnepek között és akkor vallásuk szerint kötelező a liturgián való részvétel. S már láttuk a bevezetőben, hogy alakították át ezeket a vasárnapokat számukra kellemessé is, igazi ünnepekké: a zenész várta őket a templom előtt és a mise végével együtt mentek a táncoló házhoz. Az évközi nagy ünnepek közül Karácsony és Húsvét első napján nem volt szabad táncot rendezni. Ezt pótolták a fiatalok az ünnepek második napján. Érdekesnek, szinte ellentmondásosnak tűntek az idősök válaszai arról, hogy mit csináltak ünnepnapokon. Ezeket olvasva azért tűntek a válaszok ellentmondásosnak, mert az ünnep nem tűnt igazi örömforrásnak, különleges "valaminek", ahogyan azt Shakespeare meghatározza egyik szonettjében:"Az ünnep azért kápráztat el/ Mert szürke napokból ragyog elő/ Ritkán, ahogy a nyakláncban tüzel/ Itt-ott egy-egy igazi drágakő!" ----------Az idősebb generáció az egész katolikus szertartásból csak a prédikációt hallhatta magyarul, tehát az egész mise, ami latinul hangzott el, nem jelentett egy igazi ünnepi pillanatot, ami kiemelhette volna a hétköznapok szürkeségéből. Ezért adhattak ilyen válaszokat az ünnepre vonatkozóan: "Misére megyünk, vagy otthon pihenünk, mert egész héten a hegyen voltunk a nagy melegben dolgoztunk", "Ilyenkor csirkét, vagy tyúkot vágunk, húst eszünk", Meglátogattuk az öregeket", "Az állattartó embernek nincs teljes ünnepe: az állatot akkor es el kell látni!" Tehát az idősebb ember ünnepei és dolgos napjai között alig volt különbség! Akik nem mentek misére, mivel vallásosak voltak, ezen a napon többet imádkoztak otthon. Ezt is jelentette az ünnep. Tehát itt az ünnepet a pihenés szóval társíthatnám.
2012. 01. 11. (2) Még a mai bejegyzésemmel pontot szeretnék tenni az állításaimra: igenis, a csángók tudtak , szerettek társas életet élni, mulatni, énekelni, táncolni, egymást vicceikkel ugratni, egyszóval örvendeni az életnek, ünnepelni! És soha nem volt ez csak a férfiak privilégiuma! Álljon itt példának egy gyimesi mulatozó asszony története, amelyet Dincsér Oszkár említ meg a Két csíki hangszer című könyvében. Egy kicsit tágítom a történet keretét, utána néztem és valóban az 1919-20-as években élt lent az ezeréves határ mellett, Gyimesben, egy mulató asszony, akinek mindene volt az ének és a tánc. Bejáratos volt a tiszti kaszinóba, ahol gyönyörű csángó keserveseivel, népdalaival elkápráztatta a pesti vendéglő-zenén felnevelkedett tiszteket. Ezért mindig szívesen látták és ha pesti kedveseik, menyasszonyaik, feleségeik jöttek meglátogatni őket Magyarország legkeletibb határállomásán, mindig szerepeltették a csángó énekes menyecskét. De a csángó muzsikás dinasztiák tagjai is jól ismerték Galaci Tyivát. Aztán mikor megcsapta őt az öregedés szele, mind minden rendes gazda, ő is írt egy végrendeletet, amelyet a községházán fogalmazott meg és az így szólt: "Estefán Jancsiné írásba foglalta: Hátra hagyom. Én Estefán Jancsiné született Galaci Tyiva hátra hagyom Cándura Jánosnak, hogy én amikor meghalok, az én nótáimmal késérjenek el a síromig, negyedmagával. Tanuk előtt hátra hagyom, hogy fizetésül a mozsikásoknak aggyanak egy veres csergét, temetés után a tórba ütessék le, aggyanak ennik és egy jó tiszteletet. Gyimesbükk. 1922. okt. 28. Tanuk aláírása."A szájhagyomány szerint betartották a mulató asszony kívánságait, sőt a tor végével is elénekelték a nótáit. Csak akkor nem vídáman, hanem könnyezve énekeltek!Ennyit a csángók életkedvéről, mulatozásairól. Világos, hogy ezek, bárhol is történtek: lakodalom, radina, búcsú alkalmával, a társadalmi életük sarkalatos dátumai, ünnepei voltak, és ha nem is voltak annyira csiszoltak, mint ahogyan a németek, angolok, franciák népi ünnepségeit leírja Báró Apor Péter, ennek ellenére ezek a mieink voltak és azok maradtak!
2012. 01. 11. Hosszú Fülöp adatközlő sz. 1905-ben: "még nannyám mesélte, hogy miként jöttek a csíki magyarok, a falusiak, a Mária-Magdolna bócsúra Középlokra. Itt még alig alakult volt ki a község, a falu, ezért a csíkiakot, ahova tartoztak régebb s akiknek a területeire telepedtek meg és azok legelőit bérelték, majd megvásárolták, úgy nevezték, hogy a falusiak, mert ott már rég falvak voltak. Itt 1853 után volt ez a nagy búcsú. Mindenünnen jöttek: az árusok hozták kóboros szekerekkel az árut: fazekakot, edényeket, mindent. Az iskola udvarára kirakodtak. De gyalogszerrel jöttek a felcsíki községekből az emberek, asszonyok, gyermekek. Volt, aki már előző este megérkezett, mert voltak ismerőseik. Mások a búcsú reggelén korán megjöttek, mindenkinek akadt valaki ismerőse, együtt mentek a templomba. Mise után megvigyázkodtak a búcsún, vettek ezt, azt, s az idegeneket megyébe hívták az idevalósiak. Ott ettek-ittak, énekeltek. Igazi ünnepély volt. Egy ilyen búcsús reggelen, hát Antalok patakán is jött lefelé egy nagy csapat Felcsíkról. A vén Hejszáné szerette a pálinkát, s már reggel bészedett a kontya alá, s mikor meglátta a csíki ismerőseit, elkezdett pattogtatni, táncolni a ház előtt. Ott volt egy kávás kút, mert jó hideg forrás tört fel a földből. A vénasszony ahogy táncolt visszafelé lépegetve, s integetett a vendégeknek, egyszer csak megbotlott, s hátrafelé supp! belé a vízbe. Elig tudták kiemelni. De egy néhány perc múlva már kacagva kénálta a vendégeit pánkóval, pálinkával, álivánkával."Egy másik írott forrás egy Csíkszeredában megjelent újságban található, amelyben az újságíró egy 1903-ban tartott lakodalomról számol be, amelyet Középlokon tartottak az akkori szokások szerint. A lakodalom két napig tartott, és a vőlegény házán kívül még két szomszéd házában is vendégek ültek. Minden háznál külön zenészek húzták a talpalávalót. A leány rokonai külön ültek, a fiatalok szintén, tehát nem zavarták egymást, de ha ismerős volt valaki, azt éjjel felkeresték, együtt mulattak, énekeltek. Tehát megállapithatjuk, hogy ezek is igazi népmulatságok, ünnepek voltak.
2012. 01. 10. Vajon, tényleg ne lett volna szíveket melegítő népünnepélyük a székelyeknek, közöttük a gyimesi csángóknak? Azt elhiszem, hogy 1730-as ünnepélyeik a gyimesi csángóknak még nem voltak, mert ebben az időben alig akadt egy néhány család, akik már helyi lakosoknak számítottak, és ők maguk is valahol a patakok fejében szerényen meghúzódva éltek, hiszen sokuk valamitől szaladt, amikor vándorlásra vetette a fejét. De annyi bizonyos a régi szájhagyományok sőt írott források szerint is, hogy amikor már elegen voltak ahhoz, hogy búcsút, lakodalmat, táncokat csinálhassanak, akkor aztán tudtak úgy istenigazából mulatni, örvendeni, ünnepelni! Igaz, ezekről csak a száz valahány évvel későbbi ránkmaradt szóbeli és írott dolgokból van tudomásunk. És ezek a mulatságok, táncok sem olyanok voltak, mint amilyeneket bemutat ez az öreg gróf. A székely falvakban, ahol grófi birtokok, földek léteztek, ott minden nagyobb ünnepélyes összejövetelen részt vettek az udvar béresei, szolgái, akiknek külön táncoló helyük volt, akik ételt, italt kaptak az uruk konyhájából. Az urak táncaiból is átvettek mulatságaik alkalmával, amelyekből sok szalon eredetű táncot Gyimesbe is elhoztak és "népiesítették" az ide csángált letelepedők. Ezek a polgári eredetű szalontáncok. Gondoljunk csak a hétlépésre, a kerekesre, és a sortáncokból egy néhányra. De hogy a 35 féle tánc honnan jött ide és hogyan ötvöződött igazi, népi táncokká, az más kérdés. Arról már sokat írtak a tánckutatók. Egy biztos: sok irányból jöttek ide a csángók, hozták a szülőföld táncait, énekeit, itt a sok változatból az ötvöződött egységgé, ami ma a Kárpát-medencei tánckultúrák egyik leggazdagabb kincse! És az is biztos, hogy ezek az emberek tudtak a nehéz élet ellenére is szívből örüni, mulatni, ünnepelni. Erre már a XX. század előtt felfigyeltek az itt átutazó tudósok, kutatók. Példának megemlíteném, hogy 1853 után a középloki Magdolna-búcsú (július 22.) nem csak az egész Gyimes-völgye ünnepe volt, hanem Csík felől előző este és a búcsú kora reggelén is gyalog özönlöttek át a hegyeken a csíki "magyarok", a "falusiak", ahogyan azokat nevezték a csángók, és akikkel egyesek még tartották a vérbeli rokonságot is! Hogy mennyire várták, hogyan fogadták őket, azt mesélem el a következő bejegyzésemben.
2012. 01. 07. (folytatás...) Metamorphosis Transylvaniae az az Erdélynek régi együgyű alázatos időkben való gazdagságából ez mostani kevély, cifra felfordúlt állapotjában koldusságra változása. Miről is van itt szó? Régi dolgokról nosztalgiázik egy öreg nagy úr, amikor még megvoltak a régi szokások, táncok, lakodalmak stb. és nem hódított annyira az új módi, amit az idegenektől vettek át és ezt az újat szinte elutasító módon "nájmódinak" nevezi a báró. Minden, amit kívül lát a környezetében most, az silány, gyatra, kopott, és minden, amit belül, belülről lát, a lelkében, az a tökéletes, hibátlan, valóságos tündérálom"- írja róla Kosztolányi Dezső költő. És szerre szokásokat mutat be, de ilyenformán: leír egy régi táncot és hozzáfűzi: -"táncoltak, de nem ugráltak, mind a kecskék!"A nők viseleti dvatjának bemutatása után pedig így zárja az epés gondolatait: "a nők nem bocsátották úgy zsibvásárra az csecseket szemtelenül, mint az mostani asszonyok és leányok. "Én megértem egy csalódott öreg báró véleményeit, aki visszahúzódva a magányában nem tudja elviselni a változást, az újat. Hiszen nem egyszer én magam is beleesek a nosztalgiázás hibájába. De bármennyire hasznos is az akkori úrivilág szokásainak leírása, az nem a nép, hanem a főurak világáról szól. És én nem tudom elfogadni azt az epés meggyőződését sem, amikor türelmetlenül felkiált: "Nemzetünknek (jelen esetben ő a székelységről ír) nincsenek népi innepei... az magyar csak üres zajongással, minden szép symbolicus cselekmények nélkül tölti az időt, nem tud népi innepeket előmutatni, mint a germánusok, Francziák, Schweitzerek, anglusok" Ebben lehet igaza a szerzőnek, főleg ha figyelembe vesszük, hogy ő a a nemesi élet szokásait mutatja be, hiszen az öveiről ír, és még messze van időben is 1827, majd 1841, amikor a Kisfaludy Társaság szorgalmazta a népi kultúra tanulmányozását! E dátum után bekerül a nép szokásaival, hagyományaival a kutatók látókörében. Az ének, a tánc létezett, mióta létezik az ember, de igazából a fentiek után beszélhetünk tudományos megfigyelésekről a szakemberek által.
2012. 01. 06. Ha az előbbiekben a sok fajta táncalkalomról szoltunk, akkor most azt is igazolhatjuk, hogy miért létezett a gyimesi csángóknál még az 1960-as évek végén is több mint 35 (!) féle tánc a táncrendjükben, amelyet minden komolyabb táncalkalomkor végigtáncolták! Itt gondolok a lakodalmakra, a hivogatós bálokra, a búcsús (Magdolna, Szent András, Úrnapja) táncokra. Érthető tehát, hogy a rengetek táncalkalom sok táncot igényelt. A legegyszerűbb táncos összejöveteleken a következő táncokat járták: lassú magyaros, sebes magyaros, németes(keringő), csoszogtató és hejsza. Ezeket még a legkisebb kölyöklegény is tudta, nem is beszélve a cefrékről (süldő, 13-15 éves leány). És ezzel elértem ahhoz a ponthoz, amikor megemlíthetek a mulatságok szeretetén kívül egy más indítéki okot ahhoz, hogy megírjam a fentieket és legalább két-három hónapig bejegyezhessem lehetőleg naponta az említett témával kapcsolatosan. De nézzük miről is van szó?2010 őszén a szeredai Megyei Könyvtár olvasótermében kezembe került egy számomra érdekes könyv, amelyet 1736 körül írt és jelentetett meg báró Apor Péter, erdélyi székely főúr, főispán, királybíró, történet író, jogász, költő stb. Akkorjában magyar könyvet írni nem volt sem kifizető dolog, sem reménykeltő ahhoz, hogy az rögtön világ-elismerést hozna! Már a címe is furcsa számomra, aki megvoltam szokva a gyimesi életmód bemutatásával, amelyből oldalakkal tudtam és tudom bizonyítani, hogy mennyire későn hatolt be ide mindenfajat új a világból: kultúrájukban vannak elemek, amelyek száz évek alatt mit sem változtak. Itt van rögtön példának az állattartással kapcsolatos életmódjuk: kaszálás, vontatás, a tejfeldolgozás. De még szembetűnőbbek a születéshez, halálhoz, lakodalomhoz és táncaikhoz kapcsolódó hagyományaik. Ezek mind igazi hagyományokként maradtak ránk és a nagy változás az 1950-es évek után állt be. És erre előáll 1736-ban egy magányba vonult öreg úr, egy báró, aki megírja a könyvét a következő címmel: (folytatjuk...)
2012. 01. 05. Azt mondtam, hogy a tánc, a zene (éneklés) a legrégibb időktől Gyimesben örömforrás, tehát az ünneplés, maga az ünnep velejárója volt! Öngúnynak szánták, de ezt a helyzetet igazolta a mindenki által ismert és megmosolygott táncszó, táncbekiáltás is: "Palacsinta, pánkó/ Szökjél bolond csángó!" És szökött, táncolt mit tehetett volna, mivel szórakozhatott volna ebben a világtól elrejtett hegy-völgy országban a fiatal és öreg egyaránt. Szinte minden összegyűlési alkalom vagy tánccal kezdődött, vagy azzal végződött. Nem találtam még Európa országaiban egyetlen népcsoportot, ahol harmincnál több alkalom adódott a táncra! (Az afrikai néger törzsekről nem beszélek, mert ők állandó táncmozgásban élnek.) Íme milyen alkalmak voltak a táncra, még a XX. század ötvenes, hatvanas éveiben is: "Minden áldott vasárnap, kivéve a bőjtös heteket, a nagy miséről mikor kijöttünk Középlokon a Megállónál, a templom előtt ott vártak a Pulikák vagy a Halmágyiakból egy, vagy két mozsikás és egy gardonyos, húzni kezdték és elindultak a nagy vénház felé a Csuláknál, ahol volt a táncoló ház. Ott szép estig táncoltunk. Nyárba, ha nem fértünk benn, akkor kikerültünk az udvarra s ott rúgtuk a port. '910 előtt a felsőloki fiatalság es idejött a misére és a táncba vasárnap és a nagy egyházi ünnepeken. Nem létezett vasárnap vagy nagy ünnep tánc nélkül. A nagy ünnepnapokokon, Karácsony, Húsvét első napján nem volt soha tánc! De minden másodnapján szerveztünk táncot. Ezekbe a táncokba nem csak fiatalok, de házasemberek es jöttek. Mindenki. Még a vénasszonyok es ott ültek körbe és pletykálták a fiatalokat." (Ambrus Fülöp 78 éves 1980-ban). Mivel aktív résztvevője voltam az 1960-as évek elején ezeknek a táncalkalmaknak, felsorolnám milyen táncalkalmak adódtak akkor: kaláka táncok, bizonyos munkák elvégzése után (trágyahordó, kaszáló, pityókalopó, sajtlopó, fonó, tapasztó kaláka táncok), az 1920-as évektől szinte a mai napig léteztek a színdarabos bálok, ahol betanult népszínműveket, majd más nagyobb színdarabokat mutattak be a község fiataljai a két nagy egyházi ünnep tájékán (karácsony, húsvét). Más táncalkalmak: a farsangi szer-bálok, hivogatós bálok, házasember-bálok, cigány-bálok, tűzoltó-bálok, a már ismertetett lakodalmak (legalább két napig mulattak!), ajándéktánc, esti táncok, kalibás táncok, gyermek lakodalmak, serketáncok, búcsús táncok, katona bálok (búcsúztatók), és itt megállok a felsorolással és hogy megerősítsem előbbi állításaimat a táncról, mulatozásról, ünneplésről, örömről, felhoznám azt az érvet, hogy szüleink sokszor aggódva nézték, hogy egy farsang végére, amikor egymás után, egyre-másra következtek a táncok, mennyire kifáradnak gyermekeik a sok áttáncolt este, éjjel után! De hát főleg késő ősszel, télen nem is volt más dolgunk!
2012. 01. 04. Új fejezetet kezdek az új esztendőben. Címe: Ünnepek, ünneplés Gyimesben az idők folyamán.Ilyenkor a tisztelt olvasó, akinek ezúttal kívánok egy boldog új esztendőt, felkaphatja a fejét mondván: mit lehet erről mást mondani, mind amit többszáz éve mondanak az ünnepeket, ünnepi szokásokat, jeles napokat ismertető könyvek, dolgozatok! Igazuk van, hiszen százakra tehető azok száma, akik a magyar népszokások tárát gazdagították ezzel a témával kapcsolatban. Csakhogy a legtöbbjük magával az egyházi, kalendarisztikus ünnepekkel foglalkozik, és az azokhoz igazodó népi regulákkal. Megjegyzem, ez így jó, mert tájanként fellelünk egy sor szokást, hiedelmet ezekkel kapcsolatban. De én másképp is szeretnék szólni az ünnepekről: inkább az ünneplés milyenségéről beszélnék! Az ünnepet úgy fogom fel egy adott időben, mint öröm-, boldogságforrást! A népünnepélyekről is szeretnék beszélni: mit és hogyan ünnepeltek a gyimesi emberek? És milyen alkalmak adódtak az örömük kifejezésére? Ezért az ünneplést, ünnepeket a tesztekben szereplő kérdések alapján egyénesítettem: Te, mint adatközlő az én, mint kérdező felfogása szerint az ünnepről, innapról- ahogyan itt mondják, milyen napot, napokat, rendezvényt stb. tartasz ünnepnek és miért? Egyeseknél egyenesen úgy kérdeztem: nehéz élete folyamán, amelyet egy munkaközpontú népcsoport tagjaként megélt, milyen napok, események tettek boldoggá, amikor a lelke örült? Ilyenkor szinte megnyiltak a sokszor zord, zárt lelkek, és ömlött belőlük a sok szép napot felidéző emlékezés! Igyekeztem valamelyest letörölni ezekről a visszaemlékezésekről a nosztalgia megszépítő arany porát, de nem mindig sikerült. Százszor hallottam újra azt a két szót, hogy tánc és ének! Tehát egy boldogságforrás máris megvan! És ebben az esetben csak azt tudom ajánlani mindenkinek, hogy nézzenek végig legalább videón vagy a televizió jóvoltából egy olyan alkalmat, amikor a kalotaszegi, de főleg a széki fiatalok járják a nálunk lassúmagyarosként ismert lassú táncot! Az életben, az utcán, elváláskor, találkozáskor sem láttam olyan kecses, szeretettel teljes ölelést, ahogyan a leány átöleli a legény nyakát-vállát! Ez egyáltalán nem csupán testhelyzet, hanem érzelem, lélek, amitől nagyon örülni, vagy rettenetesen búsúlni lehet!
