2010. 10. 24. Szombat este lakodalomban voltunk. Az ismert gyimesi csángó népdal ismerője és énekese volt a vőlegény, Antal Tiborról beszélek. Érdekes lakodalom volt ez: ötvözete a modern, mai lakodalomnak és a hagyományos, régi, gyimesi csángó lakodalomnak, amelyről már egy előző bejegyzés sorozatban írtam és a könyveimben is vannak részletek a régi lakodalmakról. Ennek megfelelően két féle zene volt jelen: modern, néhol diszkó zene és régi, csángó zene. A modern zenére mindenki táncolt, a helyi népi táncokat csak a beavatottak, az ötvenesek vagy a bizonyos tánccsoportakban fellépő táncosok járták. Hiszen ezek nem valami könnyű fajsúlyú táncok. Így eljártuk a lassúmagyarost, sebes csárdást, a kettőst, a balkán eredetű körtáncokból egy néhányat és az aprókat. Ezeknek is nagy sikerük volt. Annyi bizonyos, hogy a népi táncok a legfiatalabbakat nem úgy vonzák, mint mulatási forma, hanem inkább színpadi valaminek tekintik. Pedig valamikor az én, sőt nálamnál fiatalabb generációk is ezzel tudtak igazán, szívből táncolni, énekelni, egyszóval mulatni!
2010. 10. 23. Erre a napra megszakítom a leírást a gyimesiek párválasztási szokásairól. Arról szeretnék írni, amiről az utolsó években olyan szomorúan írtam az újságcikkeimben: a magyar jeles, nemzeti ünnepeinkről a csonka országban, az országhaáza körül. Most nőtt a szívem, amikor láttam, hogy milyen ráérősen ünnepeltek: hiányoztak a kordonok, a rendőrök tömege és a családok együtt sétálgattak, rengeteg gyermeket láttam, és ez tett igazán boldoggá! Igazából nem vagyok a szónoklatok csodálója, de maga a téri hangulat, az tetszett és örültem az emberek örömének. Add, Istenem, hogy jó felé haladjon a mi nemzetünk! És eszembe jut az egyik aradi vértanú fohászkodása felakasztása előtti napon: "Istenem, oltalmazd az én szerencsétlen hazámat!" Ő ennyire szerette azt a hazát, amelyikért feláldozta az életét. Pedig azzal sem döngethette a mellét, hogy ő színtiszta, anyaországi magyar.
2010. 10. 22. Az említett tragikus eseményeket Tankó József (Jáni) lakodalmas gazda mesélte el, de személyesen is ismertem a fiatalok családjait. Életemben sokszor feltettem azt a kérdést, hogy ha itt az elválás szinte ismeretlen volt napjainkig, akkor honnan az a sok keserves népdal a szerelemről, az együttélésről a házasságkötés után? Tényleg, szerelemből házasodtak a fiatalok? Itt van pl. a már említett népdal:
"Szeretett a fene soha/ Csak meg voltam veled szokva/ Úgy meg voltam veled szokva/ El se felejthetlek soha!"
Vagy amikor a párválasztásról írtam, nagyon sokan, igen-igen sokan említették azt a szót, hogy "megszokni, összeszokni"! Ha egy adatközlővel akarnám ezt igazolni, akkor így jegyezném: "Hadd el, leánykám, ha nem szereted majd megszokod, majd esszeszoktok. Én sem szerettem apádat, de itt vagyunk, megszoktuk egymást!"
Nem itélhetem el a szülőket, hiszem és tudom, hogy mindenki jót akar a gyermekének! De ez a szó, hogy "majd esszeszoktok" rettenetes lehetett bármelyik családalapításról álmodozó fiatal számára! Gondoljunk csak bele: számtalan esetben még a szerelemből kötött házasságok is valamiért csődbe mehetnek! Olyan esettel is találkoztunk, amikor az okos együttlétből szerelem alakult ki, megszerették egymást. De a leggyakoribb az, amikor a fiatalok szerelme később szeretetté, egymás megbecsülésévé alakul. A kettő között óriási különbség van! Az egyik mellett nem fér el a gondolkodás, a ráció. Kitalálhatjuk, melyikről van szó! És most van itt a helye annak, hogy beszéljek a gyimesiek párválasztási szokásairól. (folytatjuk...)
2010. 10. 21. Itt is, mint bárhol a világon, az emberek ezt az ősi érzést, amelyet minden élőlény magával hoz, legyen az állat, vagy ember, amit szerelemnek hívunk, átélik, érzik a fiatalok és talán, egy kicsit megkopva, az idősebbek is. Bizony mondom, itt is voltak perzselő, gyilkoló szerelmek, amelyek talán a Rómeo és Júlia fájdalmas szerelméhez és tragédiájához mérhető, egy icike-picike közösség miniatűrizált kivetítésében! Itt is, ellenséges családok (miért vajon?) addig tiltották a fiatalokat, addig makacskodtak a béna érveikkel, amíg valamelyik sértett lelkű fiatalban, ott bent a szíve körül, darabokra nem törött egy tükör és eldobta magától a fiatal életét. Mivel lehetne magyarázni azt, ami történt egy legénnyel, éppen a vőlegénnyel az esküvője napján? A szülők nem tudták elfogadni, befogadni az utolsó napon sem a legény szíveválasztottját és mikor indulni kellett a templomba, a vőlegényt a csűrben találták, felakasztotta magát. De ez nem egyetlen eset volt a Gyimesvölgyében! Még ideírok az Öregek faggatása című könyvemből egy idevágó részt:
"Ügyes, csendes legény volt ez az A. Jó nemzet és jó gazda gyermeke! Az egyedüli baj az volt, hogy belebolondult abba a szegény, árva leánykába. A szülei erőst tiltották. Emlékszem, egy lakodalomban voltunk Sántatelekiben. Én voltam a gazda. Soha se felejtem el, egyszer csak Pulika Misi, a mozsikás, húzni kezdett egy keservest, lassú magyarost: "Édesanyám, mért szültél a világra..."
Még senki nem táncolt, A. felkérte a szeretőjét, olyan szép csendesen táncoltak, mintha csak egybe forrtak volna, mindenki őket nézte és nekik, mind a kettőjüknek csak úgy potyogott a könnyük! Mondom a feleségemnek: Te, Borbár, meglátod, ennek nem lesz jó vége, mert ezek nem tudnak egymás nélkül élni! Tíz nap sem telt el, s a legény felakasztotta magát. 23 esztendős volt!" (folytatjuk...)
2010. 10. 20. Az elmúlt hetekben a gyimesi csángók párválasztási szokásairól írtam(guzsalyaskodás, lakodalom, ajándéktánc). Ma pedig a kezembe került egy régi füzetem a gyimesi népdalokat tartalmazó több mint 100 népdallal. Aztán az 1970-es években ezeket magnóra énekeltem Holló Gábor zeneértő kollegámnak, a híres középloki kórus vezetőjének, ő pedig kottára írta azokat és díjat nyertünk azokkal a Néprajzi Társaság pályázatán a 90-es évek elején. Azóta a középloki kultúrális élet mindenese már nincs közöttünk, emlékét felidéztem a "Gyimes a politika árnyékában" című könyvemben. (A népdalok nagyrésze itt, a Honlapomon is megtalálható). Mondom, a kezembe került ez a füzet és megdöbbentem, amikor ilyen kezdetű dalok szerepelnek: "Szerelem, szerelem, átkozott szerelem", vagy olyan sorok, hogy: "Édes fiam, azt a kislányt vesd ki az eszedből", és sorolhatnám a bánatos, átkozódó, keserves népdalokat. És elgondolkoztam, vajon milyen is volt itt igazából a szerelem, létezett-e egyáltalán igaz szerelemből kötött házasság, mert a népdalok nem erről árulkodnak. Íme hogyan hangzik többek között egy kesergő:
"Jaj,de bajos, ki egymást nem szereti/ Minden este egy párnára feküdni/ A párnának s ej a haj, a két széle elszakad/ S a közepe tiszta épen megmarad!"
És eszembe jutott az is, hogy a nagy költőinknél is alig akad olyan, aki a beteljesült, házastársi szerelemről regélne. Ilyen ritka óriás talán Petőfi. De a Szeptember végén című gyönyörű versében már Ő is megérez valamit arról, hogy ez a boldogság nem tart, amíg a világ. Jön a feltételezés: Mi történt volna, ha Petőfi túléli a harcokat? Következett volna a felhőtlen, szerelemmel tele boldogság egészen öregségükig? Ki tudja, és csúnya dolog is ezek után kutakodni! De egy biztos: a nagy fájdalom hamarabb verssé érlelődik, mint a nagy öröm! De nézzünk körül a mi közvetlen környezetünkben, mi is volt itt a helyzet a régmúlt időktől szinte napjainkig! (folytatjuk...)
2010. 10. 17. Tímár Sándor néptánc koreográfus 80 éves. A tegnap gyönyörű összeállítással emlékezett meg róla az m2 TV is. Mennyire csodálom én az ilyen embereket, akik teremtenek és maradandót tesznek le a kis hazájuk és a kulturális világ asztalára! Én hiszek abban, hogy egy népnek igazi kincsei között ott a helye a saját népzenéjének, táncainak is. És csodálni való minden nép tánckultúrája, mert az az övé, abban az őseik szelleme, lelkivilága van benne. Még ma sem tudok végignézni, vagy táncolni egy gyönyörű gyimesi lassúmagyarost száraz szemmel! De ez vonatkozik a Tímár Sándorék Csillagszemű... táncosainak az önfeledt, lelkileg magasröptű táncaira is. És minden nép tánca ilyen megható kincs. Ezért végtelen öröm fog el, amikor a minden magyarok táncai is méltó helyre kerülnek lassan Kodály és Bartók hazájában is. Elismerés érte a Duna televíziónak és újabban az m1 és m2-nek is. Valahogy úgy éreztem, hogy a magyar tv csatornák nagyrésze El-Pákósodott. De örömünkre és büszkeségünkre ebben is lesz változás!
2010. 10. 16. De természeti jelenségekhez, földrajzi nevekhez is születtek legendák, mondák és ezt mesélgették az öregek a fiatalabbaknak. A hirtelen vagy szerencsétlen halálokról énekek, balladák születtek. Olyan személyek izgatták még az én gyermekkoromban is a fantáziánkat, mint Gyica Balán, a híres román tolvaj-betyár, aki a határos Moldva vidékéről vetődött ide, vagy a Vadleányról szóló történet, aki gyermekét a vadonban nevelte. De mesélnek egy Baconi nevű furcsa emberről, akinek ördöge volt és az mindig vele volt, segítette, azt remélve, hogy ráteszi a kezét gazdája halálakor annak a lelkére. Csakhogy Baconi túljárt az ördög eszén. De ez egy hosszú történet és máshol mesélem el. (valamelyik könyvemben). Tehát roppant gazdag volt a csángók hiedelemvilága és kitűnő mesélők voltak. Alkalom is adódott a mesélésre, éneklésre a fonók, gyűlések alkalmával a hosszú téli esteken, amikor egy-egy család apraja-nagyja felkerekedett és elmentek beszélgetőbe valamelyik szomszédhoz. Ilyen alkalom volt még a megyézés valamelyik nagy ünnep (Húsvét, Karácsony, Újév) estéjén, amikor az Öreg, ameddig élt, összegyűjtötte a fiait, menyeit, unokáit, néha testvéreit és ettek, ittak meséltek, majd énekeltek is. Mi pedig szájtátva hallgattuk háborús, vagy lüdérces történeteiket. Doberdóról, Galíciáról, a kutyafejű tatárokról ott hallottunk és nem a történelemórákon. (folytatjuk...)
2010. 10. 15. Megkereste a bukros fát, és felmászott a fára, ott várta a farkasok gyülekezését. Estefelé érkeztek csoportokba verődve a farkasok és letelepedtek a fa alá. Aztán egyszer csak nagy csend lett és megérkezet a farkasok legöregebbje, már látszott rajta az öregség: duppos, tépett szőrű, lassú járású, de még mindig parancsolni tudott a falkának. És elkezdte kiosztani a téli megélhetési tervet, ilyenformán:
- Te, - és rámutatott egy farkasra - leméssz a falu legszélső házához, ott könnyű dolgod lesz, kerítés sincs, az istálló is elhanyagolt és találsz diszke juhokat is. Ti hárman kövér kutyákra vadásztok, hogy ne szaporodjanak el jövő nyárra... és így tovább mindenkinek jutott a beosztásból és szerre távoztak a gyűlésből. Csak egy lesoványodott, gyenge farkas összegörbülve várta a vezér szavát.
- Hát velem mi lesz? - kérdezte félénken a hatalmas Úrtól.
- Te megeszed azt, aki fenn van - és a fára mutatott. Ekkor ijedt meg a pásztor, hogy ez a farkasvezér mindent lát és tud, és most mi lesz vele? Amikor látták a többi pásztorok, hogy hiába várják a társukat, hárman visszamentek a hegyre, ki Apahavasába, és megkeresték a nagy, bukros fát. Alatta csak a pásztor összetépett bundája és báránybőr kucsmája volt. Az öreg, tapasztalt bács megmondta, hogy Szent Mihály után, de legkésőbb Szent András napja környékén a havast el kell hagyni, le kell költözni, mert az télen a farkasok birodalma. És ezt a mai napig betartják itt az emberek.
2010. 10. 14. Mondom, elődjeink orális, mesélő készsége kitűnő volt. Minden furcsa dologra, természeti jelenségre azonnal reagáltak valamilyen legendával, szólással, mesével. Így pl. hogy mikor is kell hazaköltözni a kalibától vagy az esztenáról, azt így foglalták mesébe: Élt valamikor réges-régen, mert még a nagyapám is az ő nagyapjától hallotta, egy morcos, kötekedő, de bátor és nyakas pásztor. Pont a szája miatt nem lett soha bács, megmaradt egyszerű pásztornak. Egy ősszel, amikor már az első hóharmat leseperte a szép, zöld gyepet és amikor a hosszú estéken mintha valahol felhangzott volna az első farkasordítás, a bács összehívta a pásztorait, monyatorait és azt mondta:
- Na, fiaim, holnap hazaköltözünk, mert már Szent Mihály eltelt és Szent András is ebbe helybe itt van. Ilyenkor a farkasok összegyűlnek, így mondják, Apahavasában, a legnagyobb és burkos, ága-bogos fa alá s ott tanácskoznak, hogy mi legyen a télen. Így is lett, szépen felpakoltak, a kutyák körbevették a juhnyájat, befogták a lovakat, még a szamarak hátára is csomag került és elindultak a falu felé. A nagyszájú pásztort hiába figyelmeztették a veszélyről, sőt az öreg bács már megtörtént eseteket is mesélt, ő nem hallgatott senkire, és ottmaradt, hogy kihallgassa a farkasok tanácskozását. (folytatjuk...)
2010. 10. 13. Ezt a témát is be kell fejeznem valamilyen képpen. És arra gondoltam, hogy elismétlem: a csángóknak nem volt a XX. század közepe előtt igazából erősségük az írásbeliség, a könyvek és a tudományok, valamint a fentieket istápoló iskola! "Iskola, drága fiam, minek az neked? Úr akarsz lenni? Jegyezd meg, hogy nincsen olyan Úr, akinek egy nálanál nagyobb Úr ne parancsolna! De nekünk itt csak a Nagyúristen parancsol! S őt nem igen van alkalmunk látni!" Persze, ezt így képzelték el, azért is csángáltak ide! De később, amikor már Mária Terézia is falvakba akarta terelni őket, megértették ha nehezen is, hogy itt is az Állambácsi jármát lehetetlen elkerülni! Igaz, hogy akkortájt nem is volt nagy szükségük az iskolára, mint bármelyik természetes régi népcsoportnak. De valahogyan az ember génjeibe már ősidőktől fogva kódolva van a valamilyen kultúra iránti óriási vonzalom! Ha nem tudunk írni, akkor meséljünk, találjunk ki történeteket, legendákat, énekeljünk, tegyük széppé a lakásainkat, templomainkat! Akad itt mesterség, ami hagyománnyá válhat, amiből élhetünk. Ezt pedig megtanítja a nagyapa, az apa, az anya, öreganya. Ezt gondolhatták őseink és olyan népi kultúrát hagytak ránk, amit szégyen lenne elfelejteni, amire büszkék lehetünk! Holnap egy ilyen legendát mesélek el. (folytatjuk...)
2010. 10. 12. Ma már a gyimesiek fele sem kalibázik. A kalibák egy részét hazahozták a gazdák, és eltüzelték. Miért is kalibáznának, hiszen állatot is alig tartanak. Ha a múltszázad közepéig ide jöttek a csíki, udvarhelyi, gyergyói bellérek értékes juhokat vásárolni, ma már alig akad gazda, aki legalább 5-10 juhot tartana. Pedig a fent említett időben az számított valamire való gazdának, akinek legalább 50-100 db. juh legelt az esztenája körül. És a jó gazdák csak a 100-on felüli számszaporulatot vetették áruba az idegen belléreknek. Az akkori állattartó csángók mindenükből kivetkőztek, hogy földet vásárolhassanak a csíki közbirtokosságoktól. Ma az utódaik egy része ott hagyja a füvet száradni lábon, nem kaszálja azt le, mert egy-két tehén lézeng a tágas istállókban. És mindenki lohol, nyargal munkahely után, idegenben próbál kenyeret keresni a családjának. Igaz, kevesebb szájat kell betömnie, mert a gyermeklétszám is drasztikusan lecsökkent! Ma még 14-15.000 gyimesi csángóról beszélünk, de holnap, ki tudja csak hányan maradnak? Életformaváltás volt, többek között a kalibázás napja is leszentülőben van. Azért akartam ennek emléksorokat hagyni egy nem létező (vagy létező?) emlékkönyvben.
2010. 10. 11. Mennyire más a leköltözés, mint amilyen volt tavasszal a kiköltözés. A tavasz valami újnak a kezdetét jelenti! Úgy, ahogyan egyszer csak minden felébred, nő, terebélyesedik a természetben, az emberfia lelkét is ismeretlen, misztikus jellegű öröm sugározza be! Csak meg kell látni a szépet, az újat. Minden apró dolognak lehet és kell is, örülni. De az ősz, az valaminek a végét jelenti! A halálát sok mindennek. És mennyire látszik ez a természetben, atyám! Jobban, mint a teremtés koronáján, az emberen. Először a kényesebb levelek sárgulnak el, majd a végtelen kaszáló, legelő vált színt, asztán szerre a kerti virágok halnak meg. És kifelejtettem a sorból a madarak énekét. Ők már augusztusban, sőt egyesek júliusban elhallgatnak. Májusban nem kapsz egy olyan idő töredéket pirkadattól a sötét érkezéséig ide, a magasba, amikor valahol valamilyen madár ne énekelne! De most, ősszel, a leköltözéskor az erdő már csak nyögni tud, mint egy beteges vén ember. És azt is csak akkor, ha gyötri a szél. A gazdák felpakolnak a nagy, lajtorjás szekereikre, kiürül a kaliba és a kalibások leköltöznek a falvakba. A kalibák ajtait legtöbbször záratlan hagyják, és ez engem arra emlékeztet, hogy még az 1800-as évek végén, de a XX. század elején is, a gyimesi csángok nem zárták kulcsra a lakásaikat, az ajtó elé tettek, keresztbe, egy vesszőseprűt és az jelezte, hogy nincs itthon senki. Egy őszi látogatásunk alkalmával mást is eszembe juttattak az elhagyott kalibák. Olyan volt minden, mintha egy elhanyagolt, kihalt falut szemlélnék: eltűnt innen a, a zsivaj, a kolompszó, a vidámság, egyszóval az élet. Még akkor voltam ennyire szomorú, amikor nemrég, betértünk egy szorványvidéki magyartemplomba. Ott, a valamikor szép és tágas templomban egy lelkes pap prédikált azon a vasárnap reggelen három görbe, megroggyant öregasszonynak. Félnapig nem volt senkinek beszélő kedve... (folytatjuk...)
2010. 10. 10. Még szeretnék beszélni egy olyan jeles napról, amelyet szigorúan betartottak (nehezebb mezei munkát, igás állatok hámba, vagy járomba fogását, földásást stb. mellőzve). Ez volt Illés próféta napja júliusban. Mivel történt talán egy véletlen villámcsapás egy nagyidő alkalmával, amikor meghalt három kaszás egy fa alatt, amibe "belé csapott az Isten itélete" vagy másképp mondva a "ménkő" (mennyei kő), azóta nem végzik a fent említett munkákat az emberek ezen a napon. Már a gyarmekek is úgy tudják, hogy a mennydörgéskor "Illés próféta szekerezik ott valahol fenn az égben".
Mindent egybevetve tehát a fiatalok várták ezeket az ünnepeket, hogy időnként együtt lehessenek, szórakozzanak, esetleg egy életre társat válasszanak maguknak. De a kalibázás, a puszta létezés ott, valahol fenn, a gyermekeknek is maradandó élményt hagyott! Játszótér volt maga az erdő, labdázó hely a tisztás, ameddig a szem ellát, kerítés, korlát alig akadt, belekiálthatták örömüket a nagyvilágba, csak a viszhang, vagy egy másik gyermek válaszolt. Az volt az érzésük, ami az idecsángált első telepeseké: itt, nekem csak a jó Isten parancsol! De ősszel otthagyták az óriás játszóterüket és elindultak be a faluba. Az érzékenyebb gyermekek, akik fát, bokrot és este csillagot választottak maguknak, az utolsó este a leköltözés előtt, elbúcsúztak azoktól! Isten veled, erdő, kaliba, ösvégy, kibuggyanó forrás! Tavasszal, ha az Isten megsegít, találkozunk! (folytatjuk...)
2010. 10. 09. De, amint mondtam, a csángók betartották a legfontosabb egyházi és más ünnepeket, és ennek a legjobban a fiatalság örvendett, mert a pihenés mellett akadt egy kis idő a szórakozásra is. A legkézzelfoghatóbb szórakozás pedig a tánc volt itt, Gyimesben. Mit is tehettek volna egyebet? Mindig kéznél volt valamilyen hangszer: volt, aki szépen fújta a népdalt nyirfa kéreggel, vagy valamilyen fa levelével, mások tudtak citerálni (legalább minden második háznál volt citera), de akadt klánétás, mozsikás (hegedű) is. A kalibák, akárcsak a házak kezdetben, kis csoportokba voltak (5-10 kaliba) elszórva a végtelen havason, patakok fejében ebben a hegy-völgy országban. A fiatalok huhejtozással, majd hangos kiáltással adták egymás tudtára, hogy hol is lesz és mikor a "havasi gyűlés, vagy kalibás tánc". Ide kezdtek gyülekezni fejés és sajtcsinálás után a fiatalok az ünnepnapokon, ha történetesen a faluban nem volt esti tánc. A nyár nem volt a faluban az esti táncok és gyűlések ideje, mert akkor kirajzott a falu a kaszálókra, havasokra. Itt aztán énekeltek, táncoltak, játékokkal töltötték az estét és, ami lényeges volt, ismerkedtek, szerelmek szövődtek, tehát ez kitűnő párválasztási alkalom is volt. Hiszen a guzsalyaskodás (amiről már beszéltünk) legmegfelelőbb és legjobb alkalma itt adódott. Tánc után a lányok nem mehettek a kalibájukhoz egyedül, főleg ha távolabb volt az. A legény hazakísérte a szeretőjét és nála aludt (ha aludt) hajnalig. És csak ketten voltak, nem kellett tartaniuk az apa tetetett vagy valós haragjától! Kialakultak olyan táncos helyek, amelyek vonzották a fiatalokat azért is, mert ott lehetett más játékokkal is szórakozni. Ilyen játékok: cserkabalázás, lábhintázás, kormozás, sirülj kicsiszékezés, seggbálozás, dungózás, stb. Ezeket a szabadban lehetett játszani, kivéve az első kettőt. (folytatjuk...)
2010. 10. 07. Gyimesben, főleg nyáron, mindenkinek megvolt a maga munkája, ebben az időszakban, amit nagy dologidőnek is neveztek, túlfeszített munkaritmus volt! Csakhogy minden nehézségben akad valamiféle lazítási lehetőség. Így a mi esetünkben az egyházi ünnepeket és jeles napokat várták kitartóan a fiatalok. És, mivel Gyimes lakossága a mai napig vallásos, mindig betartották a vörös betűs katolikus ünnepeket, tehát nem dolgoztak a kaszálóban. Ilyen ünnepekben gazdag a nyár. Júniusban Úrnapját, Szent Péter és Pál napját, Nagyboldogasszonyt, augusztusban Szent István napját ünnepelték. De ezeken kívül léteztek a templom-búcsúk mint Mária-Magdolna napja Középlokon, ahonnan nem hiányozhatott a három Gyimes valamire való leánya és legénye, vagy a Gyimesbükk-i Úrnapi búcsú. De gondolunk itt olyan jeles napokra is, amelyeket a székelység nem tartott ülő ünnepnek, de a hagyományőrző csángók, az ők gazdag hit- és hiedelemvilágukkal, megtartották azokat, nem dolgoztak. Ilyen ünnepek voltak Jézus Szent Szíve, Szűz Mária Születése, Sarlós Boldogasszony és az Úr színeváltozása, amelyhez egy helyi monda is kapcsolódik: "A vén Bitang Andrásnak volt egy csomó rendje (lekaszált széna) kinn, Ugra hegyén. Reggel hajtotta az egész családot takarni. Azt mondja vén Pistáné, hogy Andrásbá, ma ne menjenek takarni, mert ünnep van, az Úr színeváltozása. Az öreg azt felelte: - Az Úr mind változtassa a színét, de én fel kell szedjem, takarjam a sok jó szénát! Hát sikerült feltakarni, de éjjel olyan idő jött el, hogy a szél mind elszórta és elvitte az összes bugjákat. Semmi nem maradt. Mert nem tartotta bé az ünnepet." T. Péter - 82 éves) (folytatjuk...)
2010. 10. 06. Az állatok a legtöbb esetben a kaliba körüli bukros fenyőfák alatt töltik az éjszakát, szabadon. A saját területeken és főleg mostanában már építenek istállókat az állatoknak. A szopó borjak borjúpajtában, borjúkertben léteznek, máskülönben nem lehetne elválasztani az anyatehéntől. A disznók is legtöbb helyen a kalibánál vannak nyáron, mert ők fogyasztják el a savót, ami a sajtkészítés maradványa, miután "kifőtt az orda" is. Nyáron nagyon megoszlott a népes csángó család (ez jellemezte egészen az 1970-es évekig a gyimesi családokat!). Az általános a 4-5 gyermek volt, de nem volt ritka a 7-8 gyermek sem, főleg a múltszázad (1900-as évek) elején. A nagy dologidőben, kaszáláskor, általában egy felnőtt családtag volt a kalibánál este és reggel. Ez is sürgős munkák esetén nappalra a kaszálóba ment, hogy felsegítse a többieket. Ha volt kisebb gyermek, akit már lehetett hasznos munkára fogni, az maradhatott a kaliba körül, hogy majd segítsen a sokrétű esti és reggeli "bajellátásban". Egy érdekesség: a csángó otthon is, és a kalibánál is, amikor az állatait ellátja, eteti, itatja, megfeji, a trágyát kihordja, akkor "ellátja a bajt". Tehát bármennyire is dologközpontú ez a csángó világ, a dologgal baj van! De ne csak a munkáról szóljunk, hanem arról is, hogyan szórakozhatott a kalibás fiatal a nyári egyházi ünnepeken. (folytatjuk...)
2010. 10. 03. (folytatás...) Megérkezve a kalibához, bepakolnak, elhelyezik a tárgyakat. A kaliba egy kifaragatlan gömbfákból készített épitmény, amely egy "szobából" és egy kamrából áll. Régebb csak a boronák közét tömítették sárral, friss trágyával, esetleg erdei mohával, helyi tájnyelven "bundzsákkal". Szabad tüzelő volt, később egy négylábú érckályha. Tehát a szabadtüzelős kalibákat nem volt célszerű meszelni, mert a füst hamar befogta a falakat. Ez a helység kb. 4X4 m nagyságú volt, a kamara pedig 2X4 m-es. Az utolsót nem tapasztották, szigetelték, hanem szellősnek hagyták, mert itt tartották a "kőccséget" (sajt, orda, túró, vaj). A sajtcsinálás eszközei, amelyek nem hiányozhattak: fejősétár, szűrő, fa, később pléből készült tejoltó kandér, tejverő brigigyó, káva (amibe a sajt egy bizonyos formát kapott), ordafőző kandér, nagy fakanál az orda leszedésére, sajtfacsaró, krinta, savós cseber. A szabadtűz fölé akasztották egy drótra a puliszkafőző üstöt, amelyben aztán más ételeket is készíthettek, pl. a bálmost. Levesnek egy edényt (fazekat használtak és egy kisebb edényt, lábast rántások, csirkepaprikás, melegítés, fejérétek stb elkészítésére. Régebb asztal nem volt, helyette létezett egy régi kuffer, amelyik vagy a gazdát, vagy valamelyik elődöt kiszolgálta a katonaságnál. Minden kaliba előtt aggatók voltak edénytartani, valamint egy szabadtüzelő. Ma már a kalibák meszelt építmények, asztallal és más modernebb felszerelésekkel. (folytatjuk...)
2010. 10. 01. Elmúlt Szent Mihály napja (szept. 29) Gyimesben a hagyományok szempontjából egy fontos nap ez. Ezen a napon, vagy legalább is ennek a környékén hazaköltöznek a nyári szállásokról, a kalibától a gazdák. Egy olyan gazdálkodási szokásról van szó, amelyik, az adatközlők emlékezései szerint, itt mindig is létezett, amióta idecsángáltak a telepesek. Mintegy 300 éve lehet állandó lakosokról beszélni. A szokást, folyamatot, úgy nevezik, hogy kalibázás, és a következőkből áll: Szent György napja utáni hetekben a gazdák szekérre (ládás, vagy lajtorjás szekér) rakják a tejfeldolgozáshoz legszükségesebb edényeket, tárgyakat és kenyeret, szalonnát, puliszkalisztet, tojást, apró sót maguknak, bogos sót az állatoknak, kevés főzőedényt, a gyaloglást nem szenvedő fiatal borjakat és kis gyermekeket és más apró, szükséges dolgokat, ruhadarabokat. A nagy kapuba egy láncot tesznek, még ma is, azon halad át a szekér, az állatok és az emberek is. A vas, hiedelemviláguk szerint szerencsét hoz, elűzi a rossz szellemeket, de főleg beköti, zárja a farkas száját, megvédve így az állatokat. Nem szerencsés, ha a kiköltözés reggelén fejérnép, azaz asszony, lány jön a házhoz, ellenben a férfi szerencsét hozhat! Az út a kalibáig tarthat 3-4 órát, de néha egy egész napot is, attól függően, hogy hol van az a kaliba. Általában a kalibák valahol a havason, hegyen, vagy a patakok fejében vannak. Lehetnek a gazda saját hegyi kaszálója mellett, ahol legelő is van, vagy legelőt béreltek a csíki közbirtokosságoktól.
