2012.04.29. Még egy gyermekkori találkozásomat a keservessel el kell mondanom, habár azt bővebben leírtam egyik könyvemben, amelyben szó van a bitangos leányok sorsáról Gyimesben. (A leányanyák sorsáról van szó!) Röviden: Nem tudtam felfogni, hogy a szomszédunk Anna nevű leánya miért énekli pásztorkodás, vagy mosás közben is a keserves, szomorú énekeket. Alig lehettem 8 éves, de egyet meg is tanultam, anyiszor hallottam már! Ez így szólt: "Ez a kislány akkor kezd búsúlni/ Mikor a szoknyája kezd kurtulni (rövidülni)/ Akkor jut a szerelem az eszébe/ Mikor sír a kicsike a bölcsőben/ Aludjál el, Istennek báránya/ Szerelemből jöttél te a világra./ Lányok, lányok, rólam tanuljatok/ A legénynek csókot ne adjatok/ Mer az a csók nem esik hiába/ Húll a könnyed a bölcső oldalára./ Lányok, lányok, tőlem tanuljatok,/ Fiatal szeretőt ne tartsatok/ A fiatalt elviszik katonának/ Ha hazajő, mást keres magának./" Sajnos, ez sokszor megtörtént és a bitangos lánynak nem volt könnyű a sorsa, a közösségi szokások egy sor dologtól megfosztották, pl. nem lehetett fehérruhás rakott menyasszony, még ha sikerült is férjet találni, nem viihetett lobogót a Pünkösdi búcsús menetben stb.) Hát ezért énekelte olyan panaszosan ezt a keservest a szomszédunk lánya. Ilyen esetben a megesett leány gyermekét valamelyik testvére, nagynénje vagy a szülei neveltek fel. Ritka eset volt az, amikor a leányanya újabb kapcsolatában helye lett volna a gyermeknek, akit életében bitangnak, az anyját bitangosnak bélyegezték meg, pedig csak szerelemgyermek volt!Különös alkalmak voltak a katonakísérők, mert iylenkor a katona-búcsúztatón csak ilyen témájú énekeket énekeltek. Ezek nagy része az első világháborúba, vagy előtte a hét kerek esztendeig komisz kenyeret evő emberkék sorsáról énekeltek, amikor először kellett idegenben katonáskodniuk, elváltak a szeretett családtól, sokan már meg is nősültek azelőtt, már gyermekeik maradtak itthon, és ők mentek a bizonytalanban. Ezekben a kesergő katona dalokban mindig megfogott egy dolog: majdnem mindenikben jelen van az édesanya alakja, tőle búcsúzik, őt hívja sírja felkeresésére valahol a doberdói hegyeken. Ezt a jelenséget valamikor, gondolom, sikerül még körüljárnom! De a következőkben egy izgalmas kérdést szeretnék megvilágítani: a legjobb adatközlő énekesei Kallós Zoltán nagy zenekutatónknak, arról is vallanak, hogy mikor szokták ezeket a keserveseket énekelni, sőt olyan is akad, aki arról mesél, hogyan született meg egy bizonyos keserves, amelynél esetleg ő is ott bábáskodott.
2012.04.28. (folytatás...) Először csak úgy magának dudolgatni kezdett egy nótát, szöveg nélkül, mondom, csak úgy, mintha ketten lettek volna a csűrben, aztán kitört belőle sor egy keservesből, hiányzott az első sor, azt én is csak később tanultam meg:"...Fáj a szüvem küjel, belől,/ Bánat szorítja két felől,/" majd sokkal hangosabban megtoldotta újabb két sorral: "...Ujan bánat a szüvemen/, kétrét hajlott az egeken..." és nem folytatta tovább. Minden szem őt nézte, de nem ezért hallgatott... Egyet jót húzott a kulacsból és tovább hallgatott. Egy katonaviiselt, nagyobb legény melléjük telepedett és hangosan, hogy mindenki hallja, így szólt:- Énekelj, Ciher Gyurka, énekeld ki magadból, amit akarsz, mü es segítünk, ha tudjuk. Így kezdte el sorba énekelni a szebbnél-szebb keserveseket, mintha azt valaki róluk találta volna ki! Hogy mennyire így volt, álljon itt bizonyítékul három keservesből legalább két-három szakasz:"Ezt a kislányt még akkor meg szerettem,/ Mikor vele legelőször beszéltem./ Megszerettem gyönyörű szép szaváért,/ Homlokára göndörödött hajáért./ Kertem alját Boros vize kimosta,/ A szüvemet nehéz bánat szorítja,/ Addig öli a szüvemet a bánat,/ Míg csak párja lehetek a babámnak./" Hát itt volt a baj! Aztán a következő nótát már többen ismerték: "Barna kislány, a te fekete szemed,/ Sírba visz engem a te gyönyörűséged/ Sok szép szavaid felvannak nálam írva,/ Barna kislány, érted tesznek a sírba.../" Hát ez, szerencsére, nem történt meg, együtt élték le a világukat, legyőzték a szülők makacs ellenállását. Nem sejtettük meg akkor, hogy mi segíthette ebben őket, pedig annyira világos volt, hogy a leány miért szólt egyszer így Gyurkához:- Gyurikám, énekeljük el az én énekemet es. És Gyuri rázendített, a többiekkel együtt (persze, aki ismerte) a következő énekre: "Istenem, Istenem/ Vajon mi lelt ingem/ Három méter piros szalag, hej, de nem ér ától ingem/ Még az elmúlt nyáron/ Csak egy métert vettem/ Vékony karcsú derekamra, hej, de páros csokrot köttem!/" És ez így ment egész éjjel, amikor csak nem húzta Halmágyi Misi. Legalább négy keservest itt, akkor tanultam meg!
2012.04.26. (ll.) Akkorjában (1953!) még beszélhetünk a hagyományos csángó lakodalmakról! Azok vasárnap reggel kezdődtek a templomi esküvővel, majd a már leírt ceremónia szerint estére jutottak el a lakodalmas házhoz, a vőlegény szülőházához. A legnagyobb lakás is csak három szobás lehetett, tehát száz pár lábon állva sem préselődhetett volna be oda. Ezért aztán kölcsön kérték az alsó és felső szomszédok nagyobb szobáit, és majd számíthattak a viszonzásra, hiszen a legtöbbjüknek volt gyermeke. A fiataloknak a nagy csűrbe terítettek: itt takarítottak, az oldalfalakra nagy szőtteseket, pokrócokat terítettek, fent volt a sarjú, széna. A zenésznek egy emelvényt állítottak, éppen, mint a többi táncoló helyen. A legények és leányok minden alkalommal külön ültek a többi lakodalmastól, közben esetleg a szülőket látogatták meg. Öt-hat hordozó lámpa körbe felakasztva adta a fényt. Nem kelllett olyan nagy fény, hiszen ide nem olvasni jöttek. Én ezidáig csak a szülőkkel együtt jártam lakodallmakba, ezért nekem ez egy különleges élmény volt: befogadtak a nálamnál nagyobbak is. Legtöbbjüket ismertem, tudták, hogy iskolába járok, ők 4-5 osztály után abbahagyták az iskolát, dolguk volt a szülők gazdaságaiban. Akinek volt már bokrétás szeretője, azok párosával ültek. A hosszú, alkalmi asztal másiik oldalán velem szemben egy olyan kislány ült a szeretőjével, akit jól ismertem, rokonom is volt és már tudtam hazulról róla, hogy rettenetesen tíltják attól a szegényebb legénytől, akivel most éppen számomra szokatlanul kimutatták ragaszkodásukat egymáshoz! Ezt azért mondom, mert itt nem volt szokás az emberek előtt egymást még simogatni sem. Ezért kérdezték volt meg sokkal később tőlem is a nevelő szüleim, hogy mi van, Terike vak, hogy te úgy vezetgeted az úton?" Dehogy volt vak, csak hát én így láttam már a városban! De most, abban a helyzetben teljesen új volt számomra ez a ragaszkodás, vonzalom egymáshoz a két fiiatal között. A fiút nem ismertem, ahogyan itt mondták, "nem volt pataki". De egy dolog biztos: senki és semmi nem zavarta őket, tisztelték a két fiatal szerelmét, mert a vak is láthatta, mennyire szeretik egymást. Most, így utólag ha megpróbálom felidézni azt az éjszakát, különös éjszaka volt ez a számomra, később, nem tudom, vagy talán tudom, hogy miért, mindig Shakespeare Szentiván éji története ötlött az eszembe, és máig is elfog egy névtelen érzés: nem fájdalom, de ahhoz hasonló, nem felnőtt bánat és még is sajog valahol ott bent! Hol is van az ember lelke? Úgy érzem, valahol a szív mögött! Na, igen, ott sajdul meg ilyenkor valami. Ahogy az a fiú énekelte egymásután a keserveseket, amelyek annyira hasonlítottak az ők sorsukhoz, ahogyan ezek a szomorú énekek először mindenkit lenyűgöztek, majd lassan átvették, átvettük először a dallamot, majd a szöveget is, az számomra teljesen új volt. Azon a csodálatos éjjelen négy keservest tanultam meg és egy életre beleszerettem a keservesbe. Ezután ezeket lestem a lakodalmakban, a bálokban és ha passzoltak a sorsomhoz, lelkemhez, akkor meg is tanultam őket, nehézség nélkül. Ez a titka annak, hogy olyan sokat közülük ma is eléneklek, ha meg akarom nyugtatni valamiért a lelkem.
2012.04.26. Mielőtt valaki rámszólna, hogy ne vegyítsem a keserveseket a lassú magyarost kísérő táncnótákkal, véleményem szerint a legtöbb lassúmagyaros szöveg telljesen megfelel a keservesekre vonatkozó meghatározásnak: "...régi stílusú keservesek bújdosást, rabságot, szerelmi bánatokat panaszló dalok". Igaz, Kalllós Zoltán és Martin György a Tegnap a Gyimesben jártam című kitünő könyvükben külön fejezetben tárgyalják a keserveseket és a táncnótákat, lakodalmasokat, mulató dalokat és külön az új stílusú dalokat. De az új stíilusú daloknál, főleg amelyikek a lassú magyarost kísérik, annyi szomorú szerelmi, elvándorlás és a katonaság keserveit panaszoló nóta van, hogy én ezeket nem tudnám elkülöníteni a keservesektől: igenis, ezek keseregnek, panaszkodnak, sírnak. És ilyen a tánc, a lassúmagyaros üteme is, amiről már elébb szóltunk. Gondoljunk csak a következő ilyen nótákra: Ej, haj, nem ide való születés vagyok én, Árkolják a felsőloki temetőt, Ez a kislány akkor kezd búsúlni vagy az első világháborús szomorú énekek közül: Erdély be vagyon kerítve, Elmegyek, elmegyek, többet vissza se jövök, Lányok, lányok, itt maradtok, rólam rosszat ne mondjatok, Édesanyám sokat intett a jóra stb. Tehát én úgy osztanám meg szívem szerint ezeket a szomorú nótákat: régi stílusú kesergők és keserves táncnóták, a lassúmagyaros kísérői. Mert, szerintem a hangulat és megnevezés (keserves!) fontosabb, mint az, hogy miikor keletkezhetett: ezen rágódjanak el a zenekutatók, a zenét szerető szomorú ember pedig énekelje, esetleg táncolja is el ezeket a nótákat, táncokat! Ennyi kitérő után következzék egy másik találkozásom leírása a keservessel.
2012.04.25. A keserves, mert bizony ez az a javából, így szól:"Ahol én el menyek, még a fák es sírnakGyenge ágaikról levelek lehullnak.Hulljatok, levelek, rejtsetek el ingem, Met az én szeretőm sírva keres ingem.Sír az út előttem, bánkódik az ösveny,Még az es azt mondja, áldjon meg az Isten!Áldjon meg az Isten minden javaival,Mint kerti violát drága illatával."Öreganyám szerint azzal gyűjtöttem meg a baját, hogy meg kellett magyaráznia, hogy tudhat sírni az ösvény? Én csak arra emlékszem, hogy a dallam zsongott a fülemben csodálatosan. Minden keserves birtokába valahogyan így juthattam, mert hiába kérdezte Holló Gábor zenetanár és kórusvezető kollegám is, honnan tudok ennyi népdalt, nem tudtam megmagyarázni, csak néhányra emlékszem pontosan az első találkozásra! A második ilyen találkozásom két keservessel jóval később történt, úgy 14 éves lehettem, amikor nevelőszüleim elengedtek egyedül, önállóan első alkalommal egy szomszédlegény lakodalmába, akiivel, nem tudom miért is, de talált a szó és így külön engem is meghívott a nagyobb legényekkel együtt. Hát ez egy csodálatos élmény volt számomra.
2012.04.24. Öt éves lehettem, amikor már énekelgettem a vendégek szórakoztatására, ha nálunk megyéztek a rokonok. De volt egy ének, amelyet az anyaországi tisztek énekeltettek el velem, ha nálunk jöttek. Még a címére is emlékszem: "Felsőloki bíró kapujába". Aztán azon a nyáron öregapám, aki akkor éppen a falu bírója volt, kiköltöztette a nagy családot vagy 20 km-re a falutól a havasra, ahol békeidőben, nyáron az állataikat legeltették. Valamiért egyik nap öreganyámmal maradtam otthon, a család többi tagja szénacsinálással foglalatoskodtak. Mindenki végezte a maga dolgát: nagyanyám ebédet főzött a kaszásoknak és a takaróknak, én pedig mindig találtam valami játékot magamnak. Egyszer valami olyan történt, amire ma sincs magyarázatom. Arra lettem figyelmes, hogy öreganyám reszkető hangon, hallkan énekelt egy csodálatos éneket. Aztán, ahogy ő mesélte, nem hagytam addig békén, ameddig meg nem tanultam az éneket! És ez így lehetett, mert ma is tudom. És mástól nem hallottam azt, csak később tudtam meg, hogy ez az egyik legrégibb keserves, amit valamikor Csíkból hozhattak az elődeink.
2012.04.23. (folytatás...) A lassúmagyarost méltóságteljesen kell táncolni! Nem illett röhécselni, ugrálni, táncszókat bekiáltani, beszélgetni a szomszédos párokkal, "kertelni" és ropogtatni a mozsikás előtt. Általában a lassúmagyarosban a legény a bokrétás szeretőjével táncolt és ilyenkor bármennyire tiltották is egymástól a fiatalokat, azok ennek ellenére is együtt táncoltak! A különös ütemet a gardon biztosította, nem mind a már említet közös éneklésekben. Létezett szöveges keserves, de volt egy néhány olyan is a legrégiebbek közül, amelyhez nem volt szöveg. Ilyenkor a híres gardonyosok, akik legtöbbször mozsikás-feleségek voltak, érdekes, magas hangon kísérték a gardon és hegedű szót, négyes ütemben: le, le, le, le, hangot adva. Különösen szépen kísért ilyenkor az öreg Halmágyi, Pulika felesége, Aranka néni, valamint Halmágyi Misi felesége - Gizella és a nagy gyimesi zenészdinasztia utolsó zenészének, Zerkula Jánosnak a Régina nevű felesége. Nem tudnám leírni, miit érezhetett mindenki a teremben, amikor felsírt a mozsikás hegedűje, de azt tudom, hogy a csendet szinte vágni lehetett, még akkor is, ha 50-60 pár táncolt egyszerre a teremben. Csodálatos volt, ahogy jobbra, balra dőledezve, csendesen, szinte lábújhegyen forogva átvették egymástól a mozgást, egyetlen testet alkottak! Aztán egyszer csak csendesen énekelni kezdte a zenész (főleg Zerkula)!, vagy a gardonyos és azt átvette. Olyan szépen, egyenletesen szinte mindenki a teremből, aki szépen énekelt. Ez nem torokfeszítő riikácsolás volt, hanem egy ünnepélyes, szomorú éneklés, ami valahonnan a szív mögül, a lelkekből buggyant ki szinte zokogva. De volt, aki nem énekelt, vagy sírva énekelt. Egy ilyen esetet mesélt el nekem egy kedves adatközlőm, Jáni Jani Jóska, lakodalmas gazda, amit le is írtam egyik könyvemben, ezért itt csak felidézek egy néhány mondatot: "Ott ültem az emelvényen a mozsikások mellett, mindent láttam. Mondom a feleségemnek, nézd csak meg, hogy táncolnak... és mondtam a két fiatal nevét. Meglátod, ebből még baj lesz, annyira tiltják a legényt a szegényebb leánytól... Nem tellt el három nap, s a legény felakasztotta magát! De, tudja-e, azok szépen táncoltak és sírdogáltak némán. Még csak nem is beszélgettek!" Holnap szeretném felidézni egy néhány találkozásomat a csángók szomorú, kesergő nótáival, a keservesekkel.
2012.04.23. Annyi szomorú élethelyzetet, sorsot énekelnek meg, jajgatnak bele a világba a keservesek, hogy valóban ezeket megilletődve lehet csak hallgatni, még napjainkban is. Ez érthető is, hiszen a sok téma, amelyek szomorú dalt, szöveggel, és ugyanolyan szomorkás melódiával, csaltak elő az ismeretlen szerzőkből, hiába kötődnek egyénhez az alkotás folyamatában, de a bánat és kesergés lehet hasonló sok embernél. Ha például csak a szerelmi tiltásokról szól a bánatos kesergő, rögtön eszünkbe ötlik, hogy gyimesben abban az időben ritka volt az a ház, ahol a 4-5 gyermek közül valamiért ne tíltották volna legalább egynek a szerelmi kapcsolatát a párválasztás folyamán! Ez nem csak a szerelmes fiatalnak fájt, hanem az egész családjának, beleértve a testvérkéket is! A blogomban sokat beszélek erről a témáról, tragikus sorsokról, itt nem szeretném külön taglalni. De azt biztosan tudom, saját tapasztalatomból, hogy egy keserves végighallgatása, vagy egy lassúmagyaros eltáncolása, még felnőtt, idősödő korodban is érzékeny sebeket szaggathat fel. Így válik világossá az is, hogy ez a szomorkás, panaszkodó, szinte sirató ritmusú melódia rátelepedett egy táncra is, a lassúmagyarosra. Itt kell megemlítenem, hogy a keservesek legrégibb darabjaihoz nem társult tánc, sőt úgy énekelték a mulatságokban is, hogy reggelfelé, főleg a férfiak összeültek egy helyre, egy jó énekes köré, esetleg a mozsikás valakinek húzni kezdte a keservesét, és az illető köré gyűltek. Mert, tudni kell, hogy a jó énekeseknek, megbecsült gazdáknak saját keservesük volt, amit jól tudott a soros mozsikás is. Ezeknél az énekeknél a gardon sem szóllt. A keservesek másik csoportja későbbi dalok, és azok már egy tánchoz, az említett lassúmagyaroshoz társulnak a táncrendben. De érdekes módon itt a két elem teljesen egybeolvadt és léteznek feltételek, ahogyan táncolni kell egy lassúmagyarost. Erről a következő bejegyzésben szólok.
2012.04.21. A keserves már a XX. század legelején a zenetudósok, kutatók figyelmébe került. Ezek közül megemlíteném Vikár Bélát, aki 1902 és 1904 között gyűjtött gyimesi keserveseket és tőle 1910 környékén átvett mintegy 64 dalt, amelyeknek döntő többségét a keservesek alkotják és bekerültek Bartók nagy zenegyűjteményes kötetébe. Szintén Vikár Béla gyűjtését használta fel később Kodály Zoltán is.1912-ben Lajta László tartózkodik Gyimesben és felfigyel a keservesekre is, lejegyezve sokat azok közül.Jóval később, az 1950-es, 60-as években Kallós Zoltán tartózkodott több, mint 4 évig Gyimesben, bejárta a vidék minden sarkát, völgyét, felkutatva a jó énekeseket és olyan kötetei jelentek meg ebből az anyagból is, mint a Balladák könyve, Tegnap a Gyimesben jártam és mások. Méltó társa volt, főleg a gyimesiek tánckultúrájának felkutatásában, lejegyzésében Martin György, az igen fiatalon elhalt kiemelkedő néptánckutató, aki filmekben rögzítette ezeket a táncokat és így őrződtek meg ezek napjainkig, ahonnan újratanulhatták a mai gyermekek, fiatalok is. Igaz, mára ezek színpadra kerültek és fesztiválokon, találkozókon, ünnepélyeken adják elő azokat fiataljaink. De ez is valami! Ma is megbecsült énekek ezek, sokszor elhangzanak találkozókon, táncházakban és ahogyan egy értékelő írta: "A mélyzöngésű hangján megszólaló gyimesi keservesek mindnyájunk lelkének elrejtett zugaihoz találnak utat. Nem lehet rájuk nem odafigyelni!" A keservesek közül a régebbieket, amelyek nem táncolhatóak, tehát nem a lassúmagyaros kísérői, nem kíséri a gardonyos sem! Egyedül a mozsikás húzza és a legtöbb esetben énekli is, együtt az emberekkel ezt a nótát a mulatságokban. Az 1950-es, 60-as években életformaváltás történik Gyimesben is: a fiatalok iskolába mennek, elmarad a pásztorkodás, a kalibázás, az egyedüllét, és begyúrják a szabad élethez szokott gyimesieket is a különböző gyárakba, ahová ingáznak és kétéltű életformát folytatnak: parasztok és munkások is, vagy pontosabban már és még egyik sem! Ebben a felgyorsult, "hurráoptimista" világban nincs már idő és nem is ildomos sokat keseregnii! Így lassan már a moldvaiak és a gyimesiek is, elfelejtik ezeket a gyöngyszemeket, a fiatalok pedig meg se tanulják, hacsak nincs egy hagyományokat szerető családjuk. De egy jó kiadós lakodalom vagy kosaras bál vége felé, reggel, az idősebbek és középkorúak csoportokba verődnek egy jó énekes köré és szívből éneklik a keserveseket! Ilyenkor mindenki a saját sorsára gondol, azt énekli ki a világnak.
2012.04.20. A gyimesi keservesekről és lassúmagyarosról...A keserveseket a sok egyedüllét, a magány szülte és a gyimesiek életformája, a pásztorkodás, a kalibázás, ahol, bizony hetekig, hónapokig csak ünnepnapokon akadt beszélőtársa a kalibázóknak, pásztorkodóknak. Magának a szónak, keserves, rengeteg szinonímája van: bánatos, bús, elkeseredett, védtelenül gyenge, sajnálnivaló stb. Legelőször ezzel a szóval úgy 11 éves koromban találkoztam, amikor a nevelőapám egy őszi délutánon rám szólt:- Ne mind keseregj többet azzal a furulyával, reggel indulsz iskolába Középlokra, a bentlakásba! Úgy látsziik, nem valami viidám nótákat furulyázhattam, hiszen már megelégelték a nevelő szüleim is, és iskolába engedtek. Győztem. Talán ezért lettek a gyimesi keservesek gazdag zenekultúránk legszeretettebb darabjai és azok is maradtak a mai napig számomra. A mai napig, ha egyedül vagyok, és nem a számítógépet, vagy TV-t bámulom, akkor énekelek, bármi egyebet dolgozok, megyek, sétálok, ülök. Tehát a keservesek életem velejárói lettek, nagy szerelmem, amelyek által visszasétálhatok a múltba, a fiatalkormba, lakodalmakba, és mindenik elvonulás a jelenből nekem, még ha szomorú emlékeket is idéz fel, megnyugvást jelent! Amikor elhatároztam, hogy a gyimesi keservesekről értekezem a következőkben, nem gondoltam, hogy milyen nehéz egy nagy szerelemről beszélni. És ez abból is adódik, hogy az édesapám, aki úgy tudott énekelni keservest hajnalfelé a bálban, vagy lakodalomban, hogy az éppen soros mozsikás azonnal mellette termett, neki húzta és vele énekelt. Egy ilyen alkalommal fogadta tiszteletbeli fiának Gömbő Janikát, a nemrég elhunyt Zerkula Jánost. Ilyenkor apám könnyezett és ha tiszta józan volt is, azt tartotta és mondta, hogy szép keservest énekelni és lasdsúmagyarost táncolni csak úgy lehet tiszta szívből, ha potyognak a könnyeid! És azután tényleg meggyőződtem a számtalan lakodalomban, reggelfelé, hogy ezek a szomorú énekek hány és hány érzést tudnak felstimmolni az emberben: annyit, ahány fájdalom, szomorúság, szerelmi bánat, szerencsétlen sors létezik külön-külön az emberekben! Egyik azt énekelte, hogy: "Édesanyám voltál, mért nem tanyítottál/ Vékony nádszál voltam, mért nem hajlítottál/ Hajlítottál volna, meghajlottam volna/ Ilyen sorsüldözött sose lettem volna..." a másik pedig, hogy: "Na te kislány mehetsz a templomba/ Jó híred van az egész faluba/ Le is ülhetsz a legelső székbe/ Elhervad a rózsa a kezedbe..." Gyönyörű metafora, amilyet csak sok esztendő moshat ilyen csillogóra! (folytatjuk...)
